Buda Ferenc

Levél egy (két? három?) levélről

 

   Kedves Fiúk ott a Forrásnál, kérésetekre válaszolva: a fecskék távozásán s az idő változandóságán túl alig egyébről számolhatok be mostanában. (Mondhatnám úgy is: szerencsére. Árvíz ugyanis pillanatnyilag nem fenyeget, a már-már megszokottá váló tartós aszályon pedig az utóbbi napok-hetek futó esői enyhítettek valamelyest.)
   Kevéssé valószínű, hogy közérdeklődésre tarthatnék vele számot, mégis megemlítem: némi zökkenővel, másodszori nekifutásra eljutott hozzám az Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvéleményt formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott I. sz. Bizottság tértivevényes, ajánlott levele. (Gondolom, Ti is címzettjei voltatok hasonló küldeménynek.) A Bizottság kissé terjedelmes elnevezése ürügyén akár el is élcelődhetne az ember tulajdon személye fontos – sőt kiemelten fontos – voltáról, ám az olcsó árut ezúttal engedjük át inkább a humor iparosainak.
   Önkéntelenül a lényeget kutatván, tekintetem nyomban rátalál a megszólítással és keltezéssel együtt 11 sornyi szöveg magvára.
   „Tájékoztatja (ti. a Bizottság), hogy az Etv.1§-ban meghatározott tevékenységére utaló adat nem merült fel.”
   Ez, ha jól értelmezem, magyarán azt jelenti, hogy nem voltam, nem lettem besúgó. Eddig ezt magam is így tudtam – most már papírom is van róla.
   Hogy is volt, mint is volt?
   Államrend elleni izgatás miatt kiszabott börtönbüntetésemet letöltvén, segédmunkásként dolgoztam szülővárosomban, egy építkezésen. Valamikor nyár eleje táján kapok egy idézést a megyei rendőrkapitányságtól: jelenjek meg ekkor és ekkor, az ilyen meg ilyen számú irodahelyiségben. Indoklás: saját érdekében. Szabadulásom után alig néhány hónappal meglehetősen működött még bennem a Hatóság s az egyenruha – főként a szürke – iránti ösztönös irtózat (akkoriban még egy jámbor tűzoltó láttán is sürgősen áthúztam az utca túloldalára), így hát, minek is tagadnám, elfogott a szívdobogás. Vajon mit akarhatnak tőlem? Mi az, hogy „saját érdekében”. Kilencre szólt az idézés, előtte negyedórával úgy-ahogy rendbe szedtem hát magam s a szomszédos építkezésről átballagtam a Kossuth és Újházi Ede utca sarkán magasodó tekintélyes és takaros épületbe. (Ahová 16 hónappal korábban a magam jószántából léptem be legutóbb, hogy aztán kerek esztendeig ki se engedjenek; de ez egy másik történet.)
   Harmincöt év körüli nyomozótiszt fogadott. Beléptemkor felállt, kezet nyújtott:
   – X.Y. főhadnagy vagyok. (A nevét azon nyomban elfelejtettem). – Kérem, foglaljon helyet.
   Kissé még mindig szorongva letelepedtem az íróasztal innenső felén árválkodó székre.
   – Hallom – folytatta barátságos hangon –, szeretne visszajutni az egyetemre. Így van?
   – Igen, így van – feleltem némiképp oldódva. – Ha valamit elkezd az ember…
   – … azt csinálja is végig – vágott közbe helyeslőleg. – Teljesen igaza van, ez az egyetlen egészséges felfogása az élet dolgainak.
   – Magam is így gondolom – bólintottam rá, immáron valamelyest kényelmesebb testtartásba ereszkedve. „Vajon hova akar kilyukadni?”, motoszkált közben az agyamban.
   – A minisztérium ide továbbította a kérelmét – folytatta, – s mi készek vagyunk azt támogatni. Hisz elvégre – s biztató pillantást vetett rám – egy tehetséges, értelmes fiatalemberről van szó.
   Nem tudtam, mit mondjak erre, zavartan hallgattam hát, s közben éreztem, hogy elvörösödöm.
   – Igen – bólogatott meggyőződéssel –, ott van a maga helye az egyetem padjaiban, és mi szívesen segítünk magának, hogy visszafogadják. – Rövid szünet után még ennyit fűzött hozzá: – Viszonzásul mi is egy kis segítségre számítanánk a maga részéről.
   – Mi lenne az a segítség? – kérdeztem némi kétellyel a hangomban.
   – Nézze, magának sok barátja, ismerőse van az egyetemen. Tudunk róla, hogy mostanában is kijárogat hozzájuk. Járjon csak egészen nyugodtan. Annyi az egész, hogy néha beszámolna nekünk, miről beszélgetnek, milyen a hangulat közöttük. Senkinek nem árt ezzel, magának meg nekünk pedig csak használ. Tudja: a pontosabb, életszerűbb tájékozódás…
   Megdermedtem, mint akinek a lába előtt csattan össze egy csapda.
   – Nem megy az ilyesmi nekem – dörmögtem végül zavartan, szinte helyette is röstellkedve.
   – Hogy-hogy nem megy?
   – Az egy másik szakma.
   Nem jutott eszembe hirtelenjében egyéb kifogás. Ő azonban még nem mondott le rólam:
   – Gondoljon csak bele: talán már ősztől folytathatná a tanulmányait.
   Megráztam a fejem.
   – Csakugyan jól meggondolta?
   – Igen.
   Kivárt még egy kicsit, közben szemöldökét felhúzva, kérdőleg nézett rám. Némán álltam a tekintetét, majd lassacskán ismét elvörösödtem, ezért igen gyámoltalannak és ostobának éreztem magam.
   – Azt hittem, okosabb emberrel van dolgom – fakadt ki végül bosszúsan, megvetően. – Ez volt hát az utolsó szava?
   – Ez – válaszoltam, most már végképp eltökélten és megkönnyebbülve.
   – Akkor pedig vegye tudomásul, hogy ott fog megrohadni a malteros láda mellett!
   – Oda is ember kell! – mordultam vissza.
   – Majd szemmel tartjuk magát. Távozhat! – intett a fejével.
   Nem állt fel, nem nyújtott kezet, még csak el sem köszönt. Őszintén szólva ezt magam sem hiányoltam: így legalább nekem sem kellett elköszönnöm tőle. Mit is mondhattam volna neki? Viszontlátásra? Ugyan már.
   A hosszú nevű Bizottság levele ezt a hajdani, mintegy 10-15 percnyi jelenetet idézte föl bennem.
   Megnyugvást igen, büszkeséget azonban sem akkor, sem azóta nem éreztem döntésem miatt. Most, vénülőben sem érzek semmi ilyesmit: huszonkét esztendős, csupa erő-egészség fiatalember voltam, akkor még nőtlen, gyermektelen, szüleim is még ötven alatt s jó erőben, senkiről sem kellett hát gondoskodnom. Mivel zsarolhattak? Csupán a továbbtanulás lehetőségével, pontosabban: annak végleges megvonásával. Minthogy azonban a tollat így is forgathattam (igaz: egyelőre csak az asztalfiók javára), életkörülményeim kényszerű korlátai között sem éreztem magam sarokba szorítva. Ekkorra már megérett bennem börtönidőm talán legfőbb tanulsága: legbelül bárhol s bármikor szabad lehetsz, mert a szabadság befelé határtalan.
   Sokszor eltűnődtem azóta: ha körmönfontabb, kegyetlenebb tortúrának vetnek alá, ha szeretteim sorsával szorongatnak, vajon akkor is álltam volna-é a sarat? Hallottam néhányszor akkoriban személyesen nekem címezve: „Vannak módszereink.”
   Rajtam – hála annak, akit ez megillet – nem próbálták végig valamennyit. Az apróvadak közé soroltak.
   Senkit meg nem ítélhetek hát, aki súlyos testi vagy lelki kényszer nyomása alatt végül beadta a derekát.
   S aki egy jobban fizető állásért, némi hatalmat jelentő hivatali rangért, egy zsírosabb parókiáért állt be a jelentős személyek sorába? Esetleg önként? Arra mit mondjunk? Arról mit gondoljunk? Miként vélekedjünk azok sokaságáról, akik eddig elkerülték s valószínűleg ezután is el fogják kerülni az átvilágítást? Hisz hajdan a gazdasszony is csupán a kotlós alá szánt tojásokat lámpázta végig.
   Nem kérem ki az illetékes Hivataltól az esetleg rám vonatkozó iratokat: nincs kedvem már csalódni senkiben, vagy akár csak görbe szemmel sandítani bárkire is az ismerőseim közül. Bosszúmtól tehát a susmogók ne tartsanak.
   Tekintetem közben a lényeget hordozó sor fölötti mondat végére röppen: „…vizsgálatát megkezdte.”
   Úgy. De még nem fejezte be. Tehát még bármi kiderülhet.
   Gyanakvón figyelem magam. (B.F.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
   Hosszú hetek múltak el e gyanú jegyében. Hűvösre, szelesre vált az idő, majd ismét szinte tavasziasra fordult. Időközben megérkezett a Bizottság második levele is. Ebben immár bővebben kifejtve s egyértelműen tudatja ugyanazt, mint az előzőben.
   Higgyem-é ártatlanságomat?
   Más levelem majd több lesz és vidám. (P.S.)
   Feleim, békesség veletek.

   Tiszakécske, 2002 őszén