Faludy György

 

Véres évszázad

1932

Apám elhatározta – vitát nem tűrt –,
hogy úgy mint ő, vegyésztanár leszek.
Egy szóval sem ellenkeztem és sorra
jártam néhány neves egyetemet.

Hallgattam középkori történelmet,
Tandlert, Einsteint és Wagner-Jauregget,
törvényszéki orvostant, irodalmat,
latin nyelvet, de nem vegyészetet.

Olvastam Voltaire-t, Poggio Bracciolinit,
Baudelaire-t, Catullust, Buddhát, Saint-Simont,
Csuáng Cüt, Szent Tamást, Tacitust, Shakespeare-t,
Petroniust, Schopenhauert meg Gibbont.

Nem csábítottam el egyetlen lányt sem;
ők csábítottak el: Solange, Mari,
Natasja, Metta, Charlotte meg a többi.
Szerelmünk bűvös állomásai:

csónak a Balatonon, baldahínos
nagyágy Berlinben, a márványkemény
Spanyol Lépcső Rómában, Aquincum
behavazott körszínháza kövén,

bunker a Lidón, mozi Firenzében,
telefonfülke Bécsben és örök
büszkeségem: margitszigeti fűben,
mindjárt a játszó zenekar mögött.
 

1940

A kávéházban ültünk Montaubanban
a magyar fiúval s a lengyel lánnyal
s csodálkoztunk a különös szerelmen,
mert egyik sem értett, csak honi nyelven.

A lány kezén a délutáni fényben
csodás gyémánt világlott halványkéken.
Szomszédunk – egy módosabb gazdaféle –
felállt mellőlünk és a gyűrűt nézte.

„A németek,” szólt, „ideérnek holnap
és meggyilkolnak titeket, zsidókat.
Falumtól távol borpincém van, mélyen
a madárjárta, zöld dombok tövében.

Ételt-italt hordok néktek, alátok
puha párnát rakok, vigyázok rátok,
még ha öt évet tart a germán átok,
hogyha e gyűrűt emlékbe adjátok.”

Mit a francia szólt, mi kézzel-lábbal
magyaráztuk fél óráig a lánynak.
Értette végül s bólintott, hogy jól van.
A gazda vitte őket az autóval.

Kilencszáznegyvennégy szeptemberében
tűntek fel újra, két gyermekkel, négyen,
de beszédüket nem értette ember:
a félszláv magyart lengyel szóvégekkel.

1971

Hidegháború

A látvány meglepi az embert:
a két hatalmas táború
ország azért gyárt atomfegyvert,
hogy ne lehessen atomháború.

Százmilliárdokat dobtak ki
ok, rendszer s cél nélkül, noha
százmillióknak nincsen étke,
munkája, pénze, otthona.

Az esztelen politikából
hit született; hisznek, akár
öncsonkításban, éhezésben,
s ez megy huszonnégy éve már.

Bűvészet lett a logikából,
fürdős kurva a meztelen
igazság, szélhámos a szónok,
hülyülés a történelem.

Mikor lesz vége? Sipítozva
az őrültséget ugatom.
Keleten lecsuknának érte,
s nem hallgatnak rám nyugaton.

1978

Filozófusok

Szókrátész ifjúságom egyik
vezére s hőse volt, amíg
bámultam dialógusoknak
nevezett monológjait.

Csodáltam nagy kíváncsiságát,
stílusát, szellemét, de nem
tudtam meg tőle, mi a jóság,
szépség, igazság, szerelem.

Futottam Plótinoszhoz. Pompás!
Kihullanak az emberek
az Egyből és lejjebb sodródnak
a szennybe. De ez nem lehet

végszó. Az istenség magába
szív mindenkit. Ez nagy vigasz
a letiport emberiségnek.
Csak egy baj van: hogy nem igaz.

Később a nagy rendszerezőkhöz
szaladtam. Kant Emánuelt
olvastam, Leibnitzet meg Hegelt.
Spinoza nagyon érdekelt.

De közben, sajnos, észrevettem:
a bölcsészet, akár a hit.
Ha elfogadod mint egy vallást,
körülölel és megsegít.

Kolostor keresztfolyosóján
lelked húnyt szemmel andalog
s a valóságtól jóval messzébb
kerültél, mint az angyalok.

S ha nem? Álmokból, képzelgések
és képletekből ki maradt,
míg hasztalanul válogattam
köztük hatvannyolc év alatt?

Nem azok, kik a mindenséget
megfejtették s a misztikus
apostolok, de Epiktétosz,
s híve, Marcus Aurelius,

Epikurosz, Seneca, ők kik
elmondták, hogyan keresem
az örömet, mint meditálok,
hogy fogadom el a világot
s milyen a földi szerelem.

1981

Dinnyemag a tálban

Tálamban sok fekete dinnyemag.
Az egyik suttog, míg végre meghallom:
„Emelj fel és ültess el lent a kertben,
hogy családom ezúttal ki ne haljon.”

Pascua qui volucrum vivus,
Walthere, fuisti

New Yorkba repülök. A taxi vár.
Előttem, a cementen
csipás szemmel az egyik ismerős
veréb kétségbeesetten
néz fel reám: mivé lesz nélkülem,
ki naponta etettem?

Emlék

„Emlékszel,” mondja a fiam,
„milyen szegények voltunk?”
„Mikor?” kérdem kelletlenül.
„Mindig,” felel vidáman.
Szegények? töprengek. Lehet.
De sosem vettem észre.

1997

Ne bánd, hogy mocskos víz csorog a csapból
s kerted fáin félannyi lett a lomb.
Megérkezett a technokrata aggkor,
a föld elpusztul. Nem segít a gond.

Látod a képet? A föld acélszürke
tikkadt sivatag. Üvöltő szelek
a tengereket kifújták az űrbe,
helyükön lyukak. Mégse keseregj.

Ne próbálj változtatni vagy civódni.
A romlás már beteljesült. Ezen
nem tudnak változtatni csinálói,
a konszernek hatalmasai sem.

A jelen elfolyt, hanem a jövendő
csupa reménység. Az anyag nagyon
szeret élni. Pár millió esztendő
s kidugja újra zöld fejét a gyom.