Fekete J. József

Iskola a határon (túl)

Kontra Ferenc: Gimnazisták

 

    Kontra Ferenc elhatározta, hogy ezentúl csupán magáról ír. Ez az ezentúl-nak nevezett kronotoposz az 1970-es évek derekát jelöli, amikor a szerző még nem igazán számított írónak, túl volt gimnáziumi dolgozatokon, verseken, rockszövegeken, néhány novella is formálódott a keze alatt, de a tudatos írói felkészülést jelképező három vastagborítójú füzet csak nem telt a pécsi kollégiumi évek alatt, a tervezett trilógia nem csak hogy nem készült, de a leendő szerző idő múltával még az első résznek adott, Marc Bolan T. Rex együttesének dalcímét átörökítő címet, a Children of the Revolutiont is banálisnak érezte, és kitépte a címlapot az egyetlen megkezdett füzetből. Egy hiányból építkező trilógia készült a szerző pécsi diákéveiben. Mert afelől kétség sem lehet, a Gimnazisták hőse maga a szerző, Kontra Ferenc, az az V. (Ötödik) Kontra Ferenc, akinek életéről, családjáról, drávaszögi rokonságáról részletekbe menően szinte mindent megtudható az író tucatnyi kötetéből. Komolyan gondolta ugyanis vagy negyed százada, hogy a továbbiakban magáról ír majd. Ugyanakkor az is bizonyosnak tűnik, hogy a tervezett trilógia mégis megszületik: szerintem a mostani regény lesz az elképzelt triptrichon központi táblája, a Drávaszögben töltött gyermekévekről az eddig megjelent novellák alapján születik egy önközpontú mű (az 1988-as Drávaszögi keresztek regény is ideillenék tulajdonképpen, de az koncepciójában más, a tájmítoszt ragadja meg benne és a tájban folyó közösségi létet beszéli el epiko-lirikus történetfüzérben), a másik oldalon pedig a Szegeden töltött egyetemi éveknek lenne helye ebben a (kritikus által feltételezett) háromrészes önéletrajzban.
    Az ezentúl vízválasztója ezen felül azért is érdekes, mert nemcsak a Gimnazisták kamaszhősének fejében született meg a rocknemzedék virágkorában, hanem a magyar prózában egyáltalán ekkor kezdődött a történet rehabilitálása, ekkor indult meg a folyamat, amely során „ az elbeszélés aktusa kilép a történetmondás útvesztőjéből és történetalakzatként disszeminálódik” (Bombitz Attila); innentől fogva vetül az írói tekintet az öntörténet tükrébe, az önelvűen alakuló, fikciós történetek helyébe az életelvűségre alapozó családtörténet, a napló mint öntematizációs eszköz, a legenda vagy az urbánus anekdota kerül, amiből kiindulva a múlt század kilencvenes éveire eldől, hogy a nagyregény műfajának helyébe a töredékregény lép, hogy a regénytörténet helyét a novellaregény veszi át, az apollóni distanciát és objektivitást sugalló láttatásmódot pedig kiszorítják a lírai hangvételű szövegek. A műfaji evolúció öntematizálásának lehettünk tehát szemtanúi az elmúlt negyed században, láttuk a folyamatot, és lehetséges, hogy olvasóként nem tartottuk a kellő iramot: mivel az irodalomban semmi soha nem befejezett, egyelőre még az is bizonytalan, hogy mi az a határ, ameddig ez a feltörekvő és magának egyeduralmat követelő személyesség elmehet. Amennyiben ez a kérdés felvetődhet – és már miért ne vetődhetne fel – Závada Pál Jadviga párnája, valamint Milota című regényeinek egymáshoz való viszonyításában, úgy jogos lehet a Drávaszögi keresztek és a Gimnazisták esetében is. Addig természetszerűleg elmehet „ az apróság iránt érzett gyöngédség” (Fried István), amíg célirányos: nem akar nagy regény lenni, vagy egyáltalán nem akar regény lenni, csak feljegyzés, de nem értelmezi a világot, hanem teremti, előlről, a kezdeteitől fogva teremti, írja, hiányosságaival, fogyatékosságaival, múltjával és a jövője lehetőségével egyetemben teremti. És ehhez elég egyetlen ember látószöge. Miként Mesterházi Mónika írta, „ az érveken túl (vagy innen) az evidenciáknak nagyon nagy szerepük van. Úgyhogy nemcsak jogunk van azonos szövegeket ellentétesen érteni, de nem is mindig tehetünk róla”. Valóban, egyes irodalmi alkotások nem képesek teljes hatáskifejtésre, amennyiben referenciális rétegük rejtett marad az olvasó előtt. A lehető legegyszerűbben mondva, egy szociográfia például attól lesz jó, hogy jól megírja a szerző. Ám semmitmondóvá válna, amennyiben valami módon leválasztanánk róla a valóság-megfeleléseket.
    Itt egy picikét talán bántjuk Kontra Ferencet, ő ugyanis szándéka szerint az objektivitás iróniájával kívánta megírni a Gimnazisták történetét; a leendő filológusok és monográfusok előtt feltárom, a regény borítóján látható srácokkal el is olvastatta a regény kéziratát, hogy azok hitelesítsék, úgy írta-e meg az eseményeket, ahogy azok megtörténtek. Nemes, apollóni szándék, csakhogy bennünket nem érdekel: ezerszer ismételtük már, a valóság kíméletlenebb minden fikciónál. És ha valakinek ezt a valóságot sikerül megírnia, nagyobb cselekedetet művelt, mintha a fikciót valószerűsítette volna. S ugyanezt mondanám el fordítva is, tehát ha Kontra Ferenc műve fikcióból táplálkozna, akkor az objektivitását kellene dicsérnem – Kontránál optimális arányban elegyedett az objektivitás és az irónia, a fikció és a realitás, amit minden kertelés nélkül úgy is megfogalmazhatok, hogy egyszerűen tud írni.
    Erre készült tudatosan. Erre a regényre is. Ismerte az alapműveket, a Légy jó mindhaláligot, az Iskola a határont meg A városi és a kutyákat, sokat járt eszében az Utas és holdvilág, meg egy egész sor más könyv, ugyanakkor azt is elhatározta, az ő iskolája, bármennyire is hasonlít a valóságban a magyarországi vagy éppen perui iskolákhoz és kollégiumokhoz, merőben más lesz: a regény nem az iskoláról, hanem az iskola egyik diákjáról, magáról szól, apró, szívet melengető epizódokból építi a történetét, amely inkább stílusával, mint eseményeivel vall a szerzőről. Iskoláról írni ugyanis nem volt újdonság számára, a baranyai Laskó általános iskoláját alaposan leírta már novelláiban tanítóstul, torna- és földrajzórástul, a vadászatra érkező államelnök előtt tisztelgő zászlólengetésestül, és ezekben a szövegekben az embernek emberhez való viszonya élesedett ki egy-egy jelenetben. Mostani iskolája azonban a határon túlra esik, Pécsett iratkozik gimnáziumba három társával együtt, Horvátországból, az akkori Jugoszláviából négy évre Magyarországra kerül, a hetvenes évek nyiladozó derekán egy még zárt, félelemmel és frusztrációval teli világba. Az otthoniba még nem nőhetett bele, az ittenibe felkészületlenül került. Két világ közötti életre kényszerült. Egyik pillanatról a másikra szakadt a nyakába az önmagáért vállalandó teljes felnőtt felelősség, és többé sehol se volt már igazán odahaza. Hontalanná lett a gimnáziumba való beiratkozással. És ekkor döbbent rá arra is, hogy kisebbségi. Rálépett a River of No Return tutajára, és most, negyed század múltán mintha a régi filmek mozijában nézné önmagát, amint küszködik, viaskodik a soha vissza nem térő folyó árjában, sihederi büszkeséggel nyelve a reménytelenség, a kilátástalanság, a megalázottság könnyeit, de megfeszíti izmait, s bízik benne, hogy egyszerre csak ott terem mellette Gizi vagy Krisztina, akinek vállán megpihentetheti sajgó karját…
    … mint egy nyálas westernben a laskói mozi olajozott padlójú termében, nyikorgó széksorok között, ahol a történet elkezdődik. Kontra kedvenc színhelye a mozi, de ez a beázó mennyezetű, negyvenes égőkkel megvilágított terem, a gyerekkori rajcsúrozás és a serdülőkor petting-gyakorlatait előkészítő tapperolás, az undor és a szerelem helyszíne, ahol soha nem vetítik ugyanazt a filmet, mert nem lenne rá közönség, ahol a visszatérés nélküli folyón tutajozók mintha az életből is kifelé evickélnének, s csak egy-egy filmszakadás idejére pihenhetnének meg. Ebben a falusi moziban kezdődik ez az elejétől fogva-történet, az elbeszélő-hősnek azzal a felismerésével, hogy bárhová is szólítja a döntése, mindenütt idegenül kell élnie. A laskói mozi – milyen esetlen lenne itt filmszínházat írni, pedig még bedeszkázott zenekari árok is volt a teremben –, tehát a mozi vásznán azonban csupán háttérként pereg a River of No Return látszatvalósága: előtérben a boldog-keserű emlékezés (a múltidézésben könnyedén előre- és visszacsatoló) kockái peregnek, éles vágásokkal irányítva a figyelmet a rockzenével együtt cseperedő és együtt lázadó nemzedékre; ugyanakkor egy képmutatásra épülő országra, pontosabban kettőre, emblemetikus pillanatokat merevítve ki a soha vissza nem térő időből, akárcsak a filmhíradó, ami mindent szebbé és jobbá varázsol. Kontra hosszú, megjelenítő mondatai is ugyanilyen varázserővel rendelkeznek, andalítóan bársonyos fészkükben ámuldozik az olvasó, miközben ez a fészek nem nyújt biztonságot, a szavak ugyanis csak egy kemény és kíméletlen valóságot ruháztak fel látszatmelegséggel és az oltalmazás illúziójával. Ezek a mondatok számottevő térbeli távolságot kapcsolnak egybe, és időbeli csúszásaik is egyértelműen magától értetődőnek tűnnek. Kontra Ferenc azon ritka írók egyike, aki veleszületett adottságként kezeli az írást, tud írni, van arányérzéke, stílusa félreismerhetetlen, nincs olyan leírt oldala, amit végig nem kellene olvasni: mondatai simán, megnyugtató, bizalmat gerjesztő közvetlenséggel ölelkeznek egymásba, azonban mégis mindig hagynak maguk közt annyi hézagot, amekkora helyen átsüthet a valóság időbeli távlatból történő átértékelésének komor iróniája. Hiszen a gimnazista diák folyton idegen országba tért haza, folyton a szellemi és erkölcsi továbbélésért kellett megküzdenie, a kollégiumban elsőként azt kellett megtanulnia, hogy miként kell törülközővel verekedni. Az idegen országban szemforgató, elit közösségbe került, csupa alakoskodás és a középszerűséget palástoló affektálás vette körül, hát nem is teszi könnyen zsebre Pécs mindazt, amit a huszadik századi városlakóvá vedlett Kontra Ferenc a szemébe mond ennek a városnak, mindazok közös metonímiájának, akikkel összehozta a négy középiskolai esztendő. Nem biztos, hogy a pécsiek olyannak látták, látják városukat, amilyennek Kontra emlékeiben él, de ebben a regényben ez a kép hiteles, „ a múltat végképp nem lehet darabjai alapján rekonstruálni többé” – jegyzi a szerző, ám kísérletet tesz rá, hogy a múltról benne élő, égő képet olyan, a realizmus ördöge által lakott részletekkel teljessé tenni, amelyek az olvasó számára is valószerűsítik mondanivalóját. Mert ő tulajdonképpen nem is a határon túli iskoláról beszél, hanem arról, hogy a választással kényszerűvé lett hontalanság túl korai felnőttszerepre kényszerítette a középiskolába induló srácot, a regény hősét, az állandó becsomagoltság a permanens otthontalanság érzésében vet magvat, ami végül a kisebbségben levés mementójává lombosodik, gyökeresedik: „…magyar csak itt lehetsz, mert tudják rólad, hogy az vagy. Azok tudják, akik gondoskodnak róla, hogy az anyakönyvi kivonatodon és valamennyi dokumentumodban még a szüleid neve se szerepeljen magyarul, nemhogy a tiéd. Hogy sohase tudd bizonyítani másutt a világon a származásodat. Bennünket nagyon tudatosan radíroztak. Koncentrációs tábor ez is, vagy ha így szebben hangzik neked: nemzetiségi lét, mint az aborigináloké, ahonnan csak fogyni lehet, ennek a tudatát szintén a génjeinkben hordozzuk, éppúgy, mint a tulajdonságainkat, a szorongásainkat, azokat is, amiket a nagyszüleink éltek át. Úgy öröklöd a félelmeiket, ahogyan a szemed színét.” És ebben a világban nincs egyéb, csak a búcsúzás, a folytonos elválás, a regény elején Gizitől, a végén Krisztinától, az előbbi a korai, sürgetett, a második a tényleges felnőtté válás határpontja, s mindkét esetben – ebből általánosíthatóan talán mindig is – a nők a bölcsebbek. A nők, akikből a kollégiumlakó rockimádónak kevés jutott, rokonok inkább, mint barátnők, szerelmek, s akik mégis mérföldkövekként határozzák meg a limeseken átívelő életét.
    „Olyan regényt akartam írni, amelynek nem lesz vége, és közben sem fejeződik be soha semmi.” Dialógusok nélkül, „ mindent kizárólag elmesélni akartam”. Ez volt a három vastagborítójú füzetet vásárló gimnazista koncepciója, ami alapján szakított a költészettel és a sebezhetőbb prózaírás felé fordult, ami végül a legjobbak közé emelte. A Gimnazisták e koncepció része, a 2002-es Könyvhét kiemelkedő alkotása, és ismétlem, egy bizonyára kiteljesedő sorozat része, ám azt se hallgathatom el, hogy Kontra Ferenc írásművészetének jobb megismerése érdekében fontos lenne Magyarországon is kiadni az 1988-ban Újvidéken megjelent Drávaszögi kereszteket, ugyanúgy, mint például Balázs Attila Cuniculusát; könnyebben felmérhető lenne általa az az ív, amelyen az író eljutott az általánostól és a közösségitől az egyediig és egyéniig. Ennek az ívnek a belátása ugyanis fontos adalék a mostani regényének pontos megítéléséhez. (Magyar Könyvklub, 2002)