Nagy Gábor

„Két part között“

Mezey Katalin: Párbeszéd

 

   Párbeszéd: nagyon pontos, őszinte és igaz cím. József Attila Nagyon fáj kötetcíme jutott róla eszembe – s rögtön megragadható a különbség is: bár mindkettőben ott rejlik az érzelmi, lelki viszonyulás, József Attiláéban a hevesebb indulat intenzitásával, Mezey Katalinéban visszafogottabban, tárgyilagosabban. Mindkettőnél kulcskérdés a kapcsolódás: József Attila fájdalma ennek – az ember és ember közötti őszinte kapcsolatnak a – hiányából is fakad, Mezey Katalin kötetében viszont két fontos, bensőségesen megélt viszonyt, kapcsolatot is rejt a párbszéd kifejezés. Emberi kapcsolatot elsősorban édesanyjával, másodsorban édesapjával, gyermekeivel és unokáival – összefoglalóan a költő és szerettei között, s kapcsolatot ember és Isten között. A párbeszéd így műfaji megjelölésként is értelmezhető: a versek többségét a valakihez odafordulás, valakihez szólás jellemzi – nem mindig a megszólítás, de mindenkor az emberi megszólítottság attitűdjével.
   A kötet első ciklusa és nyitóverse is a Párbeszéd címet viseli. A vers különlegessége, hogy a versszakonként váltakozó megszólalók – Isten és a költő – párbeszédét Isten kezdi, mégpedig egy költő számára látszólag fájdalmas tudás átadásával: „– A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán / a lélek szőtte erős szöveten. / De ha a szövet szétfoszlott, molyette, / nincs mit csodálni a hímzéseken.” Költői ars poetica ez, isteni léptékkel: az erős, egyenes lélek elsőbbségét, azaz a morális tisztaságot hirdeti a szó elsőbbségével szemben. A költő személyes hitelét hangsúlyozó felfogás manapság nem divatos, egyes irodalomelméleti iskolák felől olvasva anakronisztikus is – Mezey Katalin ezt az anakronisztikusságot tudatosan és következetesen vállalja. A vers ugyanakkor a lélek elvesztésének fájdalmáról is szól; pontosabban a lélek veszteségeiről. Mert ahol az Isten számára „nincs igazi mezsgye, / ott a halandó névtelen topog” – ezt erősíti egy finom utalás Mezey Katalin egy drámájára: „ott Guiscardus és Gismunda szerelme / értelmetlen, nem létező dolog.” Mert ott „nincs más, csupán Isten szerelme, / ahol szeretni nincs értelme mást.” Az isteniben való föloldódás vágyához félelem is társul: az én-elvesztés riadalma. Ennek gyönyörű megfogalmazása a vers záró strófája:

   – Kioltod hát lelkünket, mint a gyertyát,
   s csak könnyű kanócfüst marad utána?
   Vagy visszagyúrod szülőanyagába
   azt, aki annyi keresztúton várt rád,
   konyhakendőd alá, ahol keleszted
   a többi lélek közé keveredve,
   amíg minden emléket el nem vesztett,
   boldog fájdalmait, önmagát is levetve?

   A költő viszonyulásának kettősségét kifejezi poétikája is. A keleszted–vesztett rímpár a kettősség megtestesítője, miként a „boldog fájdalmait” oxymoronja is. S mintha csak e kettősség elviseléséért hangzana el a következő vers, a Fohász: „Adj nyugalmat, / adj türelmet, / adj mindent kibíró lelket!” Az Adj Uram némaságot arról tanúskodik, hogy a költő, a lélek névtelenségét vállalva, a versek által szeretne magából valamit örökül hagyni.
   A belátás bölcsessége sugározza be a ciklus következő verseit. A felismerés, hogy „Csak amíg itt / vagyunk, / járkálunk / magabiztosan / tévútjainkon”. Miként a Bizonytalan is az ellentét alakzatára épít (előző szakasza: „bizonytalan / léptekkel / megyünk el / innen”), a ciklus több darabja is a fel nem oldott – és világunkat földi és „túli” szférára kettéosztó – ellentétekből nyeri feszültségét. Az Odakinn és idebenn finom játékossággal variált motívumai – ez a technika Mezey Katalin egyik mesterére, Weöres Sándorra emlékeztet – az igék felcserélésével jut el a „zsibong az élet” és „búvik a lélek” helyzetének fordítottjáig: „Ott kinn búvik az élet, / itt benn zsibong a lélek.” Az Ártalmatlan is a fény–sötétség, vakság–látás hagyományos értelmezésének kifordításával mutat rá látszat és valóság, világi és égi ellentétére és egymásba mosódására. Más versek viszont úgy adnak látleletet evilági, földi életünkről, hogy a transzcendencia csak az értelmező szemtanú, a költő morális értékítéletében sejlik föl. Az Egy ember ül döbbenetes miniatűr története a „fölemelni” isteni parancsának kudarcát mutatja be:

   Egy ember ül a tócsában.
   Bogárként mocorog.
   Nem várja el tőlem, hogy fölemeljem,
   és nem is tudnám fölemelni.
   De ha fölemelném is,
   újra leülne.

   Az Álarcos című vers fő motívuma tér vissza az Utazásban, a járművön utazók mozdulatlan, lárvaszerű arcaiban. „Ha megszólalnak, gépektől tanult / szöveget mondanak” – így a látlelet, ami félelmet és viszolygást vált ki a szemlélőből, aki – halványan derengő bibliai utalással – csak a parton horgászó emberekben bízik valamelyest: „nagy halakat remélnek / kihúzni a vízből. / Róluk legalább ennyi tudható.”
   E kis életképek összefoglalója a ciklus záró verse (Újra lejátszódik): történelmi távlatba helyezi az eddigieket, azzal a sokunkat megérintő új tapasztalattal, hogy „újra megtörténnek odakinn / a történelemkönyvek lapjai”. S e tapasztalás okául egy mélyen filozofikus gondolatot fogalmaz meg finom líraisággal:

   Mintha attól kéne tartani,
   ha nincsen közhelyszerűen
   az idő minden cseppjében jelen,
   s a forró köveken nem párolog
   halált hozó mérge, gyógyereje,
   akkor valamely lánc megszakad.

   Világi és transzcendens tapasztalatok summája, közvetlen és közvetett párbeszéd Istennel: a költő személyessége háttérbe szorul az első ciklusban. A következő, az Aki most észrevétlenül című ciklus személyesebb, nemegyszer életrajzi ihletésű verseket tartalmaz. A személyesség azonban – következően a költői személyiség alkatából, világszemléletéből – itt sem szakad el azoktól a szálaktól, amelyek nagyobb közösségekhez – család, nemzet, kereszténység – kötik; és sohasem magamutogatóan kitárulkozó, mint inkább hol szemérmesen vallomást tevő, hol pedig magával szemben is kemény hangon ítélkező. A ciklus címadó verse a nosztalgia, az elmúlt idők utáni vágyakozás és az elmúlt időkhöz kapcsoló város – feltehetőleg Tatabánya, ahol Mezey Katalin egykor tanárként is dolgozott – közötti feszültség kirobbanásával indul: „Milyen boldogtalan voltam / ebben a városban!” És a nosztalgia helyébe – „nem én állok szorongva / az esti ablakokban, / és nem én csókolódzom / a parkban, a padon” – hamar a rezignáltság lép: „Milyen könnyű most / ilyen üres szívvel, / ilyen szánakozón / nézni végig az évek fasorán”. Ez utóbbi metafora találóan fogja egybe a fiatalság visszavágyott idejét és boldogtalan terét. A fiatalság elmúlta miatti rezignált fájdalom verse – „úgy szenvedni nem tud már, / aki nem olyan fiatal” – az egykori önmagától és egykori életétől, életének régi színterétől elidegenedő költő önarcképével zárul: „sötétruhás utazók között / maga is / virágcsokrot szorító, / csomagos idegen.“
   A személyes érintettség ereje élteti az olyan, személytelenül előadott verseket is, mint a Történet. A bukott emberben is érezni a tapasztalat keserűségét. A megbélyegzettség evilági véglegességét keserű iróniával kifejező sorok – „Ha már rátették a sírkövet, / azt csak a feltámadás angyala / gurítja onnan el” – után az evilági balsors és a túlvilági vigasz árny–fény-játékával zárul a vers:

   A bukott ember segítőt ne várjon:
   állapota ragályos,
   és hamar híre kel.
   A bukott embert csak az Isten szánja,
   öklével megsimítja,
   úgy emeli fel.

   Egy sikertelen emberi kapcsolat hihetetlenül tömör összefoglalója a Búcsú című vers: „Nem ami fáj most: ne a búcsút, / bocsásd meg nekem a kezdetet, // hogy elfogadtam ajándékodat, / noha tudtam, rossz címre érkezett.” S egy másfajta, kamasz és felnőtt közötti szoros kapcsolat tanúbizonysága, szintén a múltba visszarévedő tónusban, a Koszta Rozália. Hogy a költő számára itt is a lelki együvétartozás a fontos, nyilvánvaló a második versszak igei metaforájából: „Elmennék Hozzád újra, mint rég, / kilevegőztetni a lelkemet”.
   A kötet középső ciklusa – Asztalfiók-líra – a hetvenes–nyolcvanas években született, a cenzúra miatt asztalfiókban maradt, többségükben a Kilencek antológiája, az Elérhetetlen föld megjelenése után néhány évvel keletkezett verseket tartalmaz. Az akkori ellenséges, elhallgatással és elhallgattatással büntető irodalmi légkör néhány kemény, szikár sorban elevenedik meg: „(Nem írok. / Kártalanítom / jelenlétemért / az államot.)” – zárul az akkor még címével is demonstráló vers, a Nem. A Hegyibeszéd a meg nem hallgatott művész keserű öniróniája: hamis prófétának állítja be önmagát a vers költői énje.
   A ciklus legjobb versei a nyolcvanas évekből valók. 1985-ös a talált-tárgy-szerű, a mindennapi korrupciót leleplező Hirdetés, s a rendszerváltozás hajnalán keletkezett a Magabiztos, győztes című vers, akinek bár megszólítottja ismeretlen marad, ráismerhetünk a kor legfőbb kisemmizettjére, a rendszerrel mindvégig szemben álló művész-értelmiségire.
   A Párbeszéd című kötetben azzal kap igazi hangsúlyt és jelentőséget az Asztalfiók-líra ciklus, hogy a kommunikáció különböző lehetőségei helyett a párbeszéd kudarcáról, a hallgatásba kényszerített művész helyzetéről ad számot.
   A könyv legmegrázóbb versei az Akár a rozsdás késeket ciklusban olvashatók. Anya-versek ezek, rejtett, belső intenzitásuk József Attila anya-verseit is fölidézik az olvasóban. Más poétika Mezey Kataliné, csendesebb, visszafogottabb, tárgyilagosabb a hangja, az érzelmek nem robbannak – s mégis: olyan erős áramuk van, hogy azonnal magukkal ragadják az olvasót. A versek kiinduló szituációja az egymásrautaltság: az egykor anyjára rászoruló, ellene lázadó gyermekből felnőtt, a „gyermekké” öregedett édesanyát ápoló (Játszunk anyámmal: / anyuka vagyok, / és ő a kisbabám”) és saját gyermekeit – sőt unokáit – óvó anya lesz. Az anyaság élménye a Játszópajtása voltam című nyitóvers költői kérdésének emblémájába zártan fogalmazódik meg: „Mért ölelnek ilyen riadtan, / mért bújnak hozzánk így a gyerekek?” Az Emlékek ingei – talán az egész könyv egyik legszebb darabja – az anya keserű ráismerését szorítja tárgyilagosnak álcázott sorok közé: az inget, melyet fia hord, ő vette még egykor az édesapjának. A felütés filozofikus távlatba helyezi a verset: „Emlékek ingei, ruhái, / még meddig látlak titeket, / meddig fáj – ha moslak, vasallak – / a nem múló emlékezet?” A második versszak tényszerűsége után a harmadikban az önvád szólal meg: apja boldogan nézegette az ajándékot, amit ő „fillérekért, leárazáskor” vett meg. S a zárlat a három generáció összekapcsolódása – egy régi, olcsó, mégis emlékeket őrző ruhadarabban: „És most a fiam hordja. Az apám / sosem látta az unokát. / Meghalt. Ingek, ruhák, emlékek, / miért élhettek léhán tovább?“
   Az édesanyához szóló versek csoportja zárja a ciklust: Játszunk anyámmal; Születésnapi labdarózsák; Akár a rozsdás késeket; Új este ez, mindenben új; A gyászeset; Ami tökéletes: hét halk, elégikus vers, központjukban az édesanya utolsó napjaival, halálával. A Születésnapi labdarózsák is a „megfordult szituáció” verse: a gyermek ápolja anyját, aki egykor azt vallotta: „ – Dögöljön meg az ember, / ha már valakire rászorul“. A második versszak egy kis történetet elevenít fel: a kislány kiszökik betegágyából, s labdarózsát szed édesanyja születésnapjára. Ám anyja „Úgy szégyellte a ragaszkodást, / mint egy testi hibát.” S „Összetörte a labdarózsacsokrot“, „az ágy elé ledobta“, haragudván, hogy a gyermek fölkelt betegágyából. A záró szakasz ezt az élményt kapcsolja vissza a jelenbe, nem haraggal a múltban történtekért, hanem megbocsátó szeretettel: „Odakint korán nyíló, / törékeny labdarózsa, / csokrát hiába szedném, / nincs, aki földredobja.“
   Az Akár a rozsdás késeket a kiszolgáltatottság döbbenetes képeivel indul: „Műfogból, szemüvegből, / néhány régi ruhából / összetákolom / anyámat reggelente. / Csontváz lába közé / pelenkát simítok”. E tárgyias képsorból bomlik ki kettejük kapcsolatának különössége: anyja egykor az „önállóság bajnoka” volt, lánya a szabadságé: „már kamaszfővel / elszöktem tőle, / nem akartama szigorában élni”. A zárlat vonja le a múló idő kimérte tanulságot: „Akár a rozsdás késeket, / egymással köszörül / minket az isten.”
   Az Új este ez, mindenben új az édesanya halála utáni létszituáció filozofikus és mégis bensőségesen személyes földolgozása. Az ideát és odaát közötti átjárást fürkészve talál rá egy különös tükör-hasonlatra: „Mint a tükör. Két oldalát // elválasztja az, ami látszik, / attól, ami a kép mögött van: / az egyik van és látható, / a másik van, és láthatatlan.” Más szempontból közelíti meg az édesanya elvesztésének fájdalmát A gyászeset: a gyász, a gyászmunka súlyát méri össze az ilyenkor szokásos intéznivalók rideg tárgyszerűségével. S tanulság nincs, csupán a döbbenet a mindenkinek kijáró sors igazságtalansága felett: „Nem gondoltad, hogy megtörténhet / ilyesmi vele és veled. / Minden visszás és hihetetlen, / s megváltoztatni nem lehet.“
   A könyv ötödik ciklusa keretes szerkezetet képez az elsővel: A négy elem versei többségükben újra az Istennel folytatott párbeszéd lenyomatai. Az egykor „eldobott hit” (Uram, aki) visszanyeréséről tesznek tanúságot, az Imádság fonalának erejéről, amely „A várost is felemeli, / fénylő magasságba tartja.” Allegóriává terebélyesedő alapmetaforája a ciklusnak: Az Isten – mint egy megunt feleség, aki „némán tűri, hogy szembehazudják, / bizonyítékot nem gyűjt, nem keres, / úgyis tudja, hogy mi az igazság.”
   A ciklus strukturális szerepe a keretes szerkezet mellett az összefoglalás: újra felbukkan a rajongva szeretett édesapa alakja a Visszatérésben, evilági gyarlóságaink szimbólumát verseli meg A pénz című tanító költemény finom iróniával, s az Asztalfiók-líra történelmi dimenzióját eleveníti fel az 1996, ez a telt páros rímekkel pántolt, sodró lendületű, kemény szavú vers. Az első két sor rögtön megteremti a vers atmoszféráját: „Egy nagy kártyaadósság, / olyan ez a kis ország.” A trianoni csonkolást antropomorfizáló képekben idézi fel: „Előbb mind a két lábát, / s mindkét karját levágták. / Végül a maradékot: / nőt, férfit, ivadékot”. A Szózat keserű, nagy temetkezés-látomását idézi a vers zárlata:

   Hát megfogyva, szegényen
   a batyuk tetejében
   ülünk, s várjuk a végét,
   a dobok perdülését:
   végre elvégeztessék,
   hírünket eltemessék,
   s requiemmel tudassák
   a születésünk napját.

   Az utolsó vers Rózsa Endre, a költőtárs és barát emlékére íródott. Gyönyörű metaforával fejezi ki a legemberibb, mert Istentől származó érzést, a szeretetet: „Múlt századi halott, // akit múlt századi / barátai // bordakosár alatt, / legbelül hordanak.” (Földben talál)
   Mezey Katalin tizenegy év elteltével jelentkezett új verseskötettel. Publikációiból az is sejthető, hogy a Párbeszéd nem a teljes termés összeválogatása, valószínűleg újabb kötet telhetne meg a még nem közölt versekkel. Ilyen szempontból különös erény, hogy a Párbeszéd erős kohéziójú, szigorúan szerkesztett, egységes könyv. Mély, bensőséges, igaz művészet. Igazi líra. (Felsőmagyarország Kiadó, 2002)