Pintér Lajos

Schéner Mihály betyárvilága

A 80 éves Mester köszöntése

   Hadd mondok el néhány előzményt, amelynek összefoglaló neve: Véletlen.
   A Kiskun Múzeumban korábban azért jártam, mert az ott kapható Holló László monográfiát kívántam megvásárolni. Holló László festőművész Kiskunfélegyháza szülötte, emlékkiállítása is van a Múzeumban.
   A monográfiát megvettem, de ugyanakkor kezembe akadt az intézmény kiadványa, a Betyárok a Kiskunságban című könyv is. A könyvet magammal vittem, de olvasása közben eszembe jutott Schéner Mihály, aki évtizedekkel korábban nagyszámú és jeles sorozatot készített e tárgykörben. Fájó szívvel, de baráti ajándékul továbbküldtem Neki a könyvet.
   Talán két hét telt el, amikor egyszercsak telefonált, s azonnal közölte, úgy felkavart a küldött betyáranyag, hogy azóta is betyárképeket festek, teljesen körülvesznek a műteremben, mondotta, vagy negyvenet vázoltam fel.
   Nagyon drukkoltam Schénernek, s azt kértem, a készülő anyagot tartsa egyben, rendezzünk belőle az anyagot bemutató kiállítást. Ez meg is történt, s a kiállítást visszavittük az ihlető forráshoz, Kiskunfélegyházára, a Múzeumba, amely megannyi tárgyi emléket őriz az alföldi betyáréletről.
   Magam is szorgalmasabb lettem, és Schénernek újabb dokumentumokat küldtem, betyárábrázolásokat, csikófejes citera ábrázolásokat, amikor megtudtam, hogy egyik készülő képen a mulatozó betyárokat citera (tambura) kíséri.
   Hadd mondom el elöljáróban, ezek a történetek, ezek a tárgyi emlékek a festőnek nem a szemét és a kezét ihlették meg, hanem a szívét. Elmondhatom, hogy szinte semmit nem használt fel a könyv anyagából, és az általam küldött dokumentumokból.
   Képben szinte mindent újrateremtett, a betyárvilág dokumentumai csak ihlető erőként kellettek neki. Az illusztráció mint mozzanat teljesen hiányzik ebből a képegyüttesből, az összegző mozzanat a művészi teremtő és újrateremtő erő.
   Érdekesség még, hogy időközben én is önéletrajzi munkába kezdtem tört/én/elem címmel, s kutatásaim közben derült ki, ennek írásos emlékeire bukkantam, hogy szépnagyapám maga is betyár volt a csongrádi vidéken. Túri-Kiss nevű, akit ötödmagával 1853. március 19-én akasztottak.
   Rá száz évre, 1953. március 20-án születtem.
   A történetet megírtam a festőnek, ihlesse e mozzanat is, s jeleztem neki, a betyárokkal együtt még a nekik muzsikáló tamburást is felakasztották. Hozzátettem, mi, ártatlan művészek sem maradunk ki soha a végelszámolásból. Innen a tamburás betyár motívum, amely itt-ott hozzákapcsolódik képei világához.
   És egy-egy képen Schéner Mihály betyár-arca, hiszen Ő a mai „betyár”, e betyárvilág újraálmodója, s a magam betyárarca, aki betyárok szépunokája vagyok, ezért (is) tűnik föl egyszer-egyszer.
   Csak néhány képet emelnék ki jellemzésül. Egyik egy betyártabló, tollrajz, bal felső sarkában Schéner önportréja, jobb alsó sarkában az én fotómontázsom. Nézem a fent említett betyárkönyv néhány portréfotóját. Jól mutatják, hogy Schéner a jellegzetes betyárarcokat tisztelgésül újrarajzolta, Csonka Ferencét, Veszelka Imréét, Kecskés Istenes Gergelyét. Ez volt munkájának kiinduló mozzanata, az újrarajzoló/reprodukáló múltidézés.
   Egyetlen képére találtam még, melynek közvetlen tárgyi előzménye van. E tárgyi előzmény Fél Edit-Hofer Tamás könyvében közölt ábra: Betyár és pandúr harca, Király Zsiga juhász, népi faragó munkája, Vas megyéből, 1840-ből. E tükrös fedélen díszes, romantizált az ábrázolás: cifraszűrben lévő betyár előtt térdet hajtó pandúr imádkozik az életéért. Mint ahogy dalokban-balladákban, a nép e faragáson is a betyár pártját fogja, s őt ábrázolja mesei túlzással. A valóságban a díszletek „dísztelenebbek” voltak, a helyzetek dicstelenebbek.
   De ebből a tükrös rajzból Schéner nagyívű kompozíciót készített.
   Egyrészt a Pandúr a betyárok kezén című tűzzománcot, amely kompoziciójában idézi a tükrös ábrázolását, hozzáteszem, lényeges eltérésekkel. Másrészt egyik főművét, a Pandúrok a betyár(ok) kezén című festményt.
   E festmény megőrzi a tükrös betyárfigurájának formáját, néprajzi hitelességgel cifraszűrét. De győzelmét az irrealitásba emeli, nem egy, hanem ahogy számolom, körötte kilenc pandúr könyörög az életéért, az egész pandúrvilág. A betyár figurája konkrét, a kilenc pandúr apró és ábrázolásában elnagyolt. Körformában helyezkednek el a könyörgő pandúrok, ez teremt lendületet a képnek, s abszurditásának teljességét az, hogy még a betyár pisztolycsövén is áll egy apró pandúr, s itt jelentkezik a festő hűtlen hűsége, festményének bátorsága messze túlmutat a tükrös ábrázolásának népi naivitásán, eszményítő realizmusán.
   A festmény irreális és szürreális.
   Három képről szólnék még, címszavakban. A Betyárok című az én tört/én/elem című kutatásom festménye. Erre került rá a betyároknak citerázó művészbetyár. De nincs csikófejesre faragott citerája, szinte lemarad a festményről. Érdekes kontrapunktként, pedig ő a főhős. E kép szerkesztési bravúrja épp ez, hogy legfontosabb szereplője kapja a legkisebb festői szerepet. Elnagyoltak a lovak, ők is aprók túlnagyított betyárjaik alatt. S a bal szélső figura Rózsa Sándor-i arc, de itt már távol az előbb említett betyárrajzolás realizmusa. A kép bal alsó sarkának díszessége éles kontrasztot teremt a történet és a kép felső részének balladás komorságával szemben.
   Huszárok legyőzik Napóleont, ez a festmény is főmű. Körszerű kompozíciója az előző betyárkép mozgalmasságát idézi. A felső sor apró lovai, lovasai mintha régi barlangrajzok ábrázolásai lennének. Ezeken a legnagyobb fokú az absztrakció. S a történelem itt is mesei, mint a betyárábrázolásokban.
   Központi műve a Kossuth Lajos és a betyárok című kollázs. Tematikai és műfaji gazdagságáról kötetnyit lehetne írni, van festett, rajzolt, fénymásolt, színezett, kollázsolt stb. felülete, és története a betyárvilágtól máig ível. Az alföldi betyárvilágtól az amerikás Kossuthig, és a mai amerikás kultúráig. A kép felső rétegében a mai Hollywood világol, felső sarkában a mai betyárvilág, maffiavilág kavarog, s a kép jobb alsó sarkának sötét forgataga idézi azt a József Attila-i pokol tisztaságot, ahonnan kavargó, értékválságos világunk netán megtisztulhat.
   Itt már szó sincs betyárábrázolásról. Itt már értékválságról, értékzavarról van szó. És a festő figyelmeztetéséről, hogy erkölcsi, esztétikai megújulásra, megtisztulásra van szükség. S e megtisztulás hátha történelmünk és népi kultúránk példái alapján is történik.
   Ezek azok az apró mozzanatok, melyek valamennyi képben a bartókiság, kodályi eszmény jegyeit mutatják. E képek úgy modernek, hogy mernek a hagyományból építkezni. De a hagyományt nem kezelik nehéz örökségként, hanem ihlető erőként.
   S ha belegondolok: nincsenek is Véletlenek.