Szigeti Kovács Viktor

Az elbeszélt hasonlóság

Darvasi László: Kínai novellák

 

   A Kínai novellák Darvasi László ötödik elbeszéléskötete, melyben tovább fokozódik az a beszédmód – már az előző, a Szerezni egy nőt című kötetben1 is erőteljesen jelentkezett –, mely a befogadónak a mítosz felől való olvasás lehetőségét kínálja fel. Ez a fajta olvasási lehetőség egyrészt a nyelvnek a mítoszt idéző működésével, másrészt a motívumok mítoszba nyúló értelmezésével jelentkezik, mind erőteljesebben.
   A magyar irodalom történetében kétségtelenül jelen van egy olyan hagyomány, melynek szövegei szoros kapcsolatban állnak mítoszi struktúrákkal (elég, ha csak Csáth Gézára vagy Krúdy Gyulára gondolunk). Jelen dolgozat nem arra vállalkozik, hogy Darvasi László prózáját elhelyezze egy ilyen hagyományban, mivel magát a hagyományt is nehéz felvázolni, hiszen a mítosz és az elbeszélő próza átjárhatósága máig sok kérdést vet fel. Annak ellenére is, hogy a mítosz és az irodalom kapcsolatával olyan teoretikusok foglalkoztak, mint Cassirer, Frege, Frye, Lévi-Strauss vagy Szegedi-Maszák Mihály. Máig nincs olyan paradigmatikusnak tekinthető elmélet, mely a mítosz működési módját anomáliák nélkül tudná bemutatni, így lehetővé téve az irodalom és a mítosz kapcsolatának tisztázását. Szegedi-Maszák Mihály szerint: „A mítosz úgy is jellemezhető, mint bármiféle történetmondással együtt járó lehetőség.“2 Elképzelhetetlen olyan elbeszélés, amely ne érintkezne a mítosszal, de olyan is, amely teljesen megismételné azt. Amennyiben mítoszi elemek valamilyen formában jelen vannak minden prózai alkotásban, úgy kényes feladat meghúzni azt a határ, melyen túl az irodalmi szöveget mítoszteremtő/utánzó alkotásként értelmezhetjük. Azonban, az elméletek java része megegyezik bizonyos közös pontokban, melyeket a mítoszok állandó ismérveinek tekinthetünk. Ezek mind a narratíva, mind a grammatika szintjén megtalálhatóak. Ilyen a szerkezet körkörössége, a példázatjelleg, a hasonlóságon alapuló történetszervezés, vagy az erősen metaforikus beszédmód. A darvasi szövegekben a hasonlóság alakzatának működését szeretném megmutatni, mely hasonlóság szervezi mind a narratív, mind a szemantikai struktúrákat, így közelítve az elbeszélést a mítosz felé.
   Lao Szu útja egy olyan út, mely mindig máshol tűnik fel. Azzal, hogy mindig máshol tűnik fel, rögzíthetetlen, így egyszerre van mindenütt és sehol. Mozgásban van, vagyis a világnak nem két pontját köti össze, hanem lehetősége van rá, hogy mindent összekössön mindennel. Ez a fajta mozgás feltétételezi azt, hogy az út nem a térből kiváló közeg, hanem a teljes tér lehetősége, a téré, melynek tagolatlansága teszi lehetővé a hasonlóságok megvalósulását:
   „A Csin akadémia hírlevele a tudósítás befejezéseként fölteszi a kérdést: „De mi köze ennek Lao Szu útjához?!” A hírlevél maga adja meg a választ. „Az, tisztelt olvasók, hogy a macska nem ölte meg a papagájt, csak megkopasztotta“. Idegen kézzel írt bejegyzésre lelünk a válasz alatt. A Csín Akadémia egyik jellegzetes módszere ez, az embereket izgató kérdésekre és problémákra lehetőleg több választ, megoldási lehetőséget felkínálni. A kérdés tehát az volt, hogy mi köze a papagáj esetének Lao Szu útjához. Az idegen bejegyzés: „Miért, tisztelt Akadémia, minek nincs köze hozzá?!“3 A szövegben a hasonlóságok rejtve vannak, de folyamatos reflexió van a létükre. A mítoszban a regénnyel ellentétben nem az okság a fő szervező elem, hanem a hasonlóság, nem a metonímia, hanem a metafora alakzatáé a főszerep. A hasonlóság körkörös szerkezete miatt egy fontos szemantikai különbség képződik meg: a regény célelvűségével szemben a mítosz befejezhetetlen. A kínai novellák legfőbb szervező eleme a hasonlítás, mely mind az értelmezhetőség egésze szempontjából, mind lokálisan centrális jelentőségű, pl.: „…a Fátyolvízesésről, melynek a hangja olyan volt, mintha száz énekes asszony fésülködne…”4; „Középkorú ember volt, arca jobb felét vágás csúfította, ám a sebhely ragyogni kezdett, ha izgatott lett.”5; „Olykor kétségbeesetten ráparancsolt a sötétségre, múljon el, és csakhamar meghasadt az égbolt keleti fele, s a hajnal szürkülete végigömlött a tájon. ”6 Az idézett mondatokban a hasonlóság egy bizonyos fajtája, az analógia működik. Az analógia a mítoszi struktúrák egyik legfontosabb szervezőeleme, mivel nem a dolgok látható, állandó hasonlóságait kapcsolja össze, hanem az összefüggések közti, finomabb, láthatatlanabb hasonlóságokat. Mikor Fucoult a XVI. század tudásáról és a szövegek szerveződéséről beszél, akkor hangsúlyozza ki a hasonlóságok eme fajtáját, mely lehetővé teszi a megismerést és az ábrázolást.7 Azt mondja, hogy a XVI. századi ember számára a világ még önmagába fonódott: „a föld megismételte az eget, az arcok tükröződtek a csillagokban, a füvek pedig szárukban rejtették el az embereknek fontos titkokat.8 Ezt az egységességet a világnak hasonlóságokon alapuló elgondolása teszi lehetővé, mert a hasonlóságok száma elvileg végtelen, minden mindennel összefügg. A hasonlóság valamilyen formája mindenben megtalálható, így egységként gondolja el a világot. Az a fajta végtelenség, melyről Foucault beszél mozgatja a mítoszi struktúrát is. A Csin Akadémiában kisebb történetek mondódnak el, melyekben egyetlen közös pont van, hogy minden történetnek valamilyen módon köze van a Lao Szu útjához. Ezzel létrejön egy kapcsolódási sor az egyes szövegek közt, melyek az út motívumával fűzhetők föl közös szálra. A hasonlóság egyéb elemei hol részben, hol teljesen rejtve maradnak. Az ilyen alakzaton alapuló szerveződések lényege a hiány, mert a hasonlóság bizonyos pontokon való összekapcsolhatóságot jelent, így ellentéte a megnevezésnek, mivel eltitkolás, az eltitkolás pedig mindig a mitikushoz való közelítés. A félfülű fejedelem című elbeszélésben ez olvasható: „Hogy a névadás a természet rendjével ellentétes megnyilvánulás, a természetes állapotból fordítja ki a világot, s így rejti el a dolgok valódi arcát”.9 Feltételeződik egy nagyobb mögöttes tudás, mely nem mondódik ki, csupán a hasonlóságok révén sejtetődik. Az Őszi vadászatban például a sebhely összefügg a név kimondásával, a név egy titkos tudással, és mindez egy vadásszal. A Kutyák Lojangból című elbeszélésben az ég színe összefügg a pusztulással, a kutyák megvadulása valami ki nem mondott bűnnel. A novella végén megtörténő megváltás oka rejtve marad. Csang császár, a művészek és az ajtónálló című elbeszélésben ez a paradigmatikus szövegrész olvasható: „Azt sem tudták, hogy Csang császár egy egész hónapon keresztül beszélni fog. Pedig így történt. Az uralkodó mindent elmondott, amit csak tudott arról a néhány pillanatról, amely a daloló veréb láttán fogta el. Színek, benyomások, élmények és bölcsességek kavarogtak a szavaiban, gyermekkorának utazásai, távoli tájak, egy harcmező látványa, apjának az arcvonásai, amint foglyok kínzását figyeli, egy rabszolganő elnyúló teste, egy sárkány tökéletes rajza, Jen-lónak, az alvilág istenének az érintése a karján ahogy visszahúzza egy szakadék széléről, Csung Kujnak, a démonok urának szomorú verse, monstrumok és szörnyetegek leírásai, mindenféle álmok, a kormányzás bonyolult ügyei, nem várt politikai nehézségek, fény, árnyék, halál. Miután befejezte, sokáig hallgatott zihálva, majd bólintott.“10 Mint minden más, a veréb is a végtelen hasonlóságok egy eleme, mely elemhez analógiák hosszú sora kapcsolható, a mitikus teljesség egy bizonyos pontját jelöli, melyhez a rejtett hasonlóságokkal minden talál kapcsololódási pontot.
   Abból, hogy a mítoszban a hasonlóságok száma végtelen, az következik hogy a struktúra mindig körkörös szerkezetű, homályos utalásai révén pedig példázat jellegű, mivel egy megfejtendő titkos bölcseletet feltételez magában. A példázat jelleg két szinten jelentkezik a Darvasi-szövegben. Egyrészt az egyes novellákban, melyeknek vége gyakran végződik valamilyen értelmezéssel, másrészt a kötet struktúrájában. Két fejezetcím van: Kutyák Lojangból és A Csin Akadémia, ennek utóbbinak darabjai értelmezik az első fejezet novelláit. Természetesen az értelmezések maguk is bújtatottak és homályos jellegűek, melyek további titkokat kínálnak fel megfejtésre. Két alapvető olvasási stratégia adódik: az értelmező vagy megpróbálja fölfejteni a hasonlóságok kapcsolódási pontjait – minél mélyebbre hatolva a mítosz mélystruktúráiba –, vagy letesz arról a vágyáról, hogy eljusson a ‘mélyjelentésig’, megtartva így a mítosz alapvető attribútumát, a szemantikai homályosságot, amely ennek a fajta beszédmódnak talán egyik legfőbb építőeleme. Amennyiben az olvasó stratégiája az, hogy el akar jutni a mélyebb jelentésrétegekhez, rendelkeznie kell olyan kultúrtörténeti előismeretekkel, amelyek a kínai mítoszvilágra és szimbólumaikra vonatkoznak. Ez a fajta olvasás a motívumokkal való játékkal történhet meg:
   A Háború című elbeszélés központi szervező eleme a Héja-motívum. A kínai mondavilágban a madár az örökkévalósághoz tartozik, a halhatatlanság elérését a szárnyalása szimbolizálja. Ha ezt a jelentést alkalmazzuk a novella értelmezése során, akkor az egyébként marginálisnak tűnő motívum központi szervező elemmé lép elő. Az őrült héja évekkel ezelőtt sebezte meg az asszony vállát. […] Han tépte le az asszony válláról a ragadozót[…] Pau a könnyein keresztül látta, hogy a férje, Jü-ce mégis elengedi a csapkodó héját, és hosszan bámul utána.11 Ebben az első pár sorban lényegileg megjelenik mindaz, ami ki lesz bontva a későbbiek folyamán. Megjelenik a novella három szereplője, akiknek a madárhoz való viszonyukból következtetni lehet a sorsukra. Az égből érkező madár a transzcendenshez kapcsolódik, a nőre való támadás ezért rossz ómenként értelmeződik. A férfi, aki meg akarja kötözni, a mítosz szerinti értelmezésben meg fog halni, viszont a másik, aki elengedi, a halhatatlanságba pillant be, így ő élni fog. A novella középső részében megtörténik a háború leírása, mely analogikusan kapcsolódik az eddigi eseményekhez, majd lassan betör a szereplők világába is. A férj, Jü-ce iszik, az asszony Han énekét hallva átmegy hozzá a szomszédba. Az ének és a pusztulás a hasonlósági láncolat két végpontja.„Az asszony megállt előtte, melleit a férfi arcának nyomta. Han elhallgatott. Hörögve szedte a levegőt. Aztán beleharapott az asszony húsába.”12 Két dolog jelenik meg egy képen belül: a pusztulás és a szeretkezés, mely utóbbi az életet jelöli. Az asszony házát találat éri, hallani a férje ordítását. Miközben a szeretkezés történik, a szomszédban Jü-ce meghal. Ellenben Han él, és ekkor a novella utolsó sorai ismét a madárra irányítják a figyelmet, mely úgy tűnt, hogy csupán marginálisan jelent meg a novella elején, s melyről azt hihettük, elrepült. „De az asszony csak kapaszkodott Han erős nyakába, és bámulta a kerti asztalt, amin ott állt kitömve a vállát évekkel ezelőtt megszaggató őrült héja.”13 A szöveg a madár mítoszát fordítja meg, mert az marad életben, aki megöli a halhatatlanságot jelképező állatot, és elpusztul az, aki elengedi. A mítosz eredeti jelentését a szeretkezés írja felül. A szexualitás, megbontva a mítosz szemantikai tartományát, új jelentésrétegeket hoz létre.
   Egy másik példa, melyet a kötet egyik legjobb novellájának tartok, a Sen-jün, a kertrejtőző című elbeszélés. Amint az imént elemzett novella, ez szintén a pusztulás és élet mítoszát problematizálja. A kínai mítoszban a kert az élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa, a halhatatlanság jelképe. A magánkertek ápolása a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentette. A természet kicsinyített mása, két legfontosabb eleme a víz és a kő, mely a folytonosságot és az állandóságot jelképezi. Lázadás esetén a nép először az uralkodó kertjét rombolja le, mert ez egyben a hatalom és a gazdagság szimbóluma is. A mítoszban való benne állást rögtön az első mondat jelzi: „A Csing-kertet a fejedelmi család ősei telepítették azon a helyen, amelyet Sárkányok Csataterének neveztek addig.”14 Az allegória szemantikai mezejének központjában a kert van, mely a fejedelem birtokát képezi és mindennél fontosabb számára. A kert az idő összegzése. A fejedelem számára ez jelenti a múltat és a jövőt. „Amikor kertjének útjain járt, rendre az az érzés kerítette hatalmába, hogy nem vesztette el a gyermekkorát, a múlt vele van. Ezért hát nem félt az elmúlástól sem.“15 Ezzel megteremtődik a külső-belső oppozíciója, a mítosz dialektikájának a magva. Az idő események láncolata, történések, melyek történetté szerveződnek. Az ‘én’ egységének a hordozója, hiszen a szubjektum az identitását egyedül a múltban nyerheti el, mivel az az egyetlen, ami mozdulatlan és megváltoztathatatlan. Tehát mikor a fejedelem a múltat összekapcsolja a kerttel, akkor az önmagaságát, az identitása gerincét állítja. Sen-jün, mikor átlépi a kert kapuját, valójában a fejedelem életébe lép bele, és ezzel a kikezdhetetlen múltal történik valami. Fejedelemnek a kerthez/önmagához való viszonya a csodálat, szeretet, féltés szavakkal írható le, ugyanakkor valami távolságtartás figyelhető meg. Sen-jün sokkal közvetlenebb, mintha a kert része lenne, mintha nem bekerülne, hanem visszajutna valahova: „Amikor Sen-jün belépett a kert kapuján, ügyetlenül megbotlott és térdre zuhant“16. Sen-jün és a fejedelem egymás ellentétei, egy hasonlósági pont van köztük, az, hogy mindkettejük létének a kert adja meg az értelmét.
   A mesei hármasság értelmében háromszor bújik el a kertben, folyton hosszabb időre, egy nap – egy év – egy élet, kétszer ugyan nem, de végül rálelnek. Sen-jün alakja mint a rosszság értelmeződik: „Milyen gonosz vagy te, Sen-jün!“17. Sen-jün amint átlép a kert kapuján, a fejedelem részévé válik, negatív ‘énjévé’, az ember rossz oldalává. Sen-jün ördögi, mert ő az, aki tönkreteszi a világot, mely jó, ugyanakkor semmi mást nem csinál, csupán leleplez egy titkot. Azzal, hogy egy napra elrejtőzik, bekerül a pusztulás a kertbe és részévé lesz (ahogy a vegetációhoz is ugyanúgy hozzátartozik az elmúlás, mint az éledés). A pusztulást a felfejthetetlen titok okozza, az, hogy a fejedelem nem képes látni a rosszat. Azonban az uralkodó élete végén mégis rálel, addigra a kertet már elpusztították, mely értelmezhető az élet mint létezés lecsupaszításának, melyben csak a végső oppozíció, az ‘én’ dialektikája, a jó és a rossz marad meg.
   Tehát a motívumok működésbe léptetésével kideríthető a hasonlóságok összekapcsolódásának valamilyen lehetséges módja és miértje, mellyel elvileg eljuthatunk a mítosz feltételezett jelentéséig.
   A másik olvasási stratégia, melyet szintén felkínál a szöveg, az ellene irányul a totális jelentésképzésnek. Ez az olvasási mód nem kíváncsi a hasonlóságok titkos összefüggéseire, és ez nem biztos, hogy baj. Sőt ezáltal tartja meg a mítoszi elemeket eredeti létmódjukban. A homályt és a homály-mögöttiséget. A Kínai novellák legizgalmasabb vonása számomra az, hogy folyamatosan lebegteti a nagy, a totális jelentést, az eléréséhez vezető utakat azonban folyton lezárja, mint Lau Szu útja, mely azzal, hogy mindenütt van, az egészt feltételezi, de nem juttat el soha semmilyen konkrétumhoz. A szövegek jó részében archetipikus események, mint bűn, megváltás, építés, gyilkosság etc. mondódnak el, de olyan diskurzusban, amely nem fedi föl ezeknek az eseményeknek a mibenlétét. Sen-jün alakjának a meghatározása, egyszerre a szöveg jelentésének a leszűkítése is. A történetek eseményeihez analogikusan más történések, természeti jelenségek kapcsolódnak, feltételezve a nagy egységet, ahol minden mindennel összefonódik. Az események megtörténésének a miértjét csak a hozzájuk fűződő rejtett hasonlóságok sejtetik, ám ezek a sejtetések sokkal mélyebb és erősebb okot feltételeznek, mintha egy konkrét ok mondódna ki;
   hiszen így nem egy bizonyos valami, hanem az egész tűnik fel okként. A mitikus elemek kikerülhetetlenek az elbeszélésben, ezért minden irodalomnak része a végtelenség. A totális jelentést feltételezik, amely azonban csak a mindenkori hiányukban képes artikulálódni. A Darvasi-szövegek legjelentősebb gesztusa mintha az lenne, hogy felmutatja ezt a rendkívül izgalmas irodalmi jelenséget.

 

Jegyzetek

   1 Darvasi László: Szerezni egy nőt, Jelenkor 2000, Pécs
   2 Szegedi-Maszák Mihály: „A regény amint írja önmagát“, Tankönyvkiadó 1980, 47.old.
   3 Darvasi László: A Lojangi Kutyavadászok, Magvető 2002, Bp., in.: 172.old.
   4 in.: 157.old.
   5 in.: 100.old
   6 in.: 54.old.
   7 „…a világ láncolatot alkot önmagával. Minden egyes »kapcsolóelem« egy gyűrűvel kezdődik és végződik, amely hasonlít az előzőre és a következőre, s a hasonlóság e körei folytatódnak a két végpont között…“ Michael Foucault: Szavak és dolgok, Osiris Kiadó, Bp.:2000, 37.old.
   8 in.:35.old.
   9 D.L.: 48.old.
   10 in.:.: 147.old.
   11 in.: 66.old.
   12 in.: 70.old.
   13 in.: 71.old.
   14 in.: 150.old.
   15 in.: 151.old.
   16 in.: 152.old.
   17 in.: 160.old.