Végel László

Naplójegyzetek, 2001

 

Szeptember

   (Posztoktóberi nacionalizmus) Carla del Ponte, hágai főügyész Belgrádban járt, s természetesen a háborús bűnösök kiszolgáltatását követelte. Válaszként felerősödtek a patriotizmusról szóló eszmefuttatások. A „független lapokban” a „független értelmiségiek” egyre tömegesebben támadják azokat, akik a háborús bűnöket teszik szóvá. Adódtak, persze, hogy adódtak háborús bűnök, ismerik el az új hatalomba besompolygó „független értelmiségiek”, „alkalomadtán visszavágtunk”, elvétve a kelleténél kegyetlenebbül, de azért nem kell eltúlozni ezeket az eseteket, s célszerűtlen sokat beszélni róluk. Mintha a szocialista pártvezéreket hallanám. A „független értelmiségiek” nagyköveti posztokra kerülnek, s lassan-lassan szamárpadra ültetik azokat, akik kritikusan szólnak a nacionalizmusról. Valójában ebben nyilvánul meg a velejéig kétszínű és sunyi – Dragan Klaic szavaival élve – „posztoktóberi nacionalizmus”. A cél: mindent a szőnyeg alá seperni. S így lesz mindaddig, amíg az alapvető fogalmak a régiek maradnak. A patriotizmusról szólván nem árt emlékeztetni Isaiah Berlin definíciójára: „Az igazi patriotizmus nem más, mint a tiszta emberszeretet egyik következménye. Nem korlátozódik egy ország vagy egy nemzet szűk területére.” Nálunk homlokegyenest ellenkező értelmezésről van szó.

   (Boldog lombok) Reggel kinyitom a szemem, első dolgom kitekinteni az ablakon. Kezdődik a lombhullás. A fák alatti lomblevelek még zöldek, ezek adták fel elsőnek a harcot. Figyelem a lombkorona remegését. Csak ő a vesztes, meg a le nem hullott falevelek. Lassan csak a vesztesek maradnak az ablakom előtt, a mozdulatlan fatörzs és a remegő ágak.

   (Közel egy éve már) Nem olyan régen a Milosevic rendszer bírálata magától értetődő volt. Két táborra szakadt a társadalom, az egyik oldalon voltak a rezsimhűek, a másikon az ellenzékiek. Köztük a néma tömeg, amely először lelkesedett, aztán mély hallgatásba burkolódzott, de egy évtizeden keresztül a rendszerre voksolt. Morálisan egyszerű „vagy-vagy” helyzet állt elő. Manapság azonban sokkal bonyolultabb a képlet. A jelenlegi konfliktust nem lehet csupán a hatalomért küzdő két pártra vagy pártvezérre leegyszerűsíteni, annál is inkább, mert a kettő között túl nagy az átfedés. Nehéz megérteni a különbségeket, nehéz értelmezni a hasonlóságokat. Legkevesebb esélye annak van, aki a saját fejével akar gondolkodni. Akivel tegnap az ember egy sorban tüntetett, az most a másik oldalon bazsalyog. Unos-untalan bekövetkezik, hogy aki tegnap a hatalom oldalán állt, megint belopta magát a hatalomba. A hatalom jól esik az újaknak is, a régieknek is. A tisztségviselő még mindig nem a köz szolgája, hanem pártjának katonája. A tegnapi ellenzékiek közül sokan szívesebben paroláznak a tegnapi hatalomtartókkal, mint a tegnapi ellenzékivel, akinek kritikus gondolatai vannak. A kétszínűek Paradicsomába taszítottak bennünket. Továbbra is mindenki ígér valamit, természetesen nem ugyanazt, amit a választások előtt, de ez nem számít, hiszen a licitálás fontos, nem az elszámolás. A res publika Érosza kevés embert kínoz. Nem száz nap múlt el, hanem közel egy év. És mindeddig nem akadt egy vezető – sok van belőlük, – aki elszámolt volna tegnapi ígéreteivel.

   (Az uralkodó eszmék) Nagyszabású tanulmányban tisztázza Schöpflin György a Balkán-fogalmat. Szerinte Misha Glenny igen meggyőzően bebizonyította, hogy Délkelet-Európában a 19. század végén a modernitást hadi felszerelésekben és a társadalom militarizációjának fokában mérték. A Felemás Modernizátor természetesen az állam volt, hiszen kizárólag az állam volt képes ilyesfajta modernizácót megvalósítani. A társadalom kimaradt ebből a folyamatból, ezért úgy vélte, hogy a modernizációt felülről oktrojálják rá, minekutána a modernizációt nemzetidegennek, hagyományellenesnek tartotta. S erre rímel Schöpflin megállapítása. A kommunizmus „ezzel párhuzamos tapasztalat volt – írja –, jóllehet a helyi elitek inkább erőszakkal vezették be, a régió feletti ellenőrzést gyakorló nagyhatalommal titokban együttműködve.” A kommunizmus tehát szervesen épült a hagyományra, jobban tisztelte a hagyományok velejét, mint ahogy azt a mai hagyományápolók gondolják. Több mint tíz éve az egypártrendszeri törmelékek mindinkább bizonyítják, hogy a hagyomány továbbra is zabálja a modernizációt. Újra kiderül, hogy a politikai hatalmat sokkal könnyebb megváltoztatni, mint az uralkodó eszméket. Szerbiában változott a politika módszere, változtak a politikusok, de az uralkodó eszmék alig-alig. Nagyobb gond lesz velük, mint a gazdasággal.

   (Az elnémított társadalom) Megnyertük a választásokat és ezzel mindent eldőlt. Aki elégedetlen, az vessen magára. Aki hatalmon van, azt tesz, amit akar. A pártok kiérdemelték a választók bizalmát, a társadalom némuljon el. A közélet arra való, hogy mindenre rábólintson. Ezeket a vezényszavakat olvastam a kormányváltás után hónapokon át a rezsimpárti újságokban, természetesen rezsimpárti újságírók tollából. Valahogy így értelmezik nálunk a demokráciát. Vannak azonban, akik szubtilisebben gondolkodnak, mint ahogy az egyik rangos elméletíró tollából olvastam: „Ahol az uralmi elit – különösebb következmények és hatalmi kockázat nélkül – elveheti az államot a társadalomtól, ott a demokratikus hatalomgyakorlás eszközeit alkalmazhatja liberális módon („puhán“), paternalista-autoriter módon („keményen” vagy „félkeményen”) és despotikusan is. A parlamentarizmussal agyonverheti a parlamentet, a pártrendszerrel a pártokat, a sajtószabadsággal a szabad sajtót. Az állam a szabadságot is használhatja bilincsként, az egyenlőséggel is ütlegelhet, és a testvériséggel is egymás ellen uszíthatja polgárait. Ebben csak a társadalom akadályozhatja meg, ha megvan benne az önszerveződés és önkormányzás képessége, igénye és akarata.”

   (A csodáról) Az este rövid áramszünet volt, az erkélyen állva bámultam a sötétségbe burkolódzó várost. A Fruska gora felől szellő lengedezett, az ősz édeskés illatát hozta. Az áramszünet a télre emlékeztetett, a gyertyákra, a hideg szobákra, s néhány meghitt beszélgetésre. Bizalmam főképpen azokban van, akik mindezt átélték, mélységesen emberivé tették őket az embertelen tapasztalatok. Maradt néhány barát, ez a legnagyobb csoda, amit életem során átéltem.

   (Az erkölcsi tartásról) Az áldozatról az beszéljen, aki feláldozta magát, ne pedig az, aki másokon kéri számon. Mert könnyű áldozatra rábeszélni az embereket, s aztán továbbállni. Ez akkor is érvényes, amikor a nemzeti identitásról beszélünk.

   (Őrségváltás) Hatvannyolcban úgy láttam, hogy a volt kommunista vezetők gyerekei lázadnak az apák ellen. Volt ebben valami rokonszenves, mint minden lázadásban. Ma másféle tünetet észlelek. A volt kommunista vezetők gyerekei, avagy unokái lassacskán átveszik a hatalmat, de egynéhány régi tanítást, főleg a tekintélyelvűségre vonatkozót, jól megtanulták. Srdjan Bogosavljevic közvélemény-kutató munkásságának köszönve tudjuk, hogy rögtön október 5-e után kialakult az új tekintélyelvűség az új értékrend kárára. Sajnos, az irányított sajtó megint ennek szolgálatába lépett.

   (Ihaj-tyuhaj) A belgrádi független újságírók egyesülete tiltakozik Kostunica és a Szerbiai Demokrata Párt méltánytalan minősítései ellen. A nyomásgyakorlás megengedhetetlen módszereiről van szó. Vajdaságban úgy látszik, ilyen esetekről szó sincs. Ezen a tájon csak született demokraták teremnek. A vajdasági magyar sajtómunkások között szintén csend honol, tudomásul veszem, hogy nyomásgyakorlásról szó sincs. Dicsekszenek is ezzel. Ebből szükségszerűen következik, hogy még a nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező nyugati országok politikusai is a vajdasági magyar politikusokhoz járhatnának iskolába, hogy megtanulják, mi fán terem a sajtószabadság. Mert ott néha-néha elhangzik egy-egy panasz, de nálunk minden eszményi.

   (Búcsú fiatal barátaimtól) Újra áttelepült Magyarországra néhány ismerős fiatalember. Búcsút veszek tőlük, szánakozva nézünk egymásra, még csak nem is panaszkodhatunk, hiszen létezik a kormányban elhelyezkedő pártunk, amelynek a frakcióvezetőjét Cedomir Jovanovicnak hívják. Akik a katonaság elől menekültek, azok sem nem térnek vissza. Alighanem igazuk van, hiszen kisebbségi világunk egyre inkább beszűkül. Eltávozott értelmiségi barátaimra gondolva hozzátenném: szellemileg és politikailag. A katonaság ugyanis már nem zargatja őket, de a szellemi szűklátókörűség, a politikai dölyf zaklatná. Miért térjenek vissza tehát? De azok sem térnek vissza, akik távolból tanácsokat osztogatnak, hogyan maradjunk a szülőföldön. Itt megállhatnánk egy pillanatra, hiszen legalább számukra ez erkölcsi kötelességük lenne. A magyar tagozatok továbbra is karcsúsodnak. Az asszimiláció felgyorsul, rövidesen lesz alkalmunk látni a következményét. Ezek után akad magyar politikus, aki a bársonyszékből elégedetten közli velünk: tudja, hogy mit tesz. Szédületes önbizalom! Móricz Zsigmond dzsentri-hősei jutnak eszembe.

   (Pajzán szemrevételezés) Onagy Zoltán: Leevezni a Lókoson. 120 napos antialkoholista napló. Élvezem a világ pajzán szemrevételezését. Aztán megdobban a szívem. Hajnócziról ír 1986-ban: „Talán addig velünk marad, amíg élnek néhányan, akik ismerték, fontosnak tartják.” Meglehet, hogy csak így illő írni a halálról: a barátok zsebtükrére gondolva. Azokra a barátokra gondolok, akik titokban előveszik zsebtükrüket, amelyben egy másodpercnyi időre megpillantanak bennünket, aztán ők is a saját halálukra, vagyis egy másik tükörre gondolnak.

   (Valéry bátorsága) Csalások, lopások, visszaélések, túlkapások, megtévesztések, cselfogások, ravaszkodások, ármányok, álnokságok, fondorlatok, malverzációk, és természetesen a korrupció. Valéry pontosan tudta, miről van szó. „A hatalom visszaélés nélkül elveszti varázsát”, írta. Voltak tehát költők, akik ezt ki merték mondani.

   (Mennybolt, vesszővel és bottal) Szeptember 11-én kettő körül hazakeveredem, az orvosnál voltam, ágynak estem, mert nagy fájdalmak kínoztak. Úgy éreztem, még arra sincs erőm, hogy újságot olvassak. Furcsa módon, ez még vigasztalt is, legalább egy kicsit kiszellőztetem a fejem. Kezdek megcsömörleni a közélettől, a napi jegyzetelés az utolsó menedékhelyem. A. telefonál a munkahelyéről, kapcsoljam be a tévét. Felbolydult világot látok a képernyőn. Pontosan 14 óra 56 perckor egy repülőgép közvetlenül becsapódott a New York-i WTC iker-felhőkarcoló egyik toronyépületébe, tátongó üreget hagyva az épület elülső részén. Az események szédületes tempóban követik egymást. 15 óra 14 perckor a WTC másik toronyépületébe becsapódott a második repülőgép. A második becsapódást a CNN hírtelevízió élő egyenes adásban közvetítette. Húsz perc az egész. Csak ennyi idő kellet, hogy szertefoszoljanak a millenniumi álmok. 15 óra 50 perckor már kiürítik a Fehér Ház épületét, evakuálják a Pentagon személyzetét is. 16 óra 05 perc – összeomlik a WTC iker-felhőkarcoló déli tornya, hatalmas porfelhőt terítve a városrészre. 16 óra 28 perc – kártyavárként dől össze a WTC másik tornya is. Több tonna törmelék borítja a környék utcáit. Manhattan déli része felett hatalmas porfelhő. 16 óra 38 perc – a washingtoni külügyminisztériumnál pokolgéppel teli autó robban. Amerikában készültséget rendelnek el. „Megmutatjuk a világnak, hogy megfelelünk a próbatételnek“, nyilatkozik Bush. Készültségbe helyezték az orosz biztonsági alakulatokat is, az Amerikába induló járatokat világszerte törölték. Éjszaka Holbrooke nyilatkozott a CNN-nek. Azt mondta, hogy bármely nemzet, állam, amely rejtegeti, támogatja a tragédiáért felelős terroristákat, teljes mértékben felelős az esetért, és viselni fogja a következményeket. Riadókészültségbe helyezték az USA Európában állomásozó haderejét. Northfolkról, az Egyesült Államok legjelentősebb haditengerészeti bázisáról útnak indult az USA keleti partjai felé 5 hadihajó és 2 repülőgép-anyahajó, hogy biztosítsák New York védelmét. Senki sem tudja a halottak számát. Csak azt ismételgetik, hogy összesen 266 ember tartózkodott a 4 eltérített utasszállító repülőgépen, melyek lezuhantak a terrortámadás során. 2 gép az American Airlines, 2 a United Airlines kötelékébe tartozott. Dick Cheney alelnököt és a First Lady-t, Barbara Bush-t titkos, „biztonságos” helyre szállították. Kiürítették a Washingtonban az Igazságügyi, a Külügyi, a Pénzügy- és a Védelmi Minisztériumot, valamint a CIA székházát. A New York-i bankokból elfogyott a készpénz. Legalább szerda délig szünetelni fog az USA felett a légi forgalom. Bush éjfél után sajtókonferenciát tart. „Nem fogunk különbséget tenni a támadás elkövetői és azok között, akik bújtatják őket“, mondta. A 23-ik zsoltárból idézett: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Amerikában apokaliptikus hangulat uralkodik el, a bibliai bosszú jelképe, a vessző és a bot árnyéka a mennyboltra vetül. Ott marad örökké. Legalábbis az én életemben.

   (A kések) Kiderült, hogy a géprablók késekkel támadtak a személyzetre. A Boston Herald közli, hogy az amerikai légügyi hatóság nem tiltja, hogy az amerikai gépekre az utasok késeket vigyenek fel. Az egyetlen kikötés, hogy a kés pengéje nem lehet hosszabb négy hüvelyknél, azaz tíz centinél. Az újság informátora egyébként azt nyilatkozta, hogy a gépeltérítők először az utaskísérőket gyilkolták meg, és akkor vették át a gép irányítását, amikor a pilóta elhagyta a fülkét, hogy a személyzet segítségére siessen.

   (Kopogtat a század) Valaki azt találta mondani, hogy igazából most kezdődött a XX. század. A világhálón olvasom Dessewffy Tibor gyorsjegyzetét.Iszonyú és őrült tett az, amelynek hatásai ma még nem beláthatók. Az biztos, hogy a védelmi kiadások megugranak, a csillagháborús védelmi rendszerek kifejlesztése felgyorsul, az interneten és más formában történő Echelon lehallgatási rendszereket tökéletesítik, alkalmazásukat felgyorsítják. Megkerülhetetlen, de elégtelen lépések ezek. A „perverz globalizáció” Új Terrorizmusának decentralizáltan, a hálózati elven működő, high-tech technológiát alkalmazó erői ellen ez sem fog működni. Ezek az erők ugyanis megtanulták a szabályokat és »lépést tartanak a fejlődéssel«, nem köveket dobálnak, hanem képesek koordináltan – ahogy a CNN szakértői mondják –, szofisztikált szervezettséggel összehangolt támadást indítani Amerika szimbolikus jelentőségű és kiemelten felügyelt épületei ellen.“

   (Kudarcok, 1.) A lányom e-mailjét olvasom, szemrehányóan írja, hogy bár folyton Amerikát szerettem volna látni, mégsem volt kellő kitartás bennem, s lehet, hogy ezután már nem lesz alkalmam elutazni Amerikába. De ha lenne is, akkor ez már nem lesz az az Amerika, amelyről évtizedeken keresztül ábrándoztam. Vagy én sem leszek a régi, toldom meg a gondolatot. A legfájóbb, hogy mindannyian megváltozunk, vagyis arra kényszerülünk, hogy lemondjunk néhány régi eszményünkről.

   (Kudarcok, 2.) Az apokrif iratokat olvasom, Hénoch könyvét. Utoljára az Eckhard gyűrűje című regényem írásakor forgattam a kezemben, akkor a képzelettől, most azonban a valóságtól vezérelve. A legnagyobb írói kudarcomnak tartom, hogy néha a valóság utoléri a képzeletemet.

   (Újra Dosztojevszkij) Éjszaka Dosztojevszkijjel. Az Ördögöket másképpen olvastam a pártkomisszárok és megint másképpen a terroristák idején.

   (Sztornírozva) A helyi önkormányzati törvényjavaslatot böngészve nem hiszek a szememnek. Mi történik körülöttem, kérdem magamtól. Kineveznek majd valamiféle kisebbségi meditációs tanácsot, amelynek még a tanácsadói szerepe is szerény. De erre csak azokban az önkormányzatokban kerül sor, amelyben legalább ötszázaléknyi kisebbség él, vagy pedig a különböző kisebbségi közösségek a lakosság tíz százalékát teszik ki. Csak ezeket ismerik el többnemzetiségű önkormányzatoknak. Csak a romákban reménykedhetünk! Következik majd az etno-matematika. Ha romákkal együtt kiteszünk 10 százalékot, akkor lesz némi esély. Ha nem, akkor Apatintól – Versecig tízezreket tesz ki az elveszett magyarok száma. Mindez a 91-es népszámlálás adatai alapján látható előre, viszont éppen 1991 után a vajdasági városok – főleg a nagyobbak – etnikai térképe annyira megváltozott, hogy a következő népszámlálás adatai lesújtóbbak lesznek. Újvidék például olyannyira felduzzadt, hogy megeshet, a magyarok nem teszik ki a lakosság 5 százalékát sem. Apatin sztornírozva, Versec sztornírozva (lehet, hogy), Újvidék sztornírozva, ami által de jure is megszűnik egy több száz éves hagyomány. Egész kisrégiók sztornírozva. Egy évtized múlva: Szabadka sztornírozva. S marad egy keskeny sáv a Tisza mentén. Ebben az évtizedben, egymás után pipázzuk ki majd a városokat, mint a pedáns könyvelők! A törvénytervezet szerzői között Kasza József és Korhecz Tamás nevére bukkanok, a szerb sajtóból pedig arról is értesülök, hogy a szakértői bizottság Kasza József elnökletével végezte munkáját. Szeretném hinni, hogy itt valami tévedésről, elírásról van szó.

   (A tanulékony Sátán) A Klaus-Dieter Matschke német biztonsági szerint Oszama bin Laden azzal fenyegetett, hogy egy ellene irányuló amerikai támadás esetén 2000 harcosa szerte a világban parancsot kapna biológiai és vegyi fegyverek használatára. Mit szólna mindehhez Dosztojevszkij? A Sátán előbb ismerte fel, hogy globalizált világban élünk, mint az Isten.

   (Kálvin ostora) Semmit sem tehetünk büntetlenül. Még jó és erényes cselekedeteket sem. Kálvinnak igaza volt. „Minthogy mindnyájan bűnnel terheltek vagyunk, csak gyűlöletesek lehetünk az Isten előtt.” Ostorcsapásként hat a kálvini mondat, amely azonban éppen ilyetén emancipációra kényszeríthet bennünket.

   (Jutalom és büntetés) Még semminek sincs vége. Lehet, hogy jutalomként azt kapjuk, amit büntetésként nem akartunk elfogadni. A közvetítők ugyanazok lesznek.

   (Hol a mottó?) Többször is kijelentettem, hogy a kettős állampolgárság híve vagyok, s nyilvánosan síkra szálltam érte, még valahol 1992 táján, amikor Seselj vitte a szót. Ma is úgy tartom, hogy az egész régióban feszültségcsökkentő szerepe lenne, ez a többletjog korántsem csökkentené azokat a hátrányokat, amelyeket a kisebbségi polgár még a legméltányosabb jogrendszerben is elszenved. Ezért vártam kíváncsian, hogyan fogadják a vajdasági magyar pártelitek Orbán Viktor felkérését, hogy ha a vajdasági magyarok igényt tartanak a kettős állampolgárságra, akkor legyenek szívesek nyilvánosan bejelenteni ezt. Orbánnak kétségtelenül igaza van: a kettős állampolgárság eszméjét nyilvánosan kell érvényesíteni, nem pedig sutyiban. Mert ha sutyiban intézzük ezt, akkor kétféle magyar kisebbségi polgár lesz: az egyiknek lesz két útlevele, a másiknak nem. Az egyik szabadon utazhat, tanulhat, kereskedhet, a másik nem. A pártelitek többnyire hallgattak, még csak le sem ültek, hogy legalább ebben a kérdésben közös álláspontra jussanak. Helyette egyik kisebbségi pártunk egész oldalas hirdetésben kövezte meg a másik kisebbségi pártvezért, aki a képviselőházban a kettős állampolgárság ellen nyilatkozott. Az utóbbi álláspontját nem osztom, de semmiképpen sem politikai hirdetéssel szállnék szembe vele, hanem úgy, hogy elfogadnám Orbán Viktor ajánlatát. Máskülönben a hirdetés ezúttal is alkalmatlan műfajnak bizonyult, hiszen kimaradt az érvrendszeréhez illő mottó, amely így hangzik: „Személy szerint az a véleményem, hogy a nemzeti jogok mindenfajta kiszélesítéséről tárgyalni kell, és a megoldást is keresni kell abban az esetben, ha azok hátterében nem szeparatista törekvések állnak. A VMSZ nem abból a pozícióból tevékenykedik, mint annak idején az Ágoston András vezette VMDK, s a Kasza úr által a párbeszédben javasolt témákban nincs is a perszonális autonómia elismertetésére irányuló követelés, mint ahogy azt a VMDK Ágoston vezetésével kitartóan követelte.” Imigyen beszélt Nedeljko sipovac, a Szerbiai Szocialista Párt Vajdasági Tartományi Bizottsága elnöke. (Magyar Szó, 1998. február 1.)

   (Tíz év!) Tíz évvel ezelőtt a belgrádi rendszerellenes írók fórumán azt találtam mondani, hogy csak a csoda segíthet rajtunk. Tíz év! Lassan-lassan csak abban a csodában reménykedem, amely a pokolba vezet.

   (Az elefántok és a fűszálak) Valaki tapintatosan figyelmeztetett. A fűszálak meglakolnak, ha az elefántok egymással tusakodnak, de még rosszabb nekik, ha az elefántok szeretkeznek.

   (Se jobbra, se balra) Éjszakai autóbusszal utazom Budapestről Újvidékre. Kellemetlen lábszag. Kopaszra nyírt fiatalemberek méltatlankodnak, Pesten senki sem tud szerbül, hogy útbaigazítsa őket. Csak a kínaiak tudnak szerbül, mégpedig a kínai piacon. De csak maradjanak ott, még akkor is, ha tudnak szerbül. A vámon sokáig álldogálunk, az utasok rossz előjelnek tartják ezt, féltik a csempészett holmit. Közben egy kormánykocsi suhan el, felismerem benne régi ismerősömet, a Kormány- és Párttanácsadót. A kocsi nem áll meg a vámon, a Kormánytanácsadó mozdulatlanul ül, fejét nem mozdítja se jobbra, se balra. A sofőr is mereven néz előre. Régi drámám, a Sofőrök, jut eszembe. Mit mondanak majd az új sofőrök? Miért nem illendő se jobbra, se balra pillantani, sem a sofőrnek, sem a Kormánytanácsadónak. A kocsi után bámulva az egyik kopaszra nyírt fiatalember elkeseredetten kiált fel: „Én meg rájuk szavaztam, ők meg ellenőrizetlenül csempésznek.” Mosolygok magamban. Mekkorát téved! Ezek nem ezért utaznak, hanem azért, hogy ne nézzenek se jobbra, se balra.

   (Sortűz a globalizációra - Thomas Bernhard, a Heldenplatz szerzőjének emlékére) Szerbiában letartóztattak három iráni állampolgárt, azzal a kimondatlan gyanúval, hogy valamiféle távoli és valójában meghatározatlan kapcsolatuk van a Nagy Terrorista Hálózattal. Az irániak hiába bizonygatták, hogy azért lépték át a zöld határt, mert Olaszországon keresztül Németországba akartak szökni, ahol politikai menedékjogra számítanak. A végső cél azonban Amerika, ahol ismerőseik, rokonaik élnek, vallották készségesen. A helyi nyomozószervek azonban kétkedéssel fogadták a vallomást.
   A hír mélyen megdöbbentette M. M.-et, a jelenleg Újvidéken élő egykori baranyai és boszniai martalócot. Ő is gyanakodva olvasta a hírt. Nem akart egy illúzióval szegényebb lenni. Talán csak nem lettek olyan beszariak egykori ellenségei, akikbe ezekben a napokban utolsó reményét fektette. Biztosan valamilyen hivatástudatból törtek be Európába, feltételezte. Talán éppen Oszama bin Laden emberei? Valószínűleg, ugyanazt fogalmazták meg magukban, amit ő az elmúlt évtizedben, amikor a szerbiai szabadcsapatok szenvedélyes tagjaként Jugoszlávia fennmaradásáért harcolt, azután pedig Koszovóban vette ki a részét az öldöklésből. Csak a felperzselt falvak lángjai mellet érzett némi melegséget. Ő már akkor tudta azt, amire a géprablók feltették az életüket. Boszniában és Koszovóban is látta a lángban élő falvakat, s maga sem tudná megszámlálni, hány muzulmán polgár életét oltotta ki. Nem érzet semmiféle lelkiismeret-furdalást, hiszen úgy vélte nagy és fontos eszméért harcol. Csak akkor vett erőt rajta a keserűség, amikor kiadták a parancsot a visszavonulásra. Ez történt Horvátországban, Boszniában és Koszovóban is. Élete legnagyobb megalázásának tartotta mindezt, fegyverét katonaruhája mellé helyezte, csak akkor vette elő, amikor a hazája sportolói győztek valamelyik nemzetközi mérkőzésen. Ilyenkor kiált az erkélyre s elkeseredésében eszeveszetten lövöldözött, legalább ezzel kárpótolta magát. Elhibázott életéért, elhibázott háborújaiért.
   Lelkiismerete azonban váratlanul feltámadt, megszánta a szegény irániakat, mert soha sem érzett akkora elégtételt, mint amikor leomlottak azok a nevezetes tornyok. Időnként bűntudatféle kapta el, hiszen a muzulmánok helyette álltak bosszút. Nem csak ő vélekedett így, hanem az egész rokonsága, továbbá közeli és távolabbi ismerősei is. A tévé is sejtelmesen visszhangozta ezt az felfogást. Baráti társaságban méltatlankodott, mert a szerb politikusok nem vágták az igazságot az amerikaiak szemébe. Az elnök is csak halandzsázott, azt mondta, mi tudjuk, hogy mi a terrorizmus, minket is bombáztak, ugyebár, csak ezért vagyunk részvéttel az áldozatok iránt. M. M. bizonyos volt benne, hogy nem erről van szó. Nem az életről és nem a halálról, hanem ennél sokkal többről.
   Elhatározta, hogy a maga módján tiltakozni fog az irániak bebörtönzése ellen. Sajnálta, hogy nincs akkora szabadság, mint régen, amikor még nem a dollár volt az úr Szerbiában. Akkor többet tehetne a bebörtönzöttek érdekében. Felöltötte katonaruháját, elővette gépfegyverét, letörölte róla a port és kiment az erkélyre. Késő éjszaka volt, a város aludni készült. Szemügyre vette a magas toronyházakat, nem voltak olyan nagyok, mint a New York-iak, de ugyanolyan ellenségeseknek tűntek. Nemsokára ez is az övék lesz, ha nem vesszük fel velük a harcot, gondolta magában. Le kell mosni a szégyent, a nemzeti gyalázatot! Felemelte a gépfegyverét és megcélozta az égboltot, amely abban a pillanatban, akárcsak az egész világ, egy hatalmas szörnyetegre hasonlított.
   Az első sortűz után a környékbeli lakók közül többen kirohantak az erkélyre, revolverből lövöldöztek, petárdákat pukkantgattak, s egymást túlkiabálva tapsoltak. „Győztünk, győztünk”, kiabálták kórusban. M. M. megszégyenülten helyezte lábához a gépfegyvert. Visszasompolygott a szobába és ezt motyogta maga elé: „Mindannyian Alah kezében vagyunk!”

   (A sziget és a tenger) Baljós jelek. Valami történik a világban, ami elől nem lehet sehová menekülni. Börtönünknek nincs határa. Azzal kezdődött, hogy elöntötte a szigeteket a tenger. Sokan azt mondják, milyen szépek voltak a magasba csapkodó hullámok. Lehet, hogy ilyen volt, de nincs többé sziget.

   (A szerénységről) Két kiváló közéleti személyiség egymással versengve kérkedik a szerénységgel. Igen, egyik szerényebb, mint a másik. Majdnem egymás torkának esnek avégett, hogy kié legyen a pálma. Nem, döntöm el magamban, soha sem leszek szerény. Ez némileg korrektebb. De csak némileg, mert ezzel is vissza lehet élni, mint annyi más nemes erénnyel, amelyek könnyen elsatnyulnak, ha könyöklő szónokok veszik a szájukra.

   (Nem lehet) Ezek szerint te már soha sem utazol New Yorkba, kérdezi az egyik barátom, aki tudja, hogy több évtizede szövögetem ezt a tervem. Egy régi, 1994-ben elkezdett, mindmáig befejezetlen írásomat veszem elő, Weston-Super-Mare-t. „Állok az óceán partján és szeretnék napokon, heteken keresztül mozdulatlan maradni, szeretném, ha a testem láthatatlanná válna, hogy senki és semmi se zavarjon a szemlélődésben, hogy legalább félig-meddig azonosulni tudjak szemlélődésem tárgyával, amely ott rejtezkedik messze az ég és a föld között. Erről a pontról, a Weston-Super-Mare egyik kősziklájáról Amerika pontosan olyan, miként elképzeltem, ilyen marad véglegesen az emlékezetemben: tovatűnt pont az ég és a föld között.” Most a pont kisebb, a távolság nagyobb, a befejezetlen kéziratok száma pedig szaporodik. Mert lassan-lassan egy gondolatot sem lehet befejezni. Lezárni. Átgondolni!

   (New York) Újraolvasom Jean Baudrillard Amerika című könyvét. „Ez a világ – írja New Yorkról – teljesen át van itatva gazdagsággal, hatalommal, szenilitással, közömbösséggel, puritanizmussal, mentálhigiéniával, nyomorral, pazarlással, technológiai gőggel és haszontalan erőszakkal, de – mit van mit tenni – levegőjében mégis frissességét érzem. Talán azért, mert az egész világ egyfolytában róla álmodik, miközben ő uralkodik rajta és kihasználja”.

   (Megbosszulni a világot) A kirgizek átengedték a légterüket. A bolgárok is. Szinte lehetetlen felsorolni minden államot. Természetesen a magyar parlament is átengedi a légteret. A Magyar Gallup Intézet szerint a magyar lakosság több mint 70 százaléka fél attól, hogy Magyarország háborúba sodródik. A világ és az emberiség teljesen kiszolgáltatott, gondolja a polgárok óriási többsége. New York-ban az emberek tömegesen vásárolják a gázálarcot, 100 dollárt adnak érte. A Világegészségügyi Szervezet szerint fel kell készülni a vegyi és a biológiai támadásokra. A tálibok bosszúval fenyegetik a világot. Egy arab televízió Bin Laden felhívását sugározza: „Közlöm veletek szeretett testvéreim, hogy rendíthetetlenül haladunk a szent háború ösvényén a hősies és hűséges afgán néppel, Mohammed Omar Molla vezetése alatt.” Aztán azt hallom: bioterrorizmus.

   (Hangulatjelentés) „Mintha a Ferenciek terének aluljárójában dohányt áruló arab is zavartabb lenne a napokban“, írja Budapesten Szerbhorvát György egy netújságban. Lehet, hogy ez árulkodik legjobban Budapest hangulatáról. Csak néhány zavartabb tekintet jelenik meg lelki szemeim előtt.

   (Közömbös kormánytagok) Nehezen tudok állást foglalni, óvakodva olvasom az Amerika ellenes vélekedéseket. Régi világnézeti diskurzusok elevenednek fel, holott ez az esemény túlmutat minden világnézeten. A transzideológia holtpontjára kerültünk, de – kérdezem némi aggodalommal – vajon nem ez volt-e az esztétikai ember vágya, amely különösképpen a hetvenes években erősödött fel. Az összes kékharisnya ideológiamentes világról álmodozott. Beteljesedett az álom, az új történet elkezdődött. Szerbiában viszont mindez csupáncsak a közelmúlt igazolására biztosított ürügyet. Az állami televízió megszólaltatja Miroljub Jeftic történészt, aki kisebb könyvtárat írt az „iszlám fundamentalizmusról“. A riporter nagy tisztelettel faggatja: együtt élhetnek-e a szerbek a muszlimokkal Koszovóban? Nem, válaszolja a történész, mivelhogy az iszlámba be van építve az intolerancia. Csak akkor élhetnek együtt, ha az albánok lemondanak a vallásukról. A szövetségi állami televízió, a Yu-infó, dokumentumfilmet vetít a boszniai háborúról, annak bizonyságául már ott is az iszlám fundamentalizmus ellen folyt a küzdelem, csakhogy Európa ezt nem kívánta felismerni. A szövetségi és a köztársasági kormánytagokat mindez nem zavarja. Őket nem háborítja fel, hogy a közszolgálati televízióban saját állampolgáraikat is becsmérlik.

   (Hungtinton jóslata) Újraolvasom Hungtintont. Immár nem a felvilágosodás unokájának hűvös hitetlenkedő és némileg szkeptikus attitűdjével. „Ebben az új világban a helyi politika az etnikumok politikája, a világpolitika pedig a civilizációk politikája. A nagyhatalmak versengését a civilizációk küzdelme váltja fel”, írja Huntinton. Azt javasolja, hogy a Nyugat vonuljon ki a világból, törődjön kizárólag a saját dolgával „A Nyugat univerzalizmusa veszélyt jelent a világra…” hirdeti az amerikai szociológus. Vissza kell lépnie, máskülönben vereséget szenved.

   (Másság és azonosság) Ales Debeljak szlovén költő és esszéíró írja egy helyütt, hogy a kilencvenes években hat hónapot töltött egyfolytában Budapesten. Leteszem az asztalra a könyvet, és arról fantáziálok, hogy milyen élményt jelent ez? Én csak hat hetet, s ma sem tudom elfelejteni, hogy mindenütt magyar beszédet hallottam. A reklámtáblák magyarul szóltak hozzám, a Patyolatban is magyarul sorolták fel a lepedőket, a törölközőket. Legfőképpen a nyelvi világ nyűgözött le. Debeljakot az ragadja meg, hogy milyen nagy léptekkel tér vissza a magyar kultúra az európai élet központjába. A magyar európaiságot szembeállítja a szlovén provincializmussal. A magyarok jól tudják, írja, hogy a nemzeti identitás csak az idegennel, a másfajtával és másfélével szembesülve virágozhat. Debeljak is ezt az utat járja, Amerikában tartózkodva ismerte fel saját szlovén identitását, egy másik világban tudta azt legmélyebben megragadni. A saját tapasztalatom is erre int, még a nyolcvanas évek közepén a mediterrán világban szembesültem a saját közép-európaiságommal. Az erről szóló esszé pár év múlva megjelent a budapesti Vigíliában, az újvidéki televízió egyik vezetője nyomban kezdeményezte eltávolításomat a munkahelyemről. Nem csak Közép-Európa miatt, hanem azért is, mert úgymond, egy ocsmány külföldi klerikális lappal kollaborálok. Az újvidéki városi pártvezetőség egzekútorának nagy kő esett le szívéről, amint megtudta, hogy az esszé előzőleg már megjelent egy belgrádi újságban. „Megúsztad”, mondta indignáltan. Voltaképpen akkor már Közép-Európa alatt rengett a föld és nem tudtuk mi lesz velünk. Az újvidéki televízió egykori vezetője immár budapesti keresztény és nemzeti szellemű lapoknak ír, a városi vezetőség egzekútora elvesztette hatalmát, lehetetlennel határos politikai változások következtek be, de valahol a mélyben, az emberi lelkekben tovább tart a bizonytalanság.

   (Régi és új) Egyik barátom meséli, hogy látta összeseregleni a régi/új bácskai vezetőket. Az egyedüli új dolog, hogy október 5-e után új kocsikat kaptak. Miért ne, gondolom magamban. Új gazda ült az elnöki zsámolyba, illik tehát, hogy új kocsik száguldozzanak az utakon! Csak nem fognak a régi/új tisztségviselők belesüppedni a régi szocialista kocsikba, amit már csak azért sem vállalhatnak, mert a régi gazda Hágában mennydörög. Ebből viszont kiderül, hogy Bácskában a helyzet változatlan. Azt gondolom, akkor kezdődnek majd a változások, amikor a kocsik váltogatják a vezetőinket, s nem a vezetőink a kocsikat.

   (Büntetés) Abban már biztos vagyok, hogy azok a szavak, amelyeket nem mondunk ki időben, előbb vagy utóbb bosszút állnak rajtunk. Csak az a baj, hogy következményét nem az egyes ember, hanem a közösség tapasztalja. Így kell ennek lennie, mert ha a közösségben
nem él az akarat, hogy időben kimondassanak a legfontosabb szavak, akkor azokat nem is
mondja ki senki. A közösség azzal bűnhődik, hogy a továbbiakban nem fogja meghallani az időben kimondott szavakat. Úgy látom, napjainkban a kimondatlan szavak korát éljük.

   (Október) Holnap kezdődik az október. Éppen negyven évvel ezelőtt az egész októbert Dubrovnikban töltöttem, sétáltam a sztradunon és világfájdalmas emberekkel találkoztam. Ők tudták, hogy valami véget ért. Ma azonban a világfájdalom merő fényűzés lett. Csak dühös, haragos és bosszúálló embereket látok majd. Éppen úgy, mint télen, tavasszal és nyáron. Az évszakoknak nincs többé filozófiája.

Október

   (Kofák és kofák) Fügét szeretnék venni. A piacokon soha még nem láttam ennyi virágot és gyümölcsöt, mint ezekben a napokban. Az árusok hangosan kínálják és dicsérik a portékájukat. Akárcsak az életben. Kacér, szép, baljós ősz-elő. Megállok az egyik pult közelében és tapintatlanul hallgatózom. Szeretném kifürkészni, hogy meggyőződésből dicsérik-e az árusok a portékájukat, vagy pedig cinkosan összekacsintanak, miután a vevő leszámolta a pénzt. Kérkednek-e azzal, hogy rászedték a kuncsaftot? Nem, egyetlenegyszer sem hallok ilyen hangot. Ezek a kofák csak a munkájukat végzik, nem úgy, mint azok a kofák, akik a tévé képernyőjén vagy az újságokban dicsérik politikai portékájukat. Mármint a pártjukat.

   (A tisztánlátásról) A tisztánlátás a magány utolsó esélye. Most már jobban értem a klasszikus regényirodalom nagy magányos hőseit. Akkor még szabad volt tisztán látni. Ma a tömegember üli a tort, a tisztánlátást jobbik esetben különcködésnek nevezik ki.

   (A Zöld utca és Ausztrália) Ausztráliai levelet hozott a posta. Hitetlenkedve forgatom a kezemben, nincs erőm kibontani. Ausztrália! Létezik-e még? Szüleim vagy Ausztráliába, vagy pedig Kanadába kívántak kivándorolni, de nem hagyták el soha a szenttamási Zöld utcát. Mi lett belőlem az ő álmaikhoz és terveikhez, és mi lett belőlem az ő kitartásukhoz viszonyítva?

   (A jóságos nacionalizmus évfordulója) Kínos zavarodottsággal emlékezett meg a szerbiai társadalom október 5-ről, a „demokratikus forradalom” évfordulójáról. Valójában mi is történt, merre fordult a világ? Úgy tűnik, nemcsak az elmúlt évtizeddel, hanem az elmúlt évvel sem kíván szembenézni a társadalom, holott éppen ennek az esztendőnek a természetrajza tárja fel igazából, hogy miért volt oly tartós a népszavazásos diktatúra. Hogy népszavazásos volt, mi sem bizonyítja, hogy bár megváltoztak a politikai eszközök, részben változott a politikai elit is, de az alapvető eszmék alig változtak. Ezt bizonyítja a Nemzetközi Válságcsoport néven ismert tekintélyes nemzetközi testület minap közzétett tanulmánya a szerbiai eseményekről, amelyben megállapítást nyert, hogy Kostunica konzervatív nacionalizmusa a változás legfőbb kerékkötője, mivelhogy meg akarja őrizni Milosevic hagyatékának számos elemét. Nem került sor a katonaság polgári ellenőrzésére, a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének támogatása pedig továbbra is folyik, írja a tanulmány. Természetesen, a mi adónkból. Azt sem rejti véka alá, hogy Kostunica pártja annak idején élvezte Milosevic bizalmát, mert mélységesen kapcsolódott a Nagy Szerbia ideológiájához. Egészen más kép az, mint amit a magyar kisebbségi politikusok egy része hirdetett a budapesti sajtóban, nem győzte dicsérni Kostunica „jóságos nacionalizmusát”. Mindezzel kapcsolatban Losonczcal, Bányaival együtt hiába próbáltam némi szkepszisre inteni a befolyásos magyar pártértelmiséget, igyekezetünk teljes kudarcba fulladt. Maradt tehát a magányos naplóírás, ez marad ma is hátra, amikor a válságcsoport igazát immár kevesebben vonják kétségbe.

   (A Kelet franciái) Az újvidéki Miletic szobor előtt felidézem magamban Svetozar Miletic 1868-ban írt tanulmányát a magyarokról és a szerbekről. A magyarokat Kelet angoljainak nevezte, mert az alkotmányt tartják a legfőbb értéknek. Az alkotmányosság a vérükben van, írta. A szerbek viszont a Kelet franciái, mert a nemzetet tartják a legfőbb értéknek, ezért hajlandók még az alkotmányos szabadságot is feláldozni, ha a diktátor sikerrel oltalmazza őket a külső ellenségtől.

   (Kisebbségi autonómia) Bizonyára Belgrádban heves ellenkezést vált ki majd a tény, hogy megalakult a dél-szerbiai albánok nemzeti tanácsa, merthogy a kisebbségi autonómiát nem segíti elő a szerb kormány úgynevezett „rendezési terve”. A kiszivárgó hírek szerint az alakuló ülés az albán pártok közötti heves vitákkal folytatódott, de a vajdasági magyar olvasók bizonyára meglepetéssel veszik tudomásul, hogy az albán pártok ennek ellenére közös erővel hozták létre ezt az intézményt, vagyis Riza Halimi és Zeqhiri Fazliu egyetértésre jutottak. Nem arról vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb és kit illet meg a legtöbb hatalom, hanem a szerbiai albánok jogait helyezték előtérbe, s ennek következtében igen élesen bírálták a szerbiai kormányt is. „Ahelyett, hogy a politikai párbeszéd népszerűsítésén dolgozna, mint a dél-szerbiai állapotok stabilizálásának második szakaszán, a kormány most minden mással foglalkozik, csak a párbeszéddel nem“, állapították meg.

   (A magyar szó és a végzetes óra) Egy fiatal orvossal beszélgettem. Végre valaki, aki nem búcsúzni készül. Marad, mondja elszántan. Nem kívánom ecsetelni mindazokat a nehézségeket, amelyeken átesett. Közös élmények ezek, jól ismerjük mindannyian. Engem a magyar szó tartott itt, mondta a fiatal orvos, nem akartam cserbenhagyni, amikor a legnagyobb veszélyeknek volt kitéve. Talán egy órányit beszélgettem vele, egyszer mondta ki csupán, hogy magyar, amikor megindokolta, hogy miért maradt. Igen, a magyar szó miatt. Így beszél még sok ember körülöttem, ám csakis egyszer tesznek hűségesküt, mégpedig végzetes időpontban. Az esküjét értéktelenítené el, ha minduntalan szajkózná. A fiatal orvos szavainak nyomán jut eszembe, hogy talán számba kellene venni az elmúlt évtized alkotásait, értékeit. Itt és most. Lehet, hogy kiderülne, Milan Kunderának igaza volt, amikor a kultúra titkos felvirágzásáról írt. „Egy nép vagy egy civilizáció – írta – identitástudata a szellemi alkotások azon együttesében gyűlik össze és verődik vissza, amelyet általában ‘kultúrának’ hívnak. Ha ez az identitás halálos veszélybe kerül, a kulturális élet felerősödik, végletekig fokozódik és a kultúra egy olyan élő értékké válik, amely körül az egész nép tömörül.” Lehet, hogy nem is vagyunk tudatában a kultúra láthatatlan hatalmának. Annak a másik kultúrának, amely a vészjósló évtizedben született meg. Aminek távolról sincs vége.

   (A legalitásról) Sokat beszélnek ma a legalitásról. Csak egy dologról ne feledkezzünk meg eközben, arról, amire Hannah Arendt tanított meg bennünket. „Hitler hatalomra jutása a többségi uralom elve szempontjából jogszerű volt.”

   (A hatalom ára) Kezembe került a szövetségi kisebbségügyi minisztérium brosúrája, amelyet minden bizonnyal angol nyelven is terjeszteni fognak. El tudom képzelni, hogy a nemzetközi közvélemény nem győz majd csodálkozni szerbiai kisebbségek ragyogó lehetőségein. A magyarok pedig egyenesen az élen vannak. A létszámcsökkenésüket is azzal magyarázza a brosúra, hogy bezzeg csökken a létszámuk, mert nemigen szaporodnak. Az intézmények azonban virulnak. A beolvadásról vagy az elvándorlásról szó sem esik benne. Ha mindez igaz, akkor miért a sok panasz? A kiadvány külön kiemeli, hogy a „kisebbségi paradicsomban” a szerb kormánynak magyar alelnöke van, és a tartományi szervekben is nagy számban üldögélnek a kisebbségi vezetők. Ami igaz is. Ennek viszont már fele sem tréfa. A világ ezt a tényállást komolyan veszi, s a nemzetközi közvéleményt megnyugtatja, ha a kisebbségi politikusok benn vannak a kormányban. Úgy véli, ez esetben a rosszallásra, a panaszra sokkal kisebb jogunk van. Ezt tudomásul kell vennünk, akárcsak azt is, hogy a hatalomnak bizony ára van.

   (Gyáva és bátor epigonok) Igaza van Márainak. A költészet szüntelen készenléti állapot. A költőnek nincs ideje sütkéreznie az örökkévalóságban. Erre az önimádó gesztusra, teszem hozzá, csak a túlságosan vakmerő epigonok vállalkoznak. Akik idővel a gyáva epigonok nagy példaképei lesznek.

   (A törzsfőnökök irodalma) Egy tiszakécskei tanárnő úgy találta, hogy végső ideje elismerni Szabolcska Mihályt. Könyvet írt róla, amely kécskeiek világtalálkozójára jelent meg. A nagy eseményre megtisztították Szabolcska 1939-ben emelt szobrát, kigyomlálták a szülei sírját. Mindez rendben is lenne. A tanárnő igen tanulságosan indokolta meg Szabolcska rehabilitálását. „Pörköltet meg sült húst ettünk, és azon szomorkodtunk, milyen könnyen felejt a világ. Pedig Tiszakécskének Szabolcskán kívül nincs senkije, akire igazán büszke lehetne.” Ha egyszer ez a szempont érvényesül, akkor a helyi kiskirályok megteremtik a helyi irodalmárokat, akik méltó emléket állítanak nekik a helyi folyóiratokban és egzotikus könyveikben. Úgy látom, jó úton vagyunk.

   (Békebeli nemzedék) Újra beindult a hadigépezet. Nem gondoltam volna, hogy az új nemzedékek a békebeli nemzedék tagjaként tartanak számon. Némi jogos szemrehányással, természetesen.

   (A valóságról) Rovogatom a sorokat. Ismerem az ablakom alatti park cserjéinek életét, hallgatom a szél zúgását, ízlelgetem, édes-e a napfény vagy keserű. Muszáj írnom, hogy egy árva nap se múljék el anélkül, hogy papírra vessek legalább egyetlen mondatot. Ilyesformán menekülök a jelen elé. Hasztalan, mert az események úgyis beérnek. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a valóság csak akkor ismerhető meg, ha menekülünk előle. Nincs többé idő bámulni a valóságot.

   (Összefüggések) Szeretném felhívni a jóindulatú vajdasági autonomisták figyelmét arra, hogy Európának eme részén sokan megpróbáltak kialakítani transznacionális identitást, de a kísérletek sorra kudarcba fulladtak, Jugoszláviában pedig véres háborúval végződtek. Az ellenpélda Svájc, de a szívós svájci patriotizmus csak azért maradt fenn, mert feltétel nélkül elismerte a nemzeti közösségek létét. A nemzeti közösségek pedig azért tudtak beilleszkedni a modern világba, mert feltétel nélkül elismerték a demokratikus értékeket. Nálunk a területi identitás elvét sokszor a nemzeti identitás ellenében, a nemzeti identitást pedig a demokratikus értékrend ellenpontjaként fogalmazták meg. Sajnos, legtöbbször a demokrácia szenvedi meg a kárát. Arról pedig semmiképpen se feledkezzünk meg, hogy hiteles demokratikus közélet nélkül a kisebbség asszimilációra ítéltetik. Csak a szabadon gondolkodó, szabadon vitatkozó személy képes áthidalni a minoritása hátrányait, a nyájszellem viszont traumatizálja, megbénítja a kisebbségi közösséget. Ezek az ellentétek őrlik jelenleg a vajdasági magyar kisebbség tudatállapotát, sokkal inkább mint a közelmúltban, amikor vagy-vagy helyzetben volt. Akkor csak bátorság kellett és dac, ma kultúra és szabadság kell.

   (Bátorítás) A Duna felett nem látok a sirályokat, jegyzem meg. Bizonyára kitartottak velünk, de nem láthatók, mert az idő öregszik, válaszolja a barátom. Megnyugtattam magam, mégis kitartottak a sirályok.

   (Fekete krónika) Márciusban Beocinban egy albánt polgárt összevertek és nemzeti alapon sértegettek. Aztán Sremska Mitrovican véresre vertek egy albánt és a fiát, miközben arra figyelmeztették, hogy azonnal hagyja el a várost. Szabadkán ugyancsak összevertek egy magyar iskolaigazgatót, ami kapcsolatban van az iskola nevének megváltoztatásával. Egy iskolát ugyanis Széchenyi Istvánról neveztek el. Becskereken a Szerb Nacionalisták Szövetségének tagjai megszentségtelenítettek egy zsidó emlékművet. Kikindán a zsidókat fenyegették meg. „Legyilkolunk benneteket”, állt a névtelen levelekben. Backa Palankán romaverés volt. Zomborban a magyar- és a zsidóellenes falfirkák éktelenkedtek. Újvidéken újságírókat fenyegettek meg, majd vertek is. Majd újra magyarellenes falfirkák Zomborban. A magyarverés lassan úri foglalkozás lesz. A magyar urak nem tesznek semmit, érthető, hiszen nem őket verik.

   (Modernitás és identitás) Miért ne tanuljunk egyet-mást a törököktől? Az úgymond rossz emlékű török időkben négyszáz éven keresztül békésen éltek egymás mellett a katolikusok, a pravoszlávok és a zsidók. Addig, amíg élvezték az önkormányzati kereteket, a viletet. Aztán a modern ipar és kereskedelem összeroppantotta ezeket a kereteket, a világ összekuszálódott, s kezdetét vették az etnikai konfliktusok. Két egymással ellentétes erőt kellene tehát egyensúlyba hozni. A modernitást és az identitást.

   (Megnyugvás) Csak még annyi időt adjál istenem, hogy egy kicsit élvezzem az életet, sóhajt fel egy nő, aki felnevelte három gyermekét és eltemette a férjét. Aztán sokak számára értelmetlenül cselekedett. Eladta tágas háromszobás lakását és vett egy kis garzont, a hintaszék volt az első bútordarab, amit az új lakásába szállított. Az ablak elé tette és sokáig bámulta a szemben levő emeletes házat, meg a mellette tátongó darabka eget. Lelke megnyugodott, hiszen ötvenéves küzdelem után találkozott az élettel.

   (Végállomás) Nehezen talál hazára, akinek van lelkiismerete. A purgatórium lesz a hontalanság elkerülhetetlen végállomása. Jóllehet ott rendben is lenne minden. Egy szót odatesznek, majd elvesznek.

   (A mi kis elefántcsonttornyunk) Sokan észre sem vették, hogy milyen nagy viharok dúlnak a szellemi elefántcsonttorony környékén. Annak lakói viszont pusztán azt gondolták, hogy valahol a közelben koncerteznek, és a vihar közepette egy régi kedves dallamot dúdoltak. Ami bátorítóan hatott azokra, akik nem akartak tudni a viharról.

   (Ihlet) Rémület vesz erőt rajtam, amint megszűnök álmodozni. Attól félek, hogy elalszom. De még ennél is rosszabb a hosszantartó álmatlanság, aminek következtében kínomban az igámmal táncolok.

   (A nosztalgia divatja) Egy gondolat szüntelen felzaklat. „A világ összeomlott – írta Gombrowitcz –, de a művészet kis világa érintetlen maradt. Most is ugyanazzal a nyomorult háború előtti Parnasszussal találom szembe magam, csak a színe más.” Vajon mi mennyire tartjuk magunkat régi, becses előítéleteinkhez? A háború előtti Parnasszus díszeihez?

   (Urak és kubikosok) Közel egy évtizede figyelem, miként szorul háttérbe egyszerű magyar kisebbségi polgár. Ha egy tisztségviselő, illetve pártfunkcionárius fenyegető levelet kap, akkor a „magyarság nevében” talpra áll az egész vezérkar. Az egyszerű polgár tényleges fenyegetettségéről azonban szó sem esik. Pedig az elmúlt időszakban nem a funkcionáriusok voltak a legnagyobb veszélyben, hiszen a hatalom bársonyszékei bizonyos fokig védelmezték őket, hanem az egyszerű magyar kisebbségi polgárok. Ebből kell kiindulni. Nem tartom méltányosnak, ha csak akkor háborodunk fel, ha valakit nem neveznek ki magas tisztségre, de szótlanok maradunk, ha valakit kidobnak az utcára. A magyarság nemcsak politikai vezetőkből áll, hanem földművesekből, tanítókból, kőművesekből, lakatosokból, pékekből, gyári munkásokból, napszámosokból, kubikosokból. Így vagyunk a kettős állampolgárságról folyó csetepatével is. Ne csupán egy ember védelmét helyezzük figyelmünk középpontjába, hanem a kettős állampolgárság intézményének elismertetését. Annál is inkább, mert a magyar kormányfő, ne mondjam, térden állva kérte az itteni magyar pártokat, ha úgy mérik fel, hogy a vajdasági magyarság igényli a kettős állampolgárságot, akkor ezt jelentsék be. Ezt kell tenni. Remélem kormánypártunk követelésére a Szerbiai Demokratikus Ellenzék és a szövetségi külügyminisztérium mielőbb napirendre tűzi a kérdést, annál is inkább, mert részt vesznek benne kormánypártunk képviselői is. Azt csodálom, hogy eddig is hallgattak.

   (Milosz vigasza) Ahogy felduzzad Újvidék lakossága, úgy csökkennek benne a változatosság és a másság esélyei. „Jó dolog kis országban születni – hangoztatta Czeszlav Milosz a svéd akadémián mondott beszédében –, ahol a természet emberi léptékű, ahol az évszázadok során különféle nyelvek és különféle vallások éltek együtt“. Lehet, hogy Európa eme részén a tarka és változatos országok nem kellemesek, de egy város lehet tarka és változatos és annak ellenére kellemes. Sokszor vigasztaltam magam efféle gondolatokkal. Talán Milosz is így volt saját mondatával.

   (Európa Júdásai) Furcsa, hogy az európai értékrendre mindenki esküszik, de az első alkalommal megtagadja azt. Ez elsősorban vonatkozik a hatalmat gyakorló politikusokra, de megnyilvánul a szellemi élet majdnem minden területén. Napjainkban tehát főleg az európaiság cinikus szimulálásának vagyok tanúja. Európa Júdásai lettünk.

   (Terroristák és szószegők) Kasza szerint Canak közönséges verbális terrorista. Pár hét múlva ugyanis úgyis visszaáll a tartományi autonómia. Akkor minek káromkodni? Tényleg! Ölünkbe pottyan az autonómia, aminek a megegyezés szerint már augusztus végén meg kellett volna valósulnia. Nem tudom pontosan felidézni, mit mondott Canak, mondta-e, hogy akik másképpen gondolkodnak, mint ő, azok menjenek az orvoshoz és gyógykezeltessék magukat. Vagy csak elkáromkodta magát azért, mert sokan nem tartják be adott szavukat. A köznép azt mondja az utóbbiakról, hogy hazugok, és nagyot káromkodik utána.

   (Cosic és Kostunica) Latinka Perovic Újvidéken. Arról beszélgettünk, hogy milyen kísérteties szellemi rokonságot mutat Dobrica Cosic és Vojislav Kostunica kormánya. Egyik-másik esetben még a szereplők is ugyanazok.

   (A szabadság első szellője) Szerbiában megtanultam, hogy a politikai szabadság barbárságba vezethet, ha nem az értelem szab neki irányt. Csakhogy a szabadság első szellője könnyen elszédíti az elméket. A legveszélyesebb éppen az első szellő. A berlini fal düledezésének idején, a nyolcvanas évek végén, Újvidéken is, Belgrádban is a tömegek kiözönlöttek az utcára, egy része bizonyára azzal a céllal, hogy nagyobb szabadságot küzdjenek ki. Aztán kiderült, nem volt erő a szabadságra. Julien Bendának megint igaza lett. Mihelyt a nemzeti érzés a népbe költözött, azon nyomban nemzeti gőggé, nemzeti érzékenységgé változott.

   (Bizánci árnyék) A közeljövőben bizánci stílusú templomot szentelnek fel a Telepen. Ahol Maurits Ferenc és Ladik Katalin lakott. Ahol valahol magyarul beszéltek egy kiskocsmában sörözés közben. Úgy hírlik, a köztársasági elnök is megjelenik a nagy vallási ünnepélyen. Nem kell tartani, ismételgetik a magyar kisebbségi kormánypárti politikusok, a köztársasági elnök jóindulatú nacionalista. Bizonyára ők jobban tudják, mint én, aki hiába keresi azt a kiskocsmát a bizánci árnyékban.

   (Sisak és vallás) A Jugoszláv Katonaság bejelentette, hogy engedélyezni fogja a lelkészi hivatást a kaszárnyákban. De, amint a katonai szóvivő közölte, kizárólag a pravoszláv lelkészek kapnak erre engedélyt és – közpénzt. Természetesen a felelős magyar politikusok, a különböző felelős kisebbségügyi minisztériumok és titkárságok nem emelik fel a szavukat a diszkriminatív javaslat ellen.

   (Az irónia utolsó stádiuma) Egy évvel ezelőtt számos jel mutatta, hogy a vajdasági kultúrában új és fiatal nemzedék lép fel. Hova tűntek hirtelen? Most már inkább olyan megbízható fiatalokkal tűnnek fel, akik kötelességtudó interjúkat készítenek az uralkodó kisebbségi párt vezetőivel. Még az intonáció is a pártállami hangnemet idézi meg. Nincs „rázós kérdés”, nincs párbeszéd. Csak olyan kérdés terem, amit az illető politikus elegánsan megválaszol. Még álmában sem kívánhatna jobb kérdezőt. A fotó is mellékeltetik, persze. Erről beszélgetek néhány magányos fiatal értelmiségivel, akik azonban keserűen figyelmeztetnek, ezek már nem fiatalok, hiszen negyvenfelé közelednek. Úgy van, igazatok van, ismerem el vonakodva, de akkor hol vannak a fiatalok. Bizony – hallom a választ –, a sok hivalkodásnak meg kell fizetni az árát; a mi Bácskánk annyi nemzeti hőst exportált, hogy a fiatalok egyszerűen elszivárogtak. Nem látják többé értelmét a kitartásnak. Magamban igazat adok nekik. Mi értelme az idejétmúlt humanista zúgolódásnak? A kritikai gondolkodásnak? Túl sok illúzió omlott össze, őrizzük legalább az iróniát. Tegyünk úgy, mintha nem élnénk ebben a világban. Ez az irónia utolsó stádiuma. Az előbbi stádiumok már banálissá váltak. Kompromittálódtak.

   (A státusmagyar megérkezik) A Fudex éjszakai járata reggel hat előtt fut be Budapestre. A Népstadion metróállomás pénztáránál villamosjegyet váltok. Álmos, rosszkedvű várossal találkozom. Az egyik bódé előtt pálinkáért és lepényért állnak sorba az emberek. Az újságárus néni hangosan kiabálja: Nekem is hozzál egy pofányit, János. Egy férfi nekem szegezi a kérdést: Munkát keresel? Ne szalaszd el a kitűnő alkalmat. Akaszd a hátadra Zöldalma Kiskocsma hirdetését és flangálj a városközpontban. Az Astoriától a Dunáig. Végig a Kossuthon. Aztán a Vácin, ahol a gazdag nyugati turisták ténferegnek. Napi háromszáz forint! Bizonyára észrevette zavarodottságomat, mert hozzátette: Egy fillérrel sem többet. Szénhordásra úgyis elég roggyant vagy, öregem!

   (Pesti kirakatok) A pesti kirakatokban Hungtinton elhíresült könyvét látom. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Új kiadásban!

   (Bibó utca) Budapest új utcaneveket készül avatni. Egy ismerősöm beszámol arról, hogy Teleki Pál is utcát kap. Azért újságolja, hogy vigyem hírül a szerbeknek. Bizonyára örülni fognak. A vállamat vonogatom. És lesz-e Budapesten Bibó István utca, kérdem csendesen. Nem, nem tudok róla, mondja az ismerősöm. Azon tűnődöm ez után, hogy hova lett az egykori demokratikus magyar ellenzék. Ki erre ment, ki arra, én pedig egyedül ácsorgok az egyik pesti utcán.

   (Válaszúton) Timothy Gordon Ash jól ismeri a keleti förgeteget, éppen Közép-Európán mérte le, milyen károkat okoz. Most arra figyelmeztet, hogy Európa ezekben a válságos években ne rivalizáljon Amerikával. A Nyugat egésze került ostrom alá, írja az a történész, aki a sorsfordító órákban, a nyolcvanas évek végén, pontosan értelmezte, hogy mit jelent Európa egysége és érdeke. Valójában e baljós évtizedben dől majd el, hogy hol húzódnak meg Európa határai, hiszen ennek az évezrednek a legelején minden európai nemzetnek alkalma adódik arra, hogy újra meghatározza önmagát.

   (Mindent vagy semmit?) John le Carré, angol író emlékeztet arra, hogy nem régen még azt követelte, hogy Milosevic mellé ültessék Putyint is a vádlottak padjára a csecsenföldi háborús bűnök miatt. Most azonban – írja – valóságos szentnek fog látszani. Ezt a fordulatot nem tartja méltányosnak. Annál meglepőbb viszont, hogy a neves angol író Oszama bin Ladennal sokkal tapintatosabb. Azt jósolja, hogy tábora növekedni fog és legyőzhetetlen lesz. Mélységesen felháborít az ilyesfajta radikalizmus. Vagy győzzön a teljes igazság, vagy pedig jöjjön a híres nevezetes Oszama. Ugyanilyen hangokkal találkoztam a NATO bombázások idején is: vagy a tökéletes igazság, vagy pedig Milosevic. A tökéletes igazság fundamentalizmusa babonázza meg azokat az értelmiségieket, akikben nincs erő és bátorság a részigazságokért síkra szállni. Vagy pedig túlságosan alacsonyrendű feladatnak tartják ezt.

   (Ninive?) A mai terroristák olyan hatalmat követelnek maguknak, amilyennel eddig az emberek csak az Istent ruházták fel. Lásd; Ninive.

   (Az önbecsülésről) Pécs. A közönség spontánul tapsolni kezd, amikor arról beszélek, hogy szakítani kell a hagyományos kisebbségi diskurzussal, amely az anyaországban áldozati tőkére akar szert tenni. Lassan-lassan az anyaországi polgárok némi kétellyel fogadják azt a diskurzust, amelyet főleg a kisebbségi politikusok honosítottak meg, s amely arról szól, hogy ők emberfeletti küzdelmet folytatnak, de ennek ellenére tehetetlenek a többségi túlerővel szemben. A példák azonban másra tanítanak. Ha a kisebbségi emberben megvan a kellő önbecsülés, akkor nem bírja megsemmisíteni semmiféle túlerő. Az önbecsülést azonban nem erősíti, ha folytonosan a végzetszerű vereségről beszélünk. Az önbecsülés lényeges eleme a személyes példa. S ebben nem járnak elöl azok, akik hátat fordítottak a kisebbségi életnek, hogy Budapesten kamatoztassák a szenvedés-tőkét. Ennek függvényében értelmezhető Szilágyi Istvánnak, az egyik legjobb erdélyi regényírónak a polemikus mondata. Köszönöm, jól élek, mondta, nem akarom, hogy az eltávozottak Budapesten kamatoztassák szenvedésemet.

   (Janicsárok) Igen, elsikkasztják a Vajdaság autonómiáját. És maradnak a janicsárok. Akik majd elrebegik, hogy bizony ők is az autonómia élharcosai, csakhogy óvatosak és megfontoltak. Csak olyan kosztot kaphatunk, amilyet a szakácsnő főz, még akkor is, ha fizetünk érte. Unalmas történet. A népet azok csapják be legsikeresebben, akik nem mondják azt, hogy nem, nem mondják azt, hogy igen, hanem éppen ellenkezőleg. Ezt a mondatot 1971-ben egy kommunista funkcionárius vágta a fejemhez, amikor azzal vádoltam a magyar kisebbségi politikai elitet, hogy az anyanyelvét is elfelejtette. A pártállami retorika, lám, túlélte a néhai kommunista funkcionáriusokat.

   (Régi szép idők) Olvasom a különböző ünnepi kulturális rendezvények étrendjét. Beköszöntött az író-funkcionáriusok ideje. Szabatosabban: diadalmasan visszatért a pártos esztétika és a pártos irodalom.

   (Csak mértékkel!) Úgy látom, hogy a kormánypártunk kijelölte azt a csúcsszervet, amely ajánlásokat hoz a státusmagyarság elnyerésének ügyében. Méghozzá közvetlenül az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Bizottsága, vagyis a Velencei Bizottság salamoni ajánlása után. Az ajánlások nem fogadják el azt a román kifogást, hogy a magyar kormány jogszerű keretbe foglalhatja a kisebbségek támogatását. Megállapítja, hogy „az állam kibocsáthat idegen állampolgárokra vonatkozó jogi aktusokat”, de kifogásolja az ajánlószervezetek létrehozását a szomszédos országokban („Az állam nem ruházhat kvázi hivatalos feladatokat egy más államban bejegyzett nem kormányzati egyesületre.”). Az ajánlásokat a magyar és a román fél kitörő örömmel fogadta. A kedvezménytörvény létjogosultsága tehát nem vitatható, csak éppen az alkalmazás technikáját kell finomítani. Miközben az Európa Tanács szakbizottsága kifogásolja az ajánlószervek létrehozását, „eurokonform” kisebbségi politikusaink egymással marakodva létrehoztak egy szervezetet, amelynek összetétele az egyszerű magyar polgárt arra buzdítja, hogy beiratkozzon a kisebbségi kormányzópártba. Biztos, ami biztos. A Balkánon így van! Emlékszünk azokra az időkre, amikor az egyszerű takarítónők is beiratkoztak a Szocialista Pártba, nem követelte ugyan tőlük senki, de a biztonság kedvéért mégis megtették. A kisebbségi marakodás a Velencei Bizottság ajánlása után bohózatként zárult, a marakodók hoppon maradtak, de jó lenne engedni a hatalmi mohóságból, már csak azért is, hogy ne járassuk le a magyar kormány igyekezetét. Mert a Velencei Bizottság korrekciója ellenére ez a kormány érvényt szerzett politikai akaratának, hogy törvénnyel szabályozza a kisebbség-támogatást. Ezzel együtt pedig az európai színtéren egy alapelv fogalmazódott meg. Ez pedig eredménynek számít, még akkor is, ha a státustörvénynek nagyobbrészt jelképes értéke van.

   (Teszt) Megállok a Futaki úti piacon. Furdal a lelkiismeret, mert hetek óta nem jöttem ki ide. Továbbra is a szőlő a legdrágább gyümölcs, állapítom meg magamban. Ez a piac mindig kitett magáért, még a legnehezebb időkben is, morfondírozom tovább. Aztán egy magányosan ácsorgó embert pillantok meg, aki rövid időközökben elkiabálja magát: „Ez fasizmus.” A hangja megbicsaklik és legyint egyet. Majd kezdi elölről. Senki rá sem pillant, a járókelők behúzzák a nyakukat és mennek tovább. Talán azt gondolják róla, hogy zavarodott kissé, viszont meg sem fordul a fejükben, hogy egy túlságosan józan ember tesztelte őket. Olyan korban élünk még mindig, amikor a józan ész és a hibbantság közötti különbség alig érzékelhető. Vesztünkre!

   (A lombsátrak) Alázatosan viselkedem a jelentéktelen témák előtt. Már egy hete figyelem a lombhullást, s egyre jobban becsülöm az állhatatos lombsátrakat. Tudják ők is, amit tudni kell, akárcsak én. De azt nem tudják, hogy a jelentős témák úgyis csalárdak és zsákutcába vezetnek.

   (Köszönet) Márai Sándor egy eddig nem publikált írásában a belső és a külső emigrációban élő polgárok fegyverének nevezte a Szabad Európa Rádiót. Felkapom a fejem, apám jut eszembe. Az ötvenes években korán reggel vagy késő este fejével cinkoskodva intett a rádió felé, tehát felülhettem az asztalra, hogy megkeressem a Szabad Európa Rádiót. Az asztal feletti polcon álló furcsa alakú rádión nehéz volt megtalálni azt a hullámhosszat, amelyen a Szabad Európa sugározta műsorát. Az én ujjaim érzékenyebbek voltak, mint az ő érdes keze. Ha az egyik hullámhosszon nem sikerült, akkor gyorsan áttértem a másikra, volt vagy hat-hét, egyen mindig hallható volt a műsor. Mindezt halkan kellett keresnem, nehogy az ablak előtt meghallja valaki, hogy ellenséges rádiót hallgat a család. Abban az időben ugyanis az egyik magyar politikus, aki a kilencvenes években valamelyik kisebbségi pártunk vátesze lett, megrótta még azokat is, akik a magyar focicsapatnak szurkoltak, vagy a Kossuth Rádiót hallgatták. Ehhez képest a Szabad Európa Rádió volt maga a Sátán. Csend honolt a szobában, miközben a rádió suttogta a szavakat. Bámultuk a kutyaólra emlékeztető rádiót, 1945-ben egy német ember ajándékozta apámnak, éjszaka a kerteken keresztül hozta, aztán örökre eltűnt. Kölcsönadta, mondta az apám. Többször érdeklődtem a német ember felől, mert még tíz év múltán is attól tartottam, hogy egy napon elviszi a rádiót, mire az apám és az anyám összenéztek, és azt mondták, majd jön. Soha sem jött, ma már tudom, hogy a táborban ölték meg, csak nekem nem akarták megmondani. Valamelyik bácskai tömegsírban nyugszik. Ezekről a tömegsírokról nem szólt a Szabad Európa Rádió, mint ahogy nem szólt a magyar tömegsírokról sem. Nem voltunk érdekesek. De hallgattam tovább, még a nyolcvanas években is neki köszönve tudtam, hogy mi zajlik Magyarországon. Ma sem felejtem el, hogy a nyolcvanas évek elején éppen Illyés Gyula oktatott ki, hogy egy ormótlan orosz táskarádión fogható legjobban a Szabad Európa Rádió műsora. Aztán következtek a kilencvenes évek, eltávolítottak a munkahelyemről, de a Szabad Európának köszönve átvészeltem néhány ínséges esztendőt; Lángh Júlia felkérésére ugyanis minden szombaton jelentkeztem a balkáni jegyzeteimmel, a tiszteletdíjnak köszönve szerencsés túlélő lettem. Akkor már egyébként is német márkában számoltak a piacon a kofák. Aztán egyre jobban bekeményedett a milosevici rendszer, hiteles hírek csakis onnan érkeztek. A NATO bombázások idején onnan tudtam meg, hogy mi történik velünk. Ma, vagyis október után is, a Szabad Európa Rádió jelenti számomra a tárgyilagos hírforrást.

   (A közéletről) Egy újságíró interjút készít velem. Becsukja a jegyzetfüzetét és távozik. Mondtam a magamét, de távozása után úgy éreztem magam, mint aki szegényebb lett néhány élménnyel.

   (Virginia Woolf) Virginia Woolf naplója. Rosszabb lenne, ha nem nyerték volna meg a háborút, mondja neki Freud. Talán, ha nem győzünk, akkor nem lett volna Hitler sem, válaszolta az írónő. Az emberi sors iránti érzékenységéből kifolyólag ismerte fel, hogy mennyi bajt és szenvedést hozott Európára a versailles-i béke.

   (A legitimitásról és a kontinuitásról) Igazából sokkal többet kellene tudnunk a Milosevic idején létrehozott a Cosic-kormányról, hogy áttekinthessük mai helyzetünket. Svetozar Stojanovic, Dobrica Cosic tanácsadója – jelenleg Vojislav Kostunica tanácsadója – az Autoritás hatalom nélkül című könyvében Cosic érdemeit méltatva egyértelműen leszögezi, hogy Dobrica Cosic támogatta Milosevicet a szerbiai alkotmány módosításakor, eme doktrínáját elnökösködése idején sem módosította, s természetesen kormánya sem kérdőjelezte meg. Emlékeztetnék arra, hogy ezzel az alkotmánymódosítással számolták fel a tartományok autonómiáját, röviddel utána pedig elkezdődött a véres balkáni háború.

   (A felejtésről) Mégis küzdök a felejtés ellen. Ez a dolgom. Még akkor is, ha eközben úgy érzem magam, mint aki egy nagy, üres teremben didereg.

   (Egy szélsőséges) A belgrádi írók lapja, a Knjizevne novine első oldalon közli Srdja Trifkovic írását, amelyben az iszlámot kiegyenlíti a fasizmussal és a kommunizmussal. Közben megrója Clintont és Busht, mert a terrorizmussal kapcsolatban csupán szélsőségesekről beszél. Az iszlám önmaga a szélsőségesség megtestesítője, állítja a szerző, aki a Geopolitika című újságban is kommentárt ír a témáról, természetesen ugyanebben a hangnemben.

   (A barátságokról) Az igazi barátságok nem szűnnek meg. Csak egyszerűen emlékké lényegülnek át. Ezek az egyedüli emlékek, amelyeknek nincs semmi rendeltetésük az életemben.

   (Korunk hőse) Kisebbségi vezető volt, aztán feltalálta a kapitalizmust. Akkor is, most is olyan pedantériával dolgozott, mint egy vidéki adóellenőr. Turgenyevnek ennyi éppen elég lenne.

   (A bírálatról) Sok időnek kell elmúlni, hogy kiderüljék, csak az volt értékes, ami érdemes volt a bírálatra. Időközben azonban annak is ki kell derülnie, hogy milyen silány volt az, aki tiltotta a bírálatot. Ezt egy barátom üzente, aki vidéki magányába vonult vissza, mert semmi értékeset nem látott maga körül. Üzenetén sokat rágódom. Belátom, sokszor tévedtem azzal, hogy az értéktelent bíráltam. De hogyan tegyek különbséget, faggatom magam, a magánnyal szemben.

November

   (Az új évezred) Egy fiatal hölggyel beszélgetek, lemondta a londoni útját, amelyről tíz éven keresztül álmodozott. Ösztöneire hallgat, mondja halálos komolyan. Bioterrorizmus. Antrax-lexikon. Nukleáris terrorizmus. Az új fogalmak a tudatunkba ivódnak, közben észre sem vesszük, hogy megváltozik az életünk. Lassan-lassan, majd óvatosan, kulcslukon keresztül szemléljük a világot, amelyben nem merünk élni. Vannak, akik új középkort emlegetnek. Túlzás, válaszolja az ellentábor, s megpróbál úgy élni, mintha nem történt volna semmi. Félek azonban, hogy nem lehet, még akkor sem, ha túlzásról van szó. Az új évezred egy gyászos szeptemberi napon kezdődött.

   (A demokrácia vasmarka) Miközben felelős tisztségviselőink a szerbiai kisebbségek helyzetének javulásáról nyilatkoznak – egyesek már a legmagasabb európai normák érvényesítésével legyezgetik magukat. – Leszek Kolakowszki a posztszocialista országok természetrajzát elemezve nem átall figyelmeztetni, hogy az új elitek a totalitarizmus után a nacionalizmus csapdájába estek, ami a nemzeti kisebbségek ösztönszerű gyűlöletében mutatkozik meg. Nem véletlenszerű elhajlások ezek, állítja Kolakowski, hanem szükségszerűen következnek a nemzetfogalomból. A hatalomba bemasírozó kisebbségi politikusaink tézisével ellentétben – az általuk jóindulatú többségi nacionalizmusként említett jelenségről van szó – Kolakowski nem átallja megállapítani, hogy: „a demokrácia fenyegeti a nemzetet, a nemzet pedig a demokráciát”. A lengyel filozófus éberségre int, a nemzeti szenvedélyek maradjanak a „demokratikus intézmények vasmarkában”, mert egyébként olyan eszközökkel kell őket visszatartanunk, amelyeknek demokratikus legitimációja kétséges. A demokrácia vasmarka, tűnődök el, és Thomas Mannra gondolok, aki keményebb, harciasabb demokráciát követelt a fasizmus idején.

   (A vadkapitalizmus virágoskertje) Egy újvidéki társaságban. Tisma, Boarov, a Vreme gazdasági kommentátora, Zelimir Zilnik, filmrendező és még sokan mások. Arról folyik a vita, hogy melyik bank a megbízható. Most éppen csődbe jut néhány. Megússza-e a Karic-birodalom? Szóba kerülnek a nagy gazdasági maffiózók. Itt minden piszkos, a legpiszkosabb mégis a pénz. Bűzlenek a vadkapitalista virágoskertek. Nagy kérdés, lehet-e ezen változtatni, hiszen az új nómenklatúra tagjai között is sokan élvezték Milosevic nagylelkű privilégiumait. Mert bizony nemcsak rettenthetetlen híveit korrumpálta, hanem kötelességtudó ellenfeleit is. Ezzel az összefonódással kapcsolatban a két háború közötti Szerbia vidéki szalonjai jutnak eszembe, amelyekről Branislav Nusic írt. Távozásomkor Aleksandar Tisma egy piaci szatyorból előveszi új könyvének dedikált példányát, az 1942-2001 között naplóját. Kezembe veszem a vaskos könyvet, megköszönöm. Tisma magyarul válaszol, ettől valahogy újra újvidékinek érzem magam. Kimegyek az utcára és a szerb kormány, továbbá a bankok optimista óriásplakátjain akad meg a szemem. Jobb lesz Tismát olvasni.

   (Tíz év után) Milorad Ekmedzic, a legrangosabb szerb történészek egyike vagy tíz évvel ezelőtt arra a következtetésre jutott, hogy 1989 után Európa pravoszláv és latin részre szakadt szét. A balkáni háborúk pedig azért folytak, hogy Közép-Európa meghúzza saját határait. Szerbiát kitaszították. Ebben az értelemben az elmúlt évtizedben szerbellenes rasszizmusnak voltunk tanúi. Ez a nézet a New York-i terrortámadás után még azokon is eluralkodik, akik előzőleg kételkedtek benne.

   (A kisebbségi sajtó szabadsága) Adrian Nastase román miniszterelnök javasolta, hogy Romániában az RMDSZ pártigazolványa helyettesítse a státusigazolványt. A Krónika című erdélyi lap szerint lehetséges, hogy a miniszterelnök úgy véli, még belpolitikai kockázat árán is jobb, ha az erdélyi magyarságban az RMDSZ iránti lojalitást erősíti, minthogy a Budapesten kiadott igazolványokkal a magyar államhoz való kötődés kapjon erőre. Arra gondolhat, hogy a kisebbségi politikusokat az elmúlt évben megnyugtatóan sikerült kordában tartani. Így érvel az erdélyi magyar sajtó, amelyet egyébként érdemes az interneten „fellapozni“, hogy némi elképzelésünk legyen a kisebbségi vezérkart bírálni merészelő szabad kisebbségi sajtóról.

   (A miniszter hittanra csenget) Gasa Knezevic közoktatásügyi miniszter iskolacsengővel futkároz a nebulók között a belgrádi I. Péter Király Általános Iskolában és – mint ahogyan hírközlő szerveinkben olvasom, a jugoszláviai magyar könyvkiadás egyik legfontosabb könyvének társszerzője – szórakoztató akar lenni. Olyan, mint egy bohóc. A papok méltóságteljesen szemlélik az elsősöket. És a társszerző-minisztert. A jelenet mintha figyelmeztetne, gyónni fog a miniszter is. Szerbiában, a súlyos kommunista elnyomás után, végre engedélyezik a hittant, rebegi ájtatosan a bemondónő. A minap egy régi fotó került a kezembe, elsőáldozóként a szenttamási parókia előtt állok. Kopaszra nyírva, rövidnadrágban. Ünnepélyesen. Mellettem a kereszt. Az ötvenes évek közepe. Emlékszem, a faluvégi utcánkból csoportosan jártunk hittanra, az egyszerű emberek nem panaszkodtak az üldöztetésre. Ismertem egyetemi tanárokat, magas beosztású szakembereket, akik hívők voltak és rendszeresen jártak a templomba. Utólag jönnek elő sérelmeikkel azok, akik egyszerre akartak kommunista funkcionáriusok és mélyen vallásos emberek lenni. Az igaz, hogy kiemelkedő tisztségviselők csakis párttagok lehettek, mégpedig nem is akármilyenek: tényleg hithűek. Ami viszont egyaránt sérelmes volt a teistákkal és az ateistákkal szemben.

   (Politika és pornográfia) Feltörték Magyarország Miniszterelnöki Hivatalának honlapját. Az „Európai Tini ribancok” című weboldalt a hackerek az Európa Parlament és Tanács elektronikus kommunikációval kapcsolatos irányelvei helyett linkelték be. Számtalan ehhez hasonló esetről értesültem, s mindig azon döbbentem meg, hogy a fiatalok a politikát a pornográfiával hozzák kapcsolatba.

   (Empátia?) Megjelent az interjúm a NIN-ben. A gépírónő elsírta magát, miközben a magyar tömegsírokról szóló részt írta át, közli velem Ljubisa Stavric, a NIN újságírója. Kifejezéstelenül nézek magam elé, lehet, hogy itt kezdődik az empátia. Az emberi sorsokkal szemközt. Az anyám sorsánál. Az Exterritórium belgrádi fogadtatására gondolok. A kiadó várja a fordítást. Minden lehetséges változatot el tudok képzelni.

   (Újabb napló) A nyolcvanas évek végén, Újvidéken senki sem találta immár a helyét. A Levél a szerb barátomhoz című írásom megjelenése után többször is meglátogatott Vidosav Stefanovic, aki apokaliptikus hangnemben festette le a közelgő szerb nacionalizmust. A Duna parton sétáltunk, nem akart nyilvános helyen beszélgetni erről a témáról. Később megtudtam, Ivan Stambolic barátja volt, Stambolic rejtélyes meggyilkolása után kezdtem felfogni gesztusát. Később elhagyta Szerbiát, ma is külföldön él. A Danasban közölt interjúját olvasom: „A belgrádi csarsi – mondja – a kommunista hatalom része volt, s aztán Milosevic segédletével próbálta növelni a hatalmát.” Ez a réteg az emlékezet megszüntetésére törekszik. Vidosav Stefanovic több ezer oldalas naplóját készül kiadni. Öt vaskos kötetben.

   (Antikommunista ködösítés) Belgrád. Továbbra is elhanyagolt, piszkos város. Borka Pavicevic, Ivan Colovic. Colovic annak a rétegnek a felelősségéről beszél, amely kritikusan felméri a jelenlegi hatalmat, amely nem szabadult meg az előző hatalom örökségétől. Csakhogy miféle örökség ez? Milosevic vezette be a többpártrendszert, attól kezdve senki sem beszélt marxizmusról és munkásosztályról. Ördögi cinizmus: ő volt az első pártfőnök, akit a sajtóban bírálni lehetett. Megengedhette mindezt, mert erős legitimációval rendelkezett: a nacionalizmussal. Milosevicet mint kommunistát bírálni a bárgyú ködösítés.

   (Jelzések) Ismerjük a szakszerűségéről és a megbízhatóságáról nemzetközileg is elismert Strategik Marketing kutatóintézet októberi felmérését: a kormányzó pártok politikusainak és pártjainak népszerűsége tovább csökken, de továbbra is nagy fölényben vannak az ellenzéki politikusokkal szemben. Hasonló arányt mutatnak a pártok népszerűségi mutatói is. Ha októberben került volna sor a választásokra és a pártok külön-külön indultak volna, akkor egy magyar kisebbségi párt sem jutott volna be a parlamentben. Az érvényben levő választási törvény egyébként is ellehetetleníti ezt. Elképesztő tehát, hogy kisebbségi pártjaink nem követelik a választási törvény megváltoztatását. Vannak azonban más elgondolkodtató adatok is. Vajdaságban erőteljesen növekszik a G17 és az Ellenállás népszerűsége, úgy tűnik, a magyarok között is. A G17 a harmadik, az Otpor pedig a negyedik párt lett volna a köztársasági választásokon, ha azokat ez év októberben tartották volna meg. Ez a két tömörülés a VMSZ választói bázisának 36 százalékát csábította volna magához. Csak a Liga és a Vajdaság Koalíció veszítene többet. Ezek az adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a magyar választók között átcsoportosulás történik. Kiábrándulás? Elbizonytalanodás? Megkönnyebbülés?

   (Hátha!) Az amerikai kongresszus továbbra is elégedetlen a vajdasági kisebbségek helyzetével. Hátha van még remény!

   (Az ébrenlét nehézségei) Behunyom a szemem. Emlékezni akarok, de egyre nehezebb, mert minduntalan rádöbbenek, hogy csak álmodozom. Az ébrenlétem csak akkor óvnám meg, ha sikerülne megszüntetnem minden belső indítékomat.

   (A rejtőzködő másságról) Tisma naplója. Felelevenedik előttem az ötvenes évek Újvidéke. Valaki beszámol neki, hogy mértékadó újvidéki személyiségek nemigen kedvelik. Tudta, igen, tudta, szívós munkával vezekel ezért, jegyzi fel a naplójába. De mit ér a szívós munka? Tismát a hatvanas években sem értékelte ez a környezet. Akkortájt megtűrt, elképesztően másodrendű írónak tartották. Tudom, hogy nem sorolnak a számottevő írók közé, jegyezte fel a naplóban. Újvidéken csak akkor kezdték becsülni, amikor Belgrádban egymás után érdemelte ki a rangos elismeréseket és díjakat. Jellegzetes újvidéki sznobizmus, komikus bácskai komplexus a Balkán előtt. A bácskai értelmiség mind a mai napig berzenkedik Belgrád ellen, de ha onnan egyet füttyentenek, azon nyomban alázatosan átsompolyog a Száván, hiszen saját másságát nem értékeli. Tisma a nagy és a ritka kivételek közé tartozik. Ő csak rejtegette a másságát, de legalább becsülte. Ez azt jelenti, hogy megszenvedte. Az ötvenes évek közepén az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban, úgymond, pazar ünnepélyt rendeznek. Felháborítja annak provincializmusa, és a következő mondat tört fel belőle. „Az ízlésemet mégis Pesten palléroztam.” Ehhez járul még a zsidó identitástudat fokozatos előretörése. A naplóból kiderül, ahogy múlik az idő, ez az identitásélmény annál erősebb lesz.

   (Többpártrendszerű pálmafák) Kora délután megáll egy teherkocsi az utcán, a munkások egy óriási pálmafát cipelnek fel az irodaházba. Mindig csodálkoztam, hogy a kommunista funkcionáriusok miért szerették annyira a pálmafát és a vörös szőnyeget. Most már jobban értem: azért sétáltatják szegény többpártrendszerű pálmafákat az egyik irodából a másikba, mert a pálmafa egyszerűen a hatalom jelképe lett. Aztán látom a munkásokat kijönni, nagyokat káromkodnak, embertelenül nehéz volt felcipelni a pálmafát az ötödik emeletre. Mert cipekedniük kellett, hiszen nem fért be a liftbe, mivelhogy olyan országban élünk, amelyben a pálmafák nagyok, a liftek kicsik.

   (Vajdasági író) Éjfél után Tisma naplóját olvasom. Zenta, 1959. Valamiféle irodalmi konferencia. Jelen voltak a fennhéjazó és magabiztos belgrádi írók. A vajdasági magyar írók lendületesen és édeskésen a nép közé vonultak. Tisma magára maradván Mladen Leskovaccal társalog. Hogyan vészelte át harminc éven a vajdasági irodalmi életet, kérdi Leskovactól. Olyasformán, hogy magányos maradtam. Olyasformán, hogy semmi közöm nem volt ezekhez a belgrádiakhoz. Semmiféle Zenta nem érdekelt. Ekkor Tisma megkockáztatta a végső kérdést. Ezek szerint Újvidék sem érdekelte? Valójában, nem érdekelte az a világ, amiben élt? Leskovac rábólintott. Talán csak így maradhatott meg vajdasági írónak és értelmiséginek, gondolom. Szívós munka és magány, miközben azt kell színlelni, hogy nem érdekli az a világ, amelyben él.

   (Egy év után) A jugoszláv és a szerb kormány a koszovói szerbek megmaradása érdekében egyezményt írt alá, amely előre látja többek között a kétnyelvű koszovói adminisztrációt vagy például a hágai konvenciók érvényesítését a műemlékvédelemben. A romosodó vajdasági magyar műemlékekre gondolok, meg arra, hogy mi minden ment tönkre Újvidéken. Vajon a jugoszláv és a szerb kormány magára nézve kötelezőnek tartja-e ezeknek az alapelveknek a betartását? Megfordultam néhány városkában, nem vettem észre ennek nyomát. De a hatalmon levő kisebbségi politikusok sem tiltakoznak. Nem értem. Egy év után ők is felelősséggel tartoznak mindezért. Nem száz nap múlt el, hanem egy év. De mégis, merem remélni, hogy a VMSZ köztársasági parlamenti frakcióvezetője – Cedomir Jovanovic – él majd interpellációs jogával és feltesz a kormánynak néhány érzékeny kérdést. Hogy ne csak az amerikai kongresszus gondoskodjék a kisebbségi jogokról.

   (Ötvenhatos hagyományok) Egy pesti kiállításon Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét az ötvenhatos hagyományok maradandó értékei közé sorolták. 1983-ban az újvidéki Új Symposion újraközölte e verset, ami a folyóirat ellen felsorakoztatott vádpontok közé került. A szerkesztőséget menesztették. Erről se feledkezzünk meg az ötvenhatos hagyományok előtti tisztelgés alkalmából.

   (Vasvillákkal, kapanyelekkel) A Koszovóban eltűnt vagy elrabolt szerbek egyesülete több órán át zárlat alatt tartott néhány fontos belgrádi utcát. A Köztársaság téren Simo Spasic, az egyesület koordinátora tüntető tömegnek szónokolva megfenyegette a politikusokat: ha továbbra is tétlenkednek, vasvillákkal és kapanyelekkel törnek be az irodáikba. Sajnálatos viszont, hogy ezek a tüntetők nem nyúltak a vasvillák után akkor, amikor a hatóságok a koszovói albánok tömegsírjait ásták.

   (Csoda Szerbiában?) Szajbély Mihály idestova tíz év után újra Újvidékre látogatott. Sétálunk a városban, majd leülünk egy étteremben. Megdöbbenti a város frivol hangulata. Szinte hihetetlennek tűnik ebben az országban, ahol egy évtizeden keresztül félháború dúlt, vagy pedig bombák potyogtak rá. Hallgatom Szajbélyt és a próteuszi szerb energiára gondolok. Szenvedélyes és kiszámíthatatlan. Nyers, de néha nagyon rokonszenves. Képes lesz-e a csodára?

   (Szemtől szembe) Nyár volt, az újvidéki kerthelyiségekben az emberek vidáman söröztek. Nagy megrökönyödésemre egy krigli sör mellett az emberjogi harcos elmondta, hogy önkéntes volt Vukovárott. Azelőtt pártvezető volt, aztán önkéntes lett, majd emberjogi harcos. Akkor találtam először szemben magam egy emberrel, aki lőtte Vukovárt. Alig múlt el fél évtized, az idő malma lassan őröl ugyan, de mégis őröl. A horvát belügyminisztérium – olvasom – összesen 1 545 körözőlevelet adott ki a Krajinai Szerb Köztársaság hadseregének és a volt Jugoszláv Néphadsereg egykori tagjai ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy háborús bűntetteket követtek el Horvátország területén. Összesen 329 esetben az elfogatási parancs nemzetközi, és az Interpol segítségével írták ki. Ugyanakkor a belgrádi „októberi forradalom” hősei, a vörössapkások, nem hajlandók letartóztatni a hágai vádlottakat. Patriotizmusuk, jogérzékük tiltja ezt. Ezek a jogvédők bezzeg lövöldöztek a baranyai és a boszniai frontokon, ott voltak bizony Koszovóban is, amikor lángban álltak a falvak. Vagy ahogyan az újságok írják: egy részük Arkan egységeinek tagja volt. Mit művelnek majd, ha netán az Interpol elfogatási parancsával találják szemben magukat?

   (Pihenni? Késő!) Felemelem a kagylót, Janez Pipan, ljubljanai rendező telefonál. Találkozzunk, mondja. Hol vagy, kérdem. Legutóbb Pestről hívott, akkor is azt mondta, találkozzunk. Éppen a szerbiai választások előtt, amikor nem utazhattam Pestre, hiszen reggeltől estig a munkahelyemen tartózkodtam. Itt, Újvidéken, válaszolja. Öt perc múlva találkozunk. Hat szlovén előadás kerül bemutatásra Belgrádban és három Újvidéken. Mindez hihetetlenül hangzik, miként valószínűtlen az is, hogy személyesen találkoztunk. Csalogat Szlovéniába, hogy kipihenjem magam. Túlontúl késő, gondolom magamban, de mégis megígérem, hogy tavaszra Ljubljanába utazom.

   (Nominantur Neoplanta) Az újvidéki városházán magyarul olvasom fel az 1991-ben írt Nominantur Neoplanta című kisesszémet. Akkoriban nem lehetett volna ezt a városháza dísztermében felolvasni. A belgrádi sajtó meg is támadott miatta, a Monarchia-pártiság vádját olvasta a fejemre. A Monarchia, a katolikus szecesszionizmus pedig, mint ahogy Ekmedzic, a legrangosabb történész írta, a szerbség legnagyobb ellensége. Örülök, hogy viszontlátjuk, köszönt egy funkcionárius. Utánam Vickó Árpád szerbül tolmácsolja ugyanazt a szöveget. Idegennek érzem magam, de néha feltör belőlem egy hang, életjelt kell adnom magamról és arról, hogy ebben a városban élek. Utána Tismával az egykori Dornstädter cukrászda felújításáról beszélgetek. A nevének visszaállításáról. Követeljük a polgármestertől? Valamit meg kell mentenünk, bizonygatom. Legalább azt a tenyérnyi helyet, folytatom rögeszmésen. Tisma szkeptikusabb. Nem érdemes, válaszolja. Aztán Vickóval a városban ténfergek, majd egy bécsi hangulatot megidéző cukrászdába invitálom. Tudom, hogy nem érdemes, jár az eszemben, de időnként jól esik néhány órányi önámítás.

   (Szóba sem kerülhet!) A sajtóban felreppent a hír, hogy Goran Svilanovic, jugoszláv külügyminiszter Vukovárra látogat, hogy a gyászos évforduló alkalmából elrebegjen néhány bocsánatkérő szót arról, hogy hova vezetett Nagy-Szerbia programja. A külügyminisztérium stábja cáfolta a hírt, ilyesmi szóba sem kerülhet. Tévhír. Koholmány. Nincs ebben semmi meglepő.

   (Vukovári anziksz, 1.) A kragujevaci Zoran Jevtic egy idős nénire emlékezik, aki hónapokig a pincében rejtezkedett, majd onnan kitámolyogva kóvályogni kezdett az utcán. „Parancsot kaptunk, hogy lőjünk mindenre, ami mozog. Magam sem tudom, miért döntöttem úgy, hogy mégse lőjem le. Később kiderült, hogy szerb asszonyról volt szó. A fia felkeresett és azt mondta: Köszönöm, mert nem ölted meg az anyámat.”

   (Vukovári anziksz, 2.) Jovan Savic a vukovári harcokban résztvevő katona meséli: „A legkellemetlenebb érzést azoknak az embereknek a sorsa keltette bennem, akiknél laktam. A házigazdáim – a férfi magyar volt, a felesége horvát – barátságosan viselkedtek. Szörnyen sajnáltam, amikor a támadás után kikergették őket a házukból. Azt mondták, vigyék magukkal személyes holmijukat és a pénzüket. Sírtak, amikor eltávoztak. Akkor ugyanis összegyűjtötték az oroliki horvátokat és magyarokat. Azt mondták nekik, hogy Boszniába szállítják őket. Ma sem tudom, hogy hová szállították őket valójában…” Nem kell nagy képzelőerő, hogy felfogjuk, mi történt velük. Mint ahogy ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy felfogjuk, a jelenleg hatalomba jutott kisebbségi magyar politikusok miért nem feszegetik ezt a kérdést a hatalom berkeiben. Senki szót nem ejt a magyarok ellen elkövetett bűnökről. Merthogy ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy felfogjuk, éppen az ilyen történetek hatására hagyták el a vajdasági magyarok tömegesen szülőföldjüket. Ezen a ponton úgyszintén szükséges lenne az igazsággal való szembesülésre.

   (Zsugorított törvénytervezet) Úgy értesültem, rövidesen a parlament elé kerül a szövetségi kisebbségjogi törvénytervezet. Losoncz Alpárral együtt – függetlenként – közreműködtem a lehetetlen körülmények között dolgozó szakértői bizottságban. A VMSZ részéről ott volt Várady Tibor, Józsa László és Korhecz Tamás. A bizottsági elnök időnként felsóhajtott: mi fogalmazunk, de hiányzik a politikai konzenszus. Megtörtént, hogy a munka során a minisztériumi apparátus olyan változatokkal hozakodott elő, amelyről a bizottságban nem tárgyaltunk. Az utolsó ülésén például a szakértői bizottság arra pazarolta az idejét, hogy megszabaduljon a ráoktrojált tézisektől. Most új változat kering a kuloárokban, amelyikről természetesen a közvélemény semmit sem tud, vele együtt én sem, hiszen a közvéleménnyel együtt a nemkívánatos személyek listájára kerültem. Ami, enyhén szólva, neveletlenség az apparátus részéről. Az előző, az úgynevezett „júniusi változat” nem hibátlan, de a régió jobb tervezetei közé tartozik. Megfogalmazásaiban bizonytalan, néha kétértelmű, de mégis esélyt teremt, legalábbis szövetségi szinten. Ami persze nem jelent sokat, hiszen a jelenlegi alkotmány szerint a kisebbségi jogok túlnyomó része a szerbiai törvények hatáskörébe tartozik, vagyis a szerb kormánynak kell továbbgondolnia a téziseket. Ha azonban egy kicsit is „lefaragják” a szövetségi szintű jogokat, akkor ez a dokumentum nem lesz több közönséges kirakatnál. Az Európa Tanács képviselői sürgetik az új törvények meghozatalát, így a kisebbségit is. Valamit fel kell mutatni! Ha a parlamentben a magyar képviselők elfogadják a „zsugorított változatot”, akkor nem lesz apelláta: a felelősséget nem háríthatják sem a költőkre, sem a szakácsnőkre, sem Milosevicre.

   (Készül a médiatörvény) Az elfogadás előtt álló, zsugorított kisebbségi törvénytervezet máris érezteti a hatását: Rade Veljanovski, a készülő szerb médiatörvény szakértője így nyilatkozik: „Azt hiszik, továbbra is lehet 24 órás magyar műsoruk, de ez nem tartozik az európai normák közé. Európában elfogadott, hogy a nemzeti kisebbségek a saját anyanyelvükön tájékozódjanak, de nem egész napos adásban, csak 15 perces, esetleg félórás műsorokban.” Veljanovski egyébként ezzel a koszovói albánoknak is üzent, nehogy megfeledkezzenek az „európai normákról”. 15 perc és punktum. Vagy fél óra, ha éppen sokan vannak. Így haladunk lépésről lépésre – csakhogy visszafelé.

   (Menekülnék, de…) Éjszaka Petri. „Egy vagyok már tereppel és szereppel“, írja az egyik versében. Javaslatára leírom a terepet is, a szerepet is, mert különbözni akarok, de hiába emelem fel a tekintetem, látásom meggyengült. Menekülnék, de nem bírják a lábaim.

   (Háborús mosoly) A Szerbiai Rádió-Televízió igazgató bizottsága új igazgatót nevezett ki, s mint ahogy lenni szokott, az új igazgató kinevezte az új vezérkart is. Az Újvidéki TV eddigi főszerkesztője nyilvánosságra hozta: első ízben történt meg, hogy ebben a magyar műsorok szerkesztőségének egyetlen képviselője sincs. Az új vezérkarban szerepet kaptak – állítja Slavisa Grujic, az előző főszerkesztő – az egykori kommunisták és a Szerb Radikális Párt tagjai. Közben az újvidéki televízióban újra alkalmazzák a cenzúrát. Az sem kizárt, hogy az egykor cenzúrázott és betiltott rendezőnek, Dejan Mijacnak köszönve, a közszolgálati médium képernyőjéről Mirijana Baletic háborús mosolya csábítja a patriótákat. A tartományi parlament előzőleg kinevezett tévés igazgatóbizottsága úgy tesz, mintha semmi köze sem lenne az egészhez.

   (A sündisznóállásról) „Elefántcsonttorony nincs többé. De talán van sündisznóállás.” Fried István úgy ragadta meg ezt a Márai-mondatot, mint a bennünk remegő idegszálat. Megtörten idézzük fel az „aranykort”, amikor az elefántcsonttoronynak méltósága volt. Mára nevetségessé vált. Kizárólag a sündisznóállás a tragikusan komoly, időszerű magatartás.

   (Az identitás elképesztő zűrzavara) „Egyedül Pest menthet meg engem“, jegyezte fel Aleksandar Tisma a naplójában. Hányszor jutott eszembe ez az 1943-as keltezésű naplójegyzet a Meridián Expresszben Budapest felé zötyögve, főképpen a háborús napok idején, amikor a lakásomban éjszakánként a legkisebb zajra is felriadtam. 1942-ben Tisma Pestre menekült, ahol jobban tudta leplezni félzsidó mivoltát, regényt akart írni egy nőről, egy nagy szerelemről, Pesten zsidóként kényszermunkára vitték, de találkozott egy szentendrei szerb lánnyal, akit szörnyen megkívánt, s le akarta vetkőztetni, a lány sírva fakadt, mivel még szűz volt, ő pedig futni hagyta; eközben inkább szerbnek érezte magát. Pannon volt és pesti, zsidó is, meg szerb is, és az identitás elképesztő zűrzavara folytán – főként vajdasági.

   (Viták, tévhitek és ábrándok) A magyar státustörvény valóságos regionális kalamajkát idézett elő, újfent kiderül tehát, hogy elevenek a régi sérelmek és traumák. Eduard Kukan az ENSZ Közgyűlésének ülésszakáról hazatérvén Pozsonyban úgy nyilatkozott, hogy Martonyi Jánossal folytatott nem hivatalos New York-i megbeszélésén a magyar külügyminiszter hajlandóságot mutatott a kedvezménytörvény hatályba lépésének elhalasztására. Martonyi kapásból cáfolta ezt. De közben sejtetni engedte, hogy valamiféle kiigazítás mégis lesz. Mégis! A kedvezménytörvény végrehajtási rendeleteivel pontosítják a magyarigazolvány elnyerésének kritériumait, és kimondják, hogy az ajánlás csak tájékoztató jellegű, vagyis nem feltétele az okmány kiállításának. A folyamatba – az ET Velencei Bizottságának ajánlása alapján – bevonják a konzulátusokat is. A románok átírnák az egész törvényt! A szerbiai politikusok hol berzenkedve tudomásul veszik, hol pedig elutasítják. Az itteni közvélemény elképesztően tájékozatlan. Egy szerb barátom irigykedve jegyzi meg: könnyű neked, böki ki, akkor utazol majd Európába, amikor akarsz. Volt, aki faggatózott: miképpen iratkozhat fel ő is a magyarlistára. Hogy lehet protekcióra szert tenni? Mennyibe kerül? Egy szerb üzletember a fejét csóválja. A státustörvény következményeként felszökött a magyar útlevél feketepiaci ára. Most már hatezer DEM-be kerül. Azelőtt csak négy volt. Ebből arra a következtetésre jut, hogy a státustörvény nem nyom sokat a latba, szóra sem érdemes. Inkább leszámolja a hatezret. Az egyszerű magyar ember hálát ad Orbánnak, mivelhogy szintén a schengeni határról ábrándozik. Rövidesen gond nélkül látogathatja meg a gyerekeit Németországban. Esetleg feketén munkát is vállalhat – ugyanott. Hozza Bácskába az EUR-ót. Ha lesz elég EUR-ója, akkor mégsem települ át Magyarországra. Mások megkönnyebbülnek, ha kapnak magyarigazolványt, akkor meghurcoltatás nélkül települnek át Magyarországra. Nem kell a rendőr-főkapitányságon kilincselni, megalázkodni. A kisebbségi politikusok pedig igyekeznek megszerezni maguknak a hídfőállásokat az ajánlattevő bizottságokban. Összemosódnak az ábrándok, a tévhitek és a diplomáciai perpatvarok.

December

   (A zsidó identitásról) 1988-ban, a szerb nemzeti eufória fellángolásának idején Tisma reményhagyottan jegyzi fel a naplójában, hogy nem érzi magát sem szerbnek, sem zsidónak. Az újvidéki rádió magyar adásait hallgatja, így menekül az új népzene terrorja elől. Eddig is peremvidékinek tartotta magát, gyökértelennek és sehova sem tartozónak, a nyolcvanas évek végén azonban hazátlan lett. Ezzel párhuzamosan egyre jobban feltör belőle a zsidó identitás, amely mélyíti benne a kínt és a tanácstalanságot.

   (Az utolsó jugoszláv író) Danilo Kis írta egy helyütt, hogy ő az utolsó jugoszláv író. Tévedett. Kis halála után Tisma még jugoszláv íróként szeretett volna bemutatkozni, de a rendezvény szervezői tapintatosan figyelmeztették: Jugoszlávia nem létezik többé. Majdnem ugyanebben az időben Dobrica Cosic, a legrangosabb szerb nemzeti ideológus a jugoszlávság megrontó erejét ostorozta, s szóvá tette, hogy a szerb nemzeti identitás elsikkasztása a királyi Jugoszláviában a „nemzettudat jugoszlávizálásával” kezdődött. Érdemes tudomásul venni ezt a paradoxont. Az európai szellemű antinacionalista értelmiségiek vállalták a jugoszlávságot, velük ellentétben a nacionalisták a pusztulást értették alatta. Felettébb tanulságos paradigma a kisebbségi közírók számára is.

   (Nagymagyar nacionalizmus) Két hónappal a köztársasági elnöki poszt betöltése előtt Dobrica Cosic levelet intézett Slobodan Milosevichez, amelyben megosztotta vele az ország gondjait. Szerinte a vajdasági szerbek autonomista törekvései erőteljesebbek lennének, ha nem lennének ustasák, és ha nem fenyegetné őket a „nagymagyar nacionalizmus”. 1992-ben a szerbeket veszélyeztető vajdasági „nagymagyar nacionalizmus” már önmagában is abszurditás, amit nyomatékosít, hogy a Cosic-kormány talált magának magyar minisztert is.

   (Magyar perpatvar) Csoóri szennyesét Patrubánynak kell tisztára mosnia, áll a Magyarok Világszövetségének hivatalos közleményében. Csóori a régi elnök, Patrubány az új.

   (A kettős állampolgárságról) A jelenlegi szerbiai kormányzó pártok szemmel láthatóan pártfogolják a kettős állampolgárság intézményét. Dragan Radulovic, a szövetségi belügyminisztérium titkára közölte: „A tavalyi, demokratikus változások óta 125 000 személy kapott jugoszláv állampolgárságot és több mint 80 000 kettős állampolgárságot.” Tehát nincs akadály a kettős állampolgárság elismerése előtt, hacsak nem etnikai alapon osztogatják. Miért nem születik ebben a kérdésben államközi megegyezés Jugoszlávia és Magyarország között? Egy kisebbségi magyar politikus szerint Orbán Viktor miniszterelnök vette le a napirendről, mondván, hogy nem aktuális. Orbán viszont másképpen nyilatkozik, ő a kisebbségi vezetőktől várja a kezdeményezést. A kapu, úgymond, tárva, de nincs, ki belépjen rajta. Kafkai helyzet született. Egy őr áll a kapuban, a kapu előtt egy ember a belépésre várakozik. Amikor a várakozó ember térdei megroggyantak, haja is megőszült, az őr fölényesen rászól: Ezt a kaput csakis Önnek szánták, Uram.

   (A szerb kormány koronatanúja) A vajdasági politikusok számon kérik a szerb kormánytól, hogy nem teljesíti október az októberi fordulat ígéreteit, konokul ragaszkodik a milosevici centralizmushoz, legfeljebb néhány látszatengedményre készül. Kasza József, a szerb kormány alelnöke cáfolja az ilyesfajta vélekedéseket. „Canak és Miodrag Isakov, a reformisták vezetője azt állítja, hogy tavaly október óta nem történt semmi az autonóm hatáskörök visszaszármaztatása terén, Belgrád csak ígérget. Ez így nem áll. Figyelembe kell venni, hogy a belgrádi kormánynak szem előtt kell tartania az egész ország érdekeit, és nemcsak a Vajdaságét. De mint a szerbiai kormány alelnöke tanúsíthatom, hogy megvan a jóindulat a Vajdaság irányában, hogy visszaadják a hatásköröket, s ez a munka éppen napjainkban fejeződik be.” (Magyar Hírlap, 2001. 11. 28.)

   (A Szlovák utcáról) Szemerkél az őszi eső. Esernyő nincs nálam, átázva betérek a Szlovák utcába, ahol már elhalkul a városi zúgás. A Szlovák utca neve mégiscsak fennmaradt. Átvészelte az egypártrendszert, továbbá a nacionalista eufóriát is. A néhai Magyar utca neve viszont már csak az idősebb újvidékiek emlékezetében él. Álmélkodom a politikusok ravasz lépésein. Ösztönösen tudják, hogy nem kell mindent egyszerre megsemmisíteni, hanem lassan és apránként. Majdnem észrevétlenül. Mikor tűnik el a Szlovák utca? Vagy lehet, hogy megmarad, mivel előbb tűnnek el a szlovákok?

   (Pasic testamentuma) A szerb politikatörténészek között alig akad vita abban a kérdésben, hogy a legjelentősebb politikus Nikola Pasic volt. Az övé az a mondat hogy: „Bárhol is éljen egy szerb, ha egyesülni akar Szerbiával, akkor nem érdeklődik annak belső államberendezéséről.” Azaz ne érdekelje, hogy demokrácia vagy diktatúra van-e, a nemzeti érdek mindennél fontosabb. Az ilyesféle elképzelésekről írt Bibó István. Ha a nemzet ügye fontosabbá válik a demokrácia ügyénél, akkor megnyílik az út a fasizmus felé, írta Bibó.

   (A visszatérésről és a megérkezésről) Bűntudatosan lépek be a temerini kertbe, és bámulom a lombhullást. Megérintem a fenyőfákat, amelyeket ültettem. Legalább ezek zöldellnek, ha visszatérek. Rövidesen hóréteg fedi be a gyepszőnyeget, én pedig továbbra is méltatlan leszek a nyugalomra. Réges-régen mindig arról ábrándoztam, hogy nekiindulok valahova, s most látom, hogy megérkezni sem tudok. Csak visszatérni. De hova kellene megérkezni, faggatom magam az álmatlan éjszakákban.

   (A Miletic-szoborról) Az Újvidéki Figyelő nevű polgári egyesület szóvá teszi, hogy a főtéren díszelgő Miletic-szobor már régóta nem odavaló. Fenyegető kézmozdulata nem bizalomgerjesztő, sőt kimondottan provokatív. Az egyesület szerint a soknemzetiségű város főterére a megértés, a megbékélés, a tolerancia műalkotása illik. Akkor bizonyára sok más dolog is megváltozna ebben a városban.

   (Új tabuk) Egy tévészerelő meséli, hogy továbbra is tart az áttelepülés, a községből újra átköltöztek néhányan Magyarországra. A politikusaink okulhatnának ebből is. A közelmúltban még hangos szóval tiltakoztunk, a bűnös és elnyomó rendszert hibáztattuk, ma azonban hallgatunk. Mint ahogy annyi másról újabban nem esik szó, így például a kisebbségi jogok megszegéséről, a magyar tagozatok csökkenéséről. Vagy ha mégis szó esik, úgy beszélünk, mintha nem is lenne kormánya ennek az országnak, valamiféle elemi csapás ért volna bennünket. Egyszóval, a felelősség anonim. Vajon tabu-témák lettek ezek a fájó kérdések? Szerencsére Magyarországon észlelik a problémát és a Népszavában Kepecs Ferenc köntörfalazás nélkül beszél: „Viszont fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mit akarunk? Azt, hogy a határon túliak odaát maradjanak meg magyarnak, vagy azt, hogy áttelepüljenek hozzánk? Mert egy dolog bizonyos: azok közül, akik akárcsak egy darabig is itt tanultak vagy itt dolgoztak, sokan már soha többé nem térnek vissza.” (2001. december 1.)

   (Mintha nem lennék) Elhatároztam, hogy a közeljövőben bejárom azokat az újvidéki utcákat, s megtekintem azokat a házakat, amelyekben majdnem két évtizeden át albérlő voltam. Emlékezetem megpihenne, mint egy tétova ködfolt, amely engem is eltakar. Mintha nem is lennék.

   (Az apák joga) Irodalmi estem volt Szenttamáson. Az első, amióta elkerültem onnan. Ülök a könyvtár nagytermében, volt osztálytársaim, régi barátaim, az utcabeliek színe előtt. Hogyan beszéljen, aki hazajött? Szabó Lőrinc verse jutott eszembe a tékozló fiú megtéréséről. A megtért fiú apja lába elé borul, aztán felállt, s megtapogatta az apja arcát. Úgy rémült meg benne a kétségbeesés, mint a „fenékig fagyott tenger vize“. Megdöbbenten figyelte az apját, aki vak volt. „apám nem látta szenvedésemet,/ nem látta két kezem megkérgesedve,/ nem látta álmaim megférgesedve,/ nem látta, hogy lábam kínná dagadt,/ nem látta pokoli napjaimat,/ semmit sem látott belőlem”. Fáj a történet, még akkor is, ha megvallom magamnak, hogy ez az apák sorsa és elvitathatatlan joga. És csak ők tudják, milyen reménytelenül hősies dolog ezzel a joggal élni.

   (Szabad-e kufárkodni?) Fokozódik a nemzetközi helyzet, mondhatná Virág elvtárs a Tanúból, vagyis erősödik a háborús bűnösök kiadatására vonatkozó követelés. A szerbiai politikusok engedékenyebbeknek mutatkoznak. Nem lesz villanyáram, következésképpen a tegnapi gőg némileg alábbhagy. Mérlegelem a folytatást. Lehet, hogy kiadnak egyet-kettőt, aztán a Virág elvtársak megint alkudoznak. Szabad-e kufárkodni a háborús bűnökkel? A jelenlegi kufárkodás csak akkor szűnik meg, gondolom, ha beindul a bírósági pereknél ezerszer fontosabb belső katartikus folyamat. Ha majd az emberek tömegesen szembenézve önmagukkal döbbenten kérdezik: hogyan történhetett meg mindez? Ez lenne a katarzis. Euripidész egyik drámájában Thészeusz figyelmezteti Héraklészt, aki iszonyú pusztítást végez a környezetében: bár az istenek küldték Héraklészra a sorscsapást, emberként mégis neki kell viselnie a következményeket. Héraklész erre a tanácsra hallgatva a vezeklés útjára lépett. Nálunk a Thészeusz szerepével visszaélő férfiak is a vezeklés ellen szólnak, amikor Thészeusz ellen bujtogatnak. Milyen sok példa van erre! A Vreme kommentátora először úgy nyilatkozott, hogy a háborús bűnösök kiadása nemzeti megaláztatás lenne, aztán módosította a napiparancsot. Kiadjuk, írta, de vegyék tudomásul a nyugatiak, csak a kényszernek engedünk, nem a belső meggyőződésnek. Thészeusz hitvallása szerint nem lehet a felelősséget másokra hárítani, még akkor sem, ha az istenek befolyásolják a sorsot, az embernek személyesen kell vállalnia a felelősséget. Euripidész drámájában felcsendülnek a felvilágosodás hangjai, amelyek a mai Európa hagyományát képezik. Ezt tagadja meg ebben az esetben a Vreme, ami már sokkal súlyosabb a napi-politikai kérdésnél. Kostunica is e megtagadás nyomvonalán haladva tette fel a kérdést, ugyan miért élvezett Milosevic oly nagy tömegtámogatást. Miért fogadta oly nagy eufóriával a nép? Miért voksolt egy évtizeden keresztül mindig rá? Véleménye szerint, igaz, hogy a kultusz Szerbiában kezdődött, de már a kilencvenes években a Nyugat ápolta, főleg Clinton adminisztrációja (Danas, 2001. március 4.). Képzeljük el a nyugati polgárokat, akik hosszú sorokban menetelnek és azt kiabálják: Slobo, szabadság! És tömegesen szavaznak arra az emberre, aki 20 márkás havi jövedelmet biztosít nekik.

   (Miért illatozzék Zrínyi áfiuma?) Küszöbön a vajdasági magyar rádiózást és televíziózást szétverő médiatörvény. A véletlen úgy hozta, hogy ezekben a napokban több vidéki városban jártam. A felháborodott emberek nem értik, mi történik. Jobbulást reméltek, s rosszabbodást kaptak. Széttárom a karom. Egyre több ember teszi szóvá, ez csak az egyik része az elmúlt év eseménysorának. A katonaságban bevezetik a lelkészi hivatást, de csak a pravoszláv vallásfelekezet tagjai részére. A helyi önkormányzati törvény sem ígér semmi jót. Kulturális intézményeink továbbra is romokban hevernek. Az állandóan módosított kisebbségi törvény legújabb változata zsugorítja a jogköröket. Most a tévébe és a médiába csapott be a vész. Pár hónappal ezelőtt beszélgettem az egyik EBESZ-megfigyelővel. A kisebbségellenes kirohanások gomba módra szaporodnak, az ügyészség hallgat, a nyilvános falfirkák egyértelműen alkotmányellenesek, de senkit sem kapnak fülön. Az egyik legnézettebb csatornán rasszista vicceket mesélnek a magyar nőkről, ám az ügyészség a füle botját sem mozdítja. Nagy a lapulás, mert a nagy nézettségű kereskedelmi adó – a hírek szerint – a szerb kormány kedvence. Nekünk Pink kell, mondogatják a fejesek, a hiteles ellenzéki rádió és televízió újságíróinak majd odadobunk egy érdemrendet, de hullámhosszat nem kapnak a peregrinus kozmopoliták és mundialisták. Végtére is, a korlátozott pluralizmus korát éljük. Akinek tőkéje van, az lehet pluralista, de szigorúan behatárolt nemzeti keretekben. Peregrinus kozmopoliták és a megbízhatatlan kisebbségiek kellemetlen zavaró körülményt képeznek. Az Európa Tanács nógat bennünket: hozzunk már méltányos törvényeket. Majd hozunk, hangzik a mélyből a válasz, de olyanokat, hogy megkeserülik. Cserébe néhányukat beengedjük a hatalomba, mint egykor a bégeket. Tudta a király, hogyan kell csinálni, nem voltak a Karadjordjevicek olyan ostobák. Akkor virágzott legjobban az etnikai béke, a rája nyüszített, de mégis hallgatott, a bégek nyugtatták a kisebbségi népet (lásd: Misha Glenny kitűnő elemzését). A nemzetközi képviselők is széttárják a karjukat. Uram, közölték, a magyar kisebbség nem panaszkodhat. Hatalmon van! Igazuk van, ez a demokrácia alapvető játékszabálya. Nem tiltakozhatunk, hiszen demokratikusan választottuk meg őket. Hallgatnunk kell. Találkoztam egyszerű VMSZ-tagokkal, a hatalmon levő párt tagjai lelkiismeret-furdalást éreznek. Ők is széttárják a karjukat. A kisebbségi állami funkcionáriusok ismételgetik, nyugalom, bízzatok bennünk, ne lengessétek a zászlókat, mivelhogy mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Csak ennyire tellett, mondják majd holnap, de az a fontos, hogy mindent megtettünk. Milyen méltóságteljes pilátusi beszéd. Senki sem kockáztatja meg a kijelentést, ha a sarkalatos jogokat sem sikerül biztosítani, akkor kilép legalább a szerb a kormányból. Aki kisebbségi politikusi pályát választ, annak meg kell tanulnia, hogy egyszer kiesik vagy kilép a hatalomból. Ez az emberi kiválóság ismertető jele. Ha erre képtelen, akkor könnyen áldozatul eshet a többségi áfiumnak. Az áfium pedig sokféle lehet. Meglehet, hogy a kormány mégsem fogja a parlament elé terjeszteni a drákói szigorúságú médiatörvényt, némileg kikozmetikázza, ami után álomba ringatjuk magunkat, hogy valamit mégis elértünk, ám ugyanakkor más kedvezőtlen törvények fondorlatosan életbe lépnek. Így például a gazdasági kamarákról szóló törvény, amely nem az információ szintjén, hanem a gazdasági élet megszervezésében darabolja fel a magyarságot. Ez is a politikai áfium ravasz adagolása. Ha nem nagykanállal, akkor kiskanalakkal. Utazgatok le-föl a bácskai kisvárosokban és látom a széttárt kezű magyarokat. Mintha ólmot emelnék magasba, én is széttárom a kezem.

   (Ki fizesse a számlát?) Egy nyilatkozó szerint, ha a szerb állami költségvetés nem biztosítja a kisebbségi magyar médiumokat, akkor találunk megfelelő forrásokat. Nyilvánvalóan az anyaországi támogatásra gondol. Ez a támogatás felettébb szükséges, de olyasmire kell felhasználni, amit a szerb államnak nem kötelessége biztosítani. Azt, amit mi még nem tudunk biztosítani. De nagy kérdés, hogy az anyaországi adófizető polgárnak kell-e kiegyenlítenie gyávaságunk, karrierizmusunk, miniszteri foteljeink, tehetetlenségünk számláját.

   (Egy vastapsról) Az Újvidéki Színház Brecht-bemutatóján. Az előadás jelképrendszere homályos maradt, a nagy tehetségként emlegetett budapesti rendező láthatóan tanácstalan abban a világban, amelyhez szólni akar. Ismerkedés volt, talán ennyi is elég. De ez a tétova ismerkedési vágy mégis rokonszenvesebb azoknak az ide visszatérőknek gőgjétől, akik azt gondolják, hogy mindent ismernek, de semmit sem ismernek már. A nézők ösztönösen megérezték a bizonytalan, félhomályban matató rendezői kezet, mert fergeteges tapssal jutalmazta a színészeket és a rendezőt. Az utóbbi időben sokszor megalázott és pellengérre állított újvidéki magyar polgárok tapsoltak, akiknek olyan történelmi tapasztalatuk van, amilyen kevés embercsoportnak adatott meg a régióban. Életjelt adtak magukról. Még élnek. És senki se ítélje halálra őket.

   (Ellépni és kilépni) Délelőtt Illyés Gyulát olvasom. Dacból. Azért, mert azok nem olvassák, akik tanítványainak nevezik magukat. Nem győzte ismételni, hogy bár Keletről jöttünk, mégis Nyugatra nézünk. „Így vagyok egyszerre keleti és nyugati; így léptem ki a népből anélkül, hogy elléptem volna.” Furcsa helyzet alakult ki, akik elléptek, azok ma ócsárolják azokat, akik kiléptek. Megértettem, hogy miért nem olvassák a tanítványok.

   (Bácskai riadalom) Egy bácskai faluban nagy a riadalom. Látogatóba jön a rokon Amerikából. Hozza magával az unokáját is. Csak az a baj, hogy az unoka nem tud magyarul, csupán angolul. Hogyan érti meg magát majd a nagybácsi unokájával?

   (A kettős állampolgárságról, újra) Beta hírügynökség jelentése szerint Andreas Bürgermaier, az újvidéki Donau német egyesület elnöke kettős állampolgárság engedélyezését követeli a vajdasági németek számára. Talán a szerb kormány felfigyel majd arra, hogy eddigi nagylelkű gesztusai a kettős állampolgárságot illetően eléggé egyoldalúak voltak.

   (Milyen könyveket szeretek?) Az élet minden területén, az irodalomban is, ma már gyártani lehet a tökéletességet. Összhangban van ez Kierkegaard megállapításával, mely szerint ma vasúton, kellemes társaságban utazhatunk a tökéletességbe, s mielőtt bármit is sejtenénk, megérkeztünk. Lassan-lassan már csak olyan könyveket szeretek a kezembe venni, amelyekről tudom, hogy nem tökéletesek.

   (A fránya Hága) Zoran Djindjic, szerb kormányfő felháborodva kérdezi a párizsi Figaró című napilapnak adott interjújában: Miféle rend az, hogy a hágai bíróság sandán néz Nebojsa Pavkovic hadseregparancsnokra és Sreten Lukic rendőrtábornokra. Ők csupán a parancsnoki lánc kis karikái voltak. Jacques Chirac belgrádi látogatása után a bennfentesek úgy vélik, hogy Franciaország megbánta az utóbbi évtized botlásait, tehát visszatér eredeti versailles-i szellemű baráti politikájához. Délután a trianoni térképeket tanulmányozva a térképrajzolókra gondolok. Elég volt, hogy egy kicsit megránduljon a kéz, s máris, mondjuk, 100 000 megalázott lesz.

   (Sétaút Krúdyval) Végre, szépen havazik. A városközpont utcáit egy centiméteres hó takarja. Még szeptemberben nagy, régimódi esernyőt vásároltam magamnak, amelyikkel este hat után kilépek az utcára. Végigballagok a sétáló utcán, aztán a Duna utcán. Betérek néhány könyvkereskedésbe. Megbámulom az új üzletek kirakatait. Krúdy jut eszembe. A Duna utca végén megállít egy író, a mellemnek szegezi a kérdést: Te még mindig Újvidéken élsz? Ez az egyetlen logikus kérdés, amelyikkel rendszeresen szembesültem az elmúlt évtizedben. De mint eddig is, elengedem a fülem mellett, mert nem akarok túlságosan is bonyolult magyarázatba kezdeni. Mármint a gyökerekről és egyéb banális dolgokról, amelyekkel többnyire dicsekedni szoktak az írók.

   (Belgrádi királyság) Belgrádba utazom. Fényűző kirakatok, piszkos utcák. A legjobb lenne, ha Szerbiában kikiáltanák a királyságot, kiabálja a Knez Mihajlo utcában egy szakállas férfi. A járókelők között néhányan jóváhagyóan bólogatnak, egy fiatalember viszont elkáromkodja magát. Elegünk van a királyságból! Mit akarsz, figyelmezteti egy idősebb úr, az amerikai nagykövet is jár a királyi fogadásra. Meg a felesége. Amerika királyságot akar Szerbiában. Az újságban olvasom, Belgrád polgármestere átengedte a városháza dísztermét a királyi fogadás céljából.

   (Majdnem semmi) Mi az ön tisztsége, kérdezi tőlem az újságíró. Csak munkahelyem van. Sehol sem elnök, faggat tovább csodálkozva. Sehol. Elnökségi tag sem? Az sem. Bizottsági tag? Nem, semmi. Szerkesztőségi sem? Nem. Sehol semmi? Sehol semmi, bólintok rá. Legalább valami apró közéleti rang jusson eszébe! Csak írok, jegyzem meg félénken. Az nagyon kevés, majdnem semmi, hallom a választ.

   (Ami megmaradt) Másfél évtized alatt Belgrád hihetetlenül megváltozott. Valamikor itt találkozott a közép-európai rendszerváltó ellenzék, a város pedig mohón fogadta az európai impulzusokat. Mindebből csak néhány sziget maradt, néhány folyóirat, néhány magányos ember.

   (A különböző sérelmekről) Az alaptalan, hamis sérelmek a legveszélyesebbek. A tényleges sérelmek elviselhetőek. Erre döbbenek rá Belgrád főutcáján kóborolva.

   (Könyvek) Az egyik könyvkereskedésben megvásároltam Biljana Srbljanovic drámakötetét. Drámáit eddig húsz európai színházban mutatták be. A szakmabeliek szerint az írónő kegyetlenül leszámol a primitív nacionalista kultuszokkal.

   (Kereszt és kard) Az amerikai Marten Board International közvélemény-kutató intézet adatai szerint Jugoszlávia polgárai a katonai vezetésben és a pravoszláv egyházban bíznak meg legjobban.

   (Megszokások) Mínusz kilenc fok van. Rettegve lépek be a lakásomba. Attól tartok, hogy nem fűtenek. Az elmúlt években ugyanis túl sokat dideregtem az íróasztalom mellett. De kellemes meleg fogad. A híradó szerint ezen a télen Szerbiában nem lesznek áramszünetek. Viszont reflexeim még elevenek: félve lépek be a liftbe, mert attól tartok, hogy éppen abban a pillanatban kapcsolják ki az áramot.

   (Perzsabundák) Belgrádban tiltakoznak a banktisztviselők, mert a bankkormányzó felszámolja a gyanús, az üzérkedő bankokat. A tisztviselők az utcára kerülnek. Mi lesz velük? A gyerekeik éhezni fognak. Ennyi perzsabundát utoljára akkor láttam, amikor a belgrádi nők tiltakoztak az albánok és a kozmopolita értelmiségiek ellen. Lehet, hogy ugyanazok a bundák voltak.

   (A leghangosabbakról) Úgy látom, hogy Bácskában tulajdonképpen a leghangosabbak feledkeztek meg Illyés Gyula intelméről: A kortársak sose állapíthatják meg – írta –, hogy ki az igazi hazafi, értsd rajta: ki van nagyobb hasznára a népnek. Úgy látszik, azok a gondolatok a leggyanúsabbak, amelyek nem ihletik meg a népvezéreket.

   (Vasárnapi sajtószemle) A gonosz szüntelen megfigyelés alatt tartja az erényt. Van rá megfelelő lehetősége és eszköze, hogy befeketítse. Bejáratos a szalonokba, a különböző hivatalokba, az előkelő társaságokba. Politikai pályára léphet, üzletelhet, minden eszközzel megszentségtelenítheti a célt. Befejezésül megdönthetetlen bizonyítékkal rendelkezik: szükségszerűen ténykedik így. Az erény nem lenne erény, ha élne ezekkel a lehetőségekkel.

   (Lubickolunk) A múlt héten történelmi lépést tettünk meg, akárcsak azt megelőzően, sugallja az egyik kisebbségi politikus szokásos interjújában. A bácskai magyarok lubickoló mozdulatokat tesznek a megelégedés történelmi tengerfenekén. Csak éppen a kék égbolt, a napfény és a hullámzó tengervíz hiányzik.

   (Hova?) Holnap utazom Pestre, hat napig maradok. Időben megvásároltam a buszjegyet a Fudex utazási irodában. Nem érhet semmiféle meglepetés. A vámon vacakolnak, egyik oldalon ezért, a másikon azért. A magyar vámosok alkohol után szimatolnak, ezért minden utam alkalmából csakis egy liter házilag előállított pálinkát viszek magammal, így hát be kell osztanom a barátoknak szánt ajándékokat. Gondosan tartom magam a listához, nehogy valaki kimaradjon. Kecskeméten megveszem a napilapokat, figyelmesen elolvasom őket, hogy legalább egy rövid időre azonosuljak egy országgal. Más módom nincs rá. Nem tesz semmit, hogy ez a szokásos kisebbségi skizofrénia ismertető jegye. Ezzel élek, de nem akarok túl sokat foglalkozni vele. Aztán a Népstadion előtti buszállomáson kiszállok és szétnézek. Az utazás előtt Illyés Gyula mondatait jegyzetelem ki. „Először éreztem, hogy Budapest nincs Magyarországon; fölötte, alatta vagy mellette van, tudja a jó isten, hogy tulajdonképpen hol is van, ha egyszer szellemisége után meg kellene helyét keresnünk.” Akkor hova utazom én holnap? Musil Kákániájába? Reggel indul a busz, éjfél előtt még eljátszadozom ezzel a gondolattal.

   (Október 5-e dallamai) Kelebia felé közeledik Fudex-busz, a Danas kitűnő kommentárját olvasom. Végre valaki kimondja azt, amit ki kell mondani. Svilanovic horvátországi viselkedése nemcsak megengedhetetlen volt, hanem minősíthetetlen is. Szerinte a vukovári rombolás fájdalmat okozott a horvátoknak, akik azonban nem feledkezhetnek meg arról, hogy a szerbek nem tudták elfelejteni a jasenováci haláltábort. Jasenovac bűntett volt, de ebben a bűntettben találni alabit a Vukovári bűntettre, egyszerre meggyalázása Vukovárnak és Jasenovácnak is. A külügyminiszter, egyébként a Polgári Szövetség elnöke. Ha így beszél a külügyminiszter, akkor nekünk immár nem kell a Szerb Egységpárt, állapítja meg a Danas. Felrémlik előttem egy másik kép. Október 5-én az egyik tüntető menet élén Goran Svilanovic, a Polgári Szövetség elnöke haladt és csetnik-dalokat énekelt. Jó hangja volt, mert Kostunica, azon nyomban külügyminiszternek tette meg. Még mindig keveset tudunk arról, hogy mi történt Jugoszláviában, és abba sincs betekintésünk, hogy valójában mi történik. Csak azt látom, hogy a történelmi inga ide-oda himbálódzik.

   (A magyar nyelv) Összeállítom újra a két hónappal ezelőtti élményeimet. Megborzadok: két hónap alatt minden emlékképpé válik. De mégis rendben van minden. Minden a helyén. Megpillantom a Népstadiont. Budapest. Befogad a magyar nyelv és néhány barát. Nem is vágyom immár többre. A haza túlságosan elkoptatott szó lett, és túlságosan sokan visszaéltek vele.

   (Csak úgy, mellékesen) Aki mindenben kételkedik, bizonyára nem álmodik. A legnagyobb gondom, hogy mikor lesz muszáj megszakítani az álmot. Nem vállalok túlságosan nagy erőfeszítést, hiszen tudom, egyszer úgy is megszakad minden, ugyanúgy, miként a kezemből kihullik a könyv.

   (A gyökerekről) Hornyák Árpád megdöbbentő fejtegetése a trianoni békekötésről (Rubicon, 2001. 8-9). A szerb fél szerint Vajdaságban 200 000 magyar és 300 000 szerb élt. A magyarok számát azért csökkentette le, mert szerinte a magyar állam nagycsaládos köztisztviselőket telepített a vidékre, őket nem lehet beleérteni a magyar népességbe, tehát a betelepült magyarok nem őshonos lakosok. Vagyis csak azok a személyek a mérvadók a határok megvonásakor, akiknek a gyökerei mélyen ide kötődnek. Ez az érvrendszer, mondhatnánk némi malíciával, valóban precedens jellegű.

   (Egy versről) Márai Halotti beszédjét a század nagy magyar versei közé sorolnám. Úgy érzem, a családtörténetemről szól, ez a történet csupán egy kis világban, az utcámban játszódott le. Az idő sanyarú volt és az istenek elfásultak. „Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet. / Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. / Te hallgass és figyelj.

   (Tízmilliárd) Az egyik pesti sörözőben hallom: az újság írja, hogy tízmilliárd forintot áldoz az ország a státusmagyarokra. Irodákat nyitnak, amelyekben eldöntik, hogy ki a magyar. S még pénz is jár ezért. A másik ellenkezik: hát nem lehet senki ingyen mérvadó magyar.

   (Kafka szalmaszála) Kafka jegyezte le egy alkalommal: „A sajátosság kiemelése kétségbeesés.” Ez a leghitelesebb kisebbségi mondat, amit életemben olvastam. Archimedesi pont!

   (Helyzetjelentés) Úgy látszik, kezdődik a magyarországi választási kampány. Kivonulok az Örs vezér terére, ahol az elmúlt évtizedben meglehetősen pontos prognózisokat kaptam a választások kimeneteléről. Az emberek falják a lángost és a hurkát. Mellettük nejlonzacskóban a karácsonyi ajándékok. Nem panaszkodnak, de nem is lelkesednek. A legtöbb ember azt bizonygatja, hogy miért nem kell az egyik vagy a másik pártra szavazni. De, hogy melyikre kell, arról alig beszélnek. Úgy érzem, az Örs vezér tere még tanácstalan. A taxisok is komoly hallgatásba burkolóznak. Mintha félnének jövendőt mondani. Azt gondolom, hogy nem jó egy országnak, ha a taxisok hallgatnak.

   (Közérzeti krónika) A karácsonyi hangulat mögött felrémlik a szorongás. Kertész Imre naplójában a brutális konformizmus korszakának eljöveteléről ír (Élet és Irodalom). Fasizmus, mindenképpen, teszi hozzá a magyar író. A politikus közíró, Vitányi Iván ezeket írja: „A veszélyzónát ma is a kismagyar hitbizományos tekintélyelvűség jelenti, mint az elmúlt évszázadokban.” Nemzeti konszenzust tanácsol, amelynek fókuszában az antifasizmus lenne.

   (Magyar hagyományok) Nyerges András a Magyar Hírlapban a Népszava emlékezetes 1941. évi karácsonyi számából gyűjt össze egy a mai fül számára különösen hangzó idézetcsokrot. A jobboldali Bethlen István szembeszáll azzal a vélekedéssel, hogy diktatúra csak ott van, ahol katonai erővel feloszlatják a parlamentet, s aztán nem hívják össze. Szerinte „lehet diktatúra ott is, ahol látszatparlamentarizmus van, ahol országgyűlés funkcionál, de arra van degradálva, hogy »áment« mondjon a kormány intézkedéseire, miután a kritikát elnémították. A kormányt támogató párt ma a kormány által fizetett élharcosok által összehozott parlamenti többség.” Tehát lenne nekünk is mit tanulni Bethlentől, legyen szó a többpártrendszer köntösébe bújtatott egypártrendszerről, de akár a Kis Pornográf Diktatúráról is. Gróf Berzeviczy Albert, az Akadémia közismerten konzervatív elnöke pedig a mai fül számára megbotránkoztató mondatot ír le. „A liberalizmust szidalmazni: ez ma az első kelléke annak, hogy valaki a figyelmet magára vonja, tapsot kapjon vagy valami jóhoz jusson!” Adyról szólni sem merek, József Attilát idézni sem illendő. De ne folytassam: attól tartok, hogy nem nagyon becsüljük a magyar hagyományokat.

   (Tévedtem?) Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere bejelentette, hogy betiltja a szkinhedek koncertjét. A szervezők tiltakoznak. A MIÉP tiltakozik. A Fidesz bizonytalan. A szervezők pert jelentenek be, azt állítják, hogy nagyon sok felvidéki, erdélyi és vajdasági fiatal érkezését várták. Eddig azt hittem, a vajdasági fiatalok láttak itt elég szkinhed-koncertet, és eszük ágában sincs kedvéért útra kelni. Annál is inkább, mert tudják, hova vezet.

   (Kilopakodni a zsákutcából) Az irodalom zsákutcába került, ahol azonban igen jól érzi magát. Végre, senki sem vonja felelősségre, mint az egypártrendszerben, legfeljebb azok a vidéki messiások, akik szörnyű ügybuzgalmukban nem vették észre, hogy miféle változás zajlott le körülöttük. Sokan beléjük kapaszkodnak, így hitegetik magukat: a zsákutcából szűr alatt ki lehet lopakodni. Nem! A fejünket kell a cellafalba verni, hogy megtanuljuk, olyan elviselhetetlenül nehéz a szabadság, mint a nyaktiló.

   (Majd az Uros elintézi) A Fudex éjszakai járatával utazom Újvidékre. Egy belgrádi társaság utazik haza, mivelhogy Magyarországon hosszú karácsonyi munkaszünet van. Vére fellélegeznek, magunk között vagyunk, ismételgetik. A legtöbben nagy nemzetközi cégeknél dolgoznak, vagy fontos magyar vállalatokban. A tartózkodási engedély rendben. A munkavállalási vízum rendben. Igaz, jövőre szigorítás lesz, de Uros majd elintézi. Vagy Dusan. Talán csak nem fognak sorba állni, mint a vajdasági magyarok?

   (Életképek) Lakásom környékén és a tízemeletes lakótömbben, ahol immár harminc éve meghúzom magam, egyre több a gyerek. Megnőttek az unokák. Soha még nem volt ilyen népes a lakótömb, mint mostanság. A családok összepréselődnek, mivelhogy a fiataloknak nem telik lakásra. Akinek szerencséje van, külföldre tántorog ki. Amíg össze nem szedik magukat, addig a nagyanyára bízzák az unokákat.

   (Bácskában a helyzet változatlan) Eddig a szocialistáknak gazsulált, most Djindjic előtt bokázik. Az a fontos, hogy talpon maradt, csattan fel a megbízható elnökségi tag hangja. Ezzel minden eldőlt – vagyis nem dől el semmi. Lehorgasztott fejjel megyek tovább. Megint elhibáztam. Őrszemként a jeligét akartam hallani.

   (Köszönöm) Érkeznek a jókívánságok. Áldásos karácsonyi ünnepeket kívánnak és boldog, sikerekkel teli újévet. Köszönöm. Nem tudom, mi lesz velünk, velem. Nem tudom, mi vár ránk, rám.

   (Az újvidéki polgár) Drámavázlatot írogatok. Újvidéki polgár avagy play Márai. Számomra nagy kihívást jelent, hogy Márai talán egyetlenegy művében sem hisz az igazságban, a jogrendben annyira, mint a Kassai polgárok című drámájában. A jog érvényre jut, még akkor is, ha a személyes igazság megsérül. János mester ugyanazzal a vésővel öli meg a zsarnokot, amellyel halhatatlan művét faragja. Csak arra szeretnék válaszolni, hogy mi történt az igazsággal. És az újvidéki magyar polgárral? Mikor halt meg? 1918-ban? 1945-ben? Vagy soha nem is létezett? És a véső? A művész szerszáma? A szóról kérdezni sem merek.

   (Művész maradj!) Ismerős helyzet. Kassa veszélyben, a zsarnok tör a városra. A leggazdagabbak mentik az irhájukat, magára hagyják a várost. János mester a maradás mellett dönt, nem a nagy eszmék késztetik erre, hanem a munkája. A művészi látomása. „Döntöttem és munkámmal maradok.” Nem vár sokat cserébe, még csak tragikus katarzist sem. „Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.”

   (Az öregségről) „Így kezdődik az öregség. Magánnyal és hallgatással” – állapítja meg Márai hőse. Szóról szóra így van. Amit ezután tesz, olyannak tűnik, mintha magával beszélgetne.

   (Akiket egyedül hagyott az Isten) Nem tudok ellenállni az idézgetésnek. „Akit Isten egyedül hagy, annak dolga van. Ezt csak én tudom.” Ugyancsak János mester, a kőfaragó és a művész mondja ezt. Én már csak azt az újvidéki polgárt látom, akit elhagyott az Isten. Örökre.

   (Ozorai üzenet) Minél hamisabb, annál hangosabb a nemzeti érzésekkel való hivalkodás. Igaza volt az európai műveltségű ozorainak: „A hazafiság a mai magyarok közt, a legjobb értelmű is, enyhe, inkább csak tréfás zsidózással kezdődik; ez az előjáték; alapjában nem áll másból, mint csendes sóhajtozásból és mély légvételből, mintha csak a tüdő hangszerelése volna. Az is.” A főfoglalkozású kisebbségiek azonban nem vesznek tudomást Illyés palackpostájáról, mélyeket lélegeznek, sóhajtoznak, mintha ez lenne a hiteles „magyarságteljesítmény”.

   (Babits és Mészöly: Mi a magyar?) Mészöly Miklósnak a Babitsra rímelő felkiáltása cseng a fülemben: „Végre is mi a magyar és milyen? A lehető legprimitívebben szólva: hála istennek, sokféle; miképp a vére is az. S talán épp ezért, egy remélt Európa holnap modellje is.”

   (Cosic: Mi a szerb?) „A szerb ember, nem ember, ha nem szerb, írta Dobrica Cosic 1986 augusztusában. Aligha írtak le kegyetlenebb mondatot az elmúlt évtizedekben.

   (Titkos tapasztalatok) A sokszor túlbecsült, sokat magasztalt dicső és bölcs élettapasztalat, értéktelen tapasztalat. Csak az ér valamit, amiről nem merünk beszélni senki előtt. Magunkba fojtjuk a szót, ugyanúgy, miként szégyelljük az érzést, amely kerülget bennünket, ha bizonytalanul imbolyogni kezdünk az utcán. Lépdelhetnénk határozottabban, hiszen tudjuk, hogy elindultunk valahová, de nem maradt annyi erőnk, hogy ezt megvalljuk valakinek.

   (Valóság: a félmondatok világa) Kilépek az utcára, sétálok, bámészkodom. Kedvenc újvidéki kávézómban kapucínert rendelek. Bécs, hitegetem magam boldogan. A legkellemesebbek ezek az alkonyati séták, amikor már senki sem ismer fel az utcán. Úgy érzem magam, mint egy diák, aki megszökött az iskolai óráról. Boldog vagyok, mert elmenekültem a gályapadom mellől. Az időfecsérlés visszakalauzol az életbe, egyenesen a valóságba. Zsong a terem, félszavakat hallok, pontosan ilyennek képzelem el a valóságot. Befejezetlen mondatok maradnak utána.

   (Kutyák és emberek) Az újvidéki alkonyban egyre több a kóbor kutya. De úgy látszik, nem veszélyesek, mert félnek az emberektől, nagy ívben elkerülnek még engem is, aki sokáig nagyon tartott a kutyáktól. Egy időben emiatt nem kedveltem az esti sétákat, de aztán felfigyeltem a kutyák félelmére, felfogtam, hogy Újvidék nagyon megváltozott. Túl sok veszedelmes ember masírozik benne.

   (Hazajönni!) Dragana Varagic belgrádi színésznő 1993-ban Kanadába települt át, nyilvánosan közölte, hogy miért: így tiltakozott a hatalom ellen, amely igazgatót oktrojált az együttesre. Úgy ment el, hogy bevágta maga mögött az ajtót és kijelentette: nem tűri az erőszakot. Most, amint kiváló igazgatót kapott a színház, visszatért és alázattal játszani kezdett. Csodálja azokat, akik maradtak és ellenszegültek. Szerényen folytatja ott, ahol abbahagyta. Nem úgy viselkedik tehát, mint az időnként hazalátogató bácskai dívák. Pedig ő úgy ment el, hogy tényleg bevágta maga mögött az ajtót, nem suttyomban oldott kereket, hanem előbb elsikoltotta magát.

   (A bűnös országok) Pár nap múlva sok nagyvárosban az Euróval, vagyis az egységes európai fizetőeszközzel a zsebükben járnak-kelnek az emberek. Újságot vásárolnak, vele fizetik a kávét a pincérnek. Még nem is olyan régen, vagyis 1992-ben Milorad Pavic a Kazár szótár szerzője a széthulló Európa sorsa felett siránkozott. A balkáni háború kezdetén a belgrádi értelmiség jelentős része Európa széthullását jósolta. A kisebbik nyugati része nem tudja, mit akar, a keleti eladta magát. Pavic szerint egyedül Szerbia tudta, ezért bűnhődik. A környező országokról egy jó szava sem volt. Úgy vélte, hogy néhány ország, Szlovénia, Horvátország, Ausztria, Albánia és Magyarország nem bűnhődtek eleget fasiszta múltjuk miatt, tehát ezekben az országokban újra fellángolt a fasizmus. Ennek a legnagyobb áldozata megint Szerbia, ő ezt pontosan megjósolta, aki nem hiszi – vallotta büszkén –, olvassa el a Kazár szótárt.

   (A leshely ars poeticája) Az utolsó leshelyem az írás. Mert az életben senki sem bocsátja meg, ha az igazságról beszélünk. Az írás jó menekülés az igazságba, tehát hálát adok az irodalomkritikusoknak, akik szerint az igazság nem fontos. Jó alibit biztosítottak az íróknak, az olvasót pedig méltó büntetésben részesítették, aki ennek köszönve megenged valamicske igazságot, ha már nem is olyan fontos.

   (Hittanóra) Nyilvánvaló, hogy az Isten felett létezik egy hatalmasabb Isten, közölte velem ma délután egy elsős, aki az idén kezdett hittanórára járni. Hol hallottál erről, kérdem tőle. Csodálkozva mér végig. Az interneten, válaszolja flegmatikusan. Bizonyára járatlannak tart a vallási kérdésekben, fontolgatom magamban. Nem zárom ki, hogy igaza van. Az én kultúrám még nagyon hagyományos, vele együtt az istenem is.

   (Méltóságos urak és nagyságos asszonyok) Cenzor! Hogyan fogjuk a jövőben ezt az urat megszólítani? Pofonegyszerű: méltóságos úrnak, válaszolja egy fiatal és csinos hölgy, aki szerint jobb lenne ezeket az urakat mielőbb megpumpolni. A közeljövőben úgysem lesz forradalom, hátramaradnak a szalonok és a francia ágyak. Igazi hódolattal bámultam a jövendőbeli nagyságos asszonyt.

   (Hagyományainkról) „A magyar ifjúság megérett arra, hogy a hittant az iskolákból végleg kiirtsák.” Csáth Géza, írta 1905-ben. Így gondolkodott egy halhatatlan szabadkai.

   (Lefaragni) Csak azt szeretném tudni, hogy miért az alkonyat utáni napszakról szólnak álombeli történeteim. Talán azért, mert ezek az egyedüli meghitt perceim, amikor eltöprenghetek, hiszen a nappalaim még mindig zűrzavarosak és túlzsúfoltak. Nappal továbbra is túl sok emberrel találkozom, ami nemcsak az idegeimet őrli fel, hanem illúzióimat is rombolja. Gyakran találkozom a tegnapi ellenzék tagjaival. Szívesen emlegetik ellenzéki mivoltukat, s úgy viselkednek, mintha ma is ellenzékiek lennének. De zavarba jönnek a tegnapi ígéretek hallatára. Volt azokban némi túlzás is, mondják. Túloztunk egy kicsit, vallják be. A nemzeti érdekek ostorozásában főleg. A nemzeti érdeket mindenek fölé kell helyezni, ismerik el. Ugyanezt a zavart ismerem fel a kisebbségi politikusok retorikájában is, csak más előjellel: ők mintha arra döbbentek volna rá, hogy a lehetetlent követelték Milosevictől. S most viszont le kell faragni azt a lehetetlent. Alkonyodik. Az alkonyban húzódom meg.

   (Vallomás) Írok – tehát menekülök. Másoktól, de legfőképpen – magamtól.

   (A győztesekről, az új esztendő küszöbén) A győztesek rendszerint olyanok, mint a dögkeselyűk. Azt azonban elismerem, hogy jó szimatuk van. Pontosan tudják, hogy mikor kell győzni. Legalább öt perccel a küzdelem után. Vagy ha éppen nagy tekintélyt akarnak kivívni maguknak, akkor még ennél is később.

    

(Vége)