Vekerdi László

Közjóra való törekedések

Benkő Samu hetvenöt éves

 

   „Sok töprengés és más, tárgyiasabb hangot kereső nekirugaszkodás után mégis személyes vallomással kezdem ezeket a sorokat” – indítja Széchenyi írásaiból Közjóra való törekedések címmel 1981-ben válogatott Téka-kötetének bevezető tanulmányát Benkő Samu. A tanulmány később az Őrszavak-ban is megjelent (Kriterion, 1984), a „vallomás” elől a „személyes” jelző elhagyásával. Sok töprengés után vallomással kezdem én is, de idemásolom elébb Benkő bevezetéséből az idézett mondatot követő sorokat: „Amikor életemben először kutathattam Széchenyi Akadémiája könyvtárának kézirattárában, azzal kezdtem, hogy éppen az ő 1848-as irományait vettem a kezembe. Kellemetlen, borús, havas-esős délután volt, a kora tavaszi szürkület gyorsan váltott át esti sötétbe. A kutatóteremben már csak egymagam ültem, s egy szál asztali lámpa fényénél olvastam Széchenyi levélfogalmazványit és a forradalmi esztendő mozgalmas tavaszán és nyarán hozzá intézett leveleket. Ahogy tettem-vettem őket, babrálgattam az iratokkal, egyszer csak szinte felkiáltottam: hogy került közéjük Bolyai János írása?”
   A kézírás szakszerű jellemzése után (mert persze eredeti Széchenyi kézirat került a kezébe) Benkő Samu rátér a két írás meglepő hasonlóságának az értelmezésére, íróik gondolkozásának és érzésvilágának korra és adott helyzetre való hasonló reagálásán túl bevilágítva a kiváltó társadalmi és politikai folyamatok homályába, ma divatosan (és homályosabban) szólva: kontextualizálja belső diszkurzusuk írásukban megnyilvánuló hasonló dinamikáját. De idézzük inkább 1981-ből Benkőt:
   „Szenvedélyeik fegyelmezésére mindketten személyükre szabott magatartásfilozófiát dolgoznak ki. Az önelemzés önfenntartó elemmé válik mindkettőjüknél. Intellektuális életük meghatározó jegye, hogy rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a tiszta, félreérthetetlen fogalmaknak. Gondolkozásuk mechanizmusát akár axiomatikusnak is nevezhetnők. Indulatoktól hevített nagy harcaikban életükre, életművükre törő ellenségnek, már-már fantomnak tekintették azt, akinek emberi nagyságáról, erkölcsi tisztaságáról utóbb maguk is megbizonyosodtak, mert a Kossuthtal viaskodó Széchenyi, az apjával hadakozó Bolyai végül is a társadalmi és a tudományos igazságért vívott harcnak ugyanabban a táborában találja magát, mint amelyikben a sokszor vádolt félelmes opponens is hadakozott. A belátásnak, az élet gyarlóságain való felülemelkedésnek eme megrendítő tényét nehezen regisztrálhatnók, ha nem igyekeztek volna mindketten papírra vetni lelkük minden rezdülését: a naplóíró Széchenyi és az Üdvtan utópiáját számtalan önéletrajzi feljegyzésével valószínűsítő Bolyai ugyanis mindig papír fölé hajolva, kezében tintába mártott tollal (némelyek szerint grafomániás buzgalommal) teremtett rendet s keresett megnyugvást nagy szenvedélyektől zaklatott lelkivilágában.”
   „Romantikus zaklatottság és sztoikus megnyugvás ellentétének egységéből rajzolódik ki Bolyai János szellemi arca”, kezdődik a Bolyai János vallomásai (Bukarest, 1968) utolsó fejezete. A sima vászonba kötött, egyszerű zöld borítóval fedett könyvet Kőrösi József nyomta kezembe 1969 elején azzal, hogy gyorsan recenzeálnom kell. Kőrösi ritka jó szerkesztő volt abban is, hogy igyekezett összeválogatni recenzeálandó könyvet és recenzenst. Addig én még csak hallani se hallottam soha a szerzőről, holott Bolyai-ügyben párszor már megégettem a számat. Kőrösi meg csak annyit mondott, hogy Benkő valami olyasmi ott, mint te itt, csak még olyanabb. A Valóság áprilisi számában aztán már meg is jelent a hosszú, szakszerű, lelkes recenzióm; nem egyszerűen „fordulatként”, hanem egy magosabb szintű Bolyai-kutatás hírnökeként mutatva be a könyvet. Vagy ahogyan ma mondanám, Benkő Samu későbbi kifejezésével szólva, „újrakezdéseként”. A könyv hirtelen rendet teremtett; eligazított a Bolyai-kutatás igen különböző minőségű és igencsak zavaros vizeiben. Alapvető tájékozódási pontommá vált, Lucien Febvre és Marc Bolch – akkoriban valóságos bálványaim – könyveihez fogható. Hasonló a tekintetben is, hogy nagy bánatomra Benkő könyve sem maradhatott enyém: akkoriban a bajosan beszerezhető könyveket recenzálás után vissza illett adni. De pontosan egy évre rá, 1970 legelején, az Akadémiai Könyvtár Kézirattárából áttelefonált a szerzeményezésre (ahol máig dolgozom) Csanak Dóra: menjek át, vár valaki. Benkő Samu volt, hozta a Bolyai János vallomásai dedikált példányát. Azóta is valahányszor kézbe veszem a könyvet, mindig új és új aspektusát fedezem fel, mindig újabb s újabb részletben igazít el. A jelen cikkhez készülvén például a könyv kritikai attitűdje tűnt fel és tetszett meg módfelett; ahogyan felrója az Üdvtan sorait zaklatottság és megnyugvás hullámzásában róvó Bolyainak közgazdasági iskolázottságának vagy legalább érdeklődésének teljes hiányát: „Az élet furcsa paradoxona, hogy a szépműves Kemény Zsigmond társadalmi-politikai eszmerendszerét a gazdaságtan eredményeire alapozza, ellenben a geométer Bolyai János, aki egyébként ››matematikai szigorral‹‹ igyekszik felépíteni a tudományok rendszerét, nem figyel fel arra a korábban már felismert tényre, hogy a társadalom mechanizmusa igazában csak a politikai gazdaságtan oldaláról közelíthető meg. Bolyait hiába foglalkoztatta sok vonatkozásban (nyelv, zene, stb.) a matematizálhatóság kérdése, nem jött rá arra, hogy a társadalmat is meg lehet közelíteni ezen az úton. Ahol a szükséges ››információs‹‹ anyag hiányzik, ott a ››géniusz‹‹ sem építkezhetik.” (239.)
   Ma persze (túl)buzgó piacgazdaságos gőgünkben könnyű „magától értetődőnek” tekinteni ezeket a mondatokat; de a Bolyai és Széchenyi kéziratok fölé hajló és a fiatal Kemény Zsigmond naplóját 1966-ban közzétevő Benkő Samu nem mai és akkori, „menedzseriánus” és „szocialista tervgazdaságos” magától érthetőségekről beszél, hanem paradoxonról, amely mögött a történelem egy „hosszú szakaszának”, a XVIII. század elejétől az 1848-as forradalomig terjedő másfél évszázadnak erdélyi eseményeit, jellegzetességeit, folyamatait kutatja, ábrázolja, értelmezi a maguk összefonódó művelődési, oktatási, gazdasági, társadalmi, politikai aspektusaiban.
   Dolgozatainak Sorsformáló értelem címmel 1971-ben megjelent kötete egy 1961-ben írt, de addig kéziratban maradt tanulmánnyal kezdődik: A gazdasági eszmék néhány forrása Erdélyben a XVIII. században. Benkő történelemszemlélete és történetírói módszere szempontjából valósággal „nyomjelző” tanulmány. Áttekinti, hogy a hosszú ideig kizárólag a mindennapi politikai zűrökkel egybefonódva felmerülő gazdasági megfontolások miként vezetnek Erdélyben néhány arisztokrata, pap, kollégiumi tanár elszigetelt igyekezete és a felvilágosult abszolutizmus felülről terjesztett kameralista-merkantilista propagandáját gazdasági ismeretterjesztésre használni tudó vállalkozása után a XVIII. század végére a közgazdasági tudományok differenciálódásához, sőt intézményes szintű eszmélkedéshez. Egyebek közt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság „vezetői arra ösztönözték a külföldre utazó fiatalokat, hogy tanulmányozzák az ipari termelés kérdéseit, a gépek működését és a különböző technológiai folyamatokat. Aranka György például 1794-ben megbízta Gyarmathi Sámuelt, hogy Göttingában az ottani gyárakban használatos gépekről modelleket csináltasson, és azokat hozza haza Erdélybe.” (Sorsformáló értelem, 52.) A példa egyszerre demonstrálja az elmaradást és a felzárkózás elszántságát. A kötet bevezető „Előszó helyett glosszák” című tanulmányhoz csatolt bőséges jegyzetekben Benkő közli „egy levelét Barabás Miklósnak. Ebből kiviláglik egyfelől, hogy a kapitalista iparosodással a fejlődésben megugró Bécs is milyen messzire kerül Erdélytől, másrészt pedig fény derül arra is, hogy az Európa-szerte meghonosodó gőzgépről egy székelyföldi ezermester úgy szerezhet magának hiteles tudósítást, ha festőművész unokaöccse a megfigyelt masinát titkon lerajzolja és működési elvét részletesen elmagyarázza.” (Uo. 16.) Hasonló ipari kémkedést művelt egy fél évszázaddal azelőtt egy svéd diplomata Angliában.
   Ilyen és hasonló példák, gyakran mini-esettanulmányok után összegez (de soha nem általánosít!) Benkő Samu: „Nálunk Erdélyben a gazdasági eszmélkedést nem a fejlődés szükséglete, hanem a lemaradás önkínzó tudata, az árutermelés elé tornyosuló akadályok elhárításának szándéka sarkallja. A gazdasági élet vizsgálóinak nem egy fejlődésbe lendült virágzó ipart és kereskedelmet kell szolgálniok, mint Nyugat-Európa fejlett tőkés országaiban, hanem a feudalizmusban megrekedt, idegen uralom terhét viselő kicsi ország számára kell kivezető utat keresniök a válságos helyzetből. Eszmélkedésük tudományos színvonala a feudalizmus általános válságának elmélyülésével párhuzamosan emelkedik, és az 1848-as forradalmat megelőző években jut el a tudományos önállóság szintjére. A forradalom értelmiségi nemzedéke már úgy tekint a közgazdaságtanra, mint a polgári átalakulás egyik legkevésbé nélkülözhető eszközére.”(Uo. 53.) Ha nem látnánk a dátumot – 1961 –, azt hihetnőnk, hogy a nyolcvanas évek Valóság-beli reformközgazdász tanulmányainak az inspirációja látszik ezeken a mondatokon.
   De Benkőt a gazdaság másért és főleg másként érdekli, mint a nyolcvanas évek reformközgazdászait (akik azonban bizonyos tekintetben követőinek nevezhetők). Benkő folyamatokat tár fel és ábrázol, a polgárosodás lépéseit, ahogyan az elmaradottság tudatosulása felébreszti, elébb elszigetelt individuumokban, majd kollektív szinteken a helyzet megváltoztatásának igényét, s a feladat megoldásához szükséges tudnivalókat be tudja építeni – részben a kameralista-merkantilista központi hatalom intencióinak helyi nyelvekre és igényekre való lefordításával – egy megtorpanásokkal és visszaesésekkel tarkított, de állandóan bővülő és javuló iskolarendszerbe: Honterustól és Apáczaitól Bethlen Miklóson, Huszti Andráson, Benkő Józsefen át Aranka Györgyig, George Sincaiig, Tessedikig és Bolyai Farkasig sorsokon és eszméken mutatja be, hogyan hódítanak maguknak tért a XIX. század elejére viszonylag korszerűvé differenciálódó oktatásban a polgárosodás követelményei, köztük nem utolsó sorban a természettudományos és a gazdasági ismeretek. Az egyéni sorsokon és intézményi differenciálódásokon keresztül dokumentált erdélyi civilizációs fejlődést aztán az európaiba illeszti be: „Attól az időtől kezdve, hogy a feudális rendszer keretében létrejönnek a tőkés termelés csírái, ahogyan gyorsul a kereskedelem s a manufakturaipar fejlődése, és gyarapodik a városi lakosság, szükségszerűen a nevelés előtt is új társadalmi feladat jelenik meg: a termelésben fellépő új tudásszükséglet kielégítése.” (143.) Nekilendül a „civilizáció processzusa”, amint azt, Benkőhöz hasonlóan hangsúlyozva, hogy értelmetlen „civilizáció” és „kultúra” akkortájt divatos elválasztása, Norbert Elias megfogalmazta; csakhogy neki akkortájt errefelé még a nevét se hallotta senki.
   Erdélyben „a társadalmi igény azonban nagyobb volt, mint amennyinek a kielégítésére a bécsi udvar hajlandó volt vállalkozni…. Azoknak, akiknek érdekük – gazdasági érdekük! – fűződött a modern termelés meghonosításához, gondolkozni kellett a szakemberképzés egyéni útján-módján, s rá kellett szánniuk magukat, hogy érdekében akár anyagi áldozatot hozzanak.” (135.) Azaz az érdek – gazdasági érdek! – kellő értelemmel párosulva (lásd újra Norbert Elias) szellemi pedagógiai értékké válhat; ez a Prozess der Zivilisation (Basel 1939) alapja.
   Elias műve Nyugaton is valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vált divattá, magyarul pedig sok évtizedes késéssel jelent meg. A fenti Benkő-idézet A nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola és Tessedik Sámuel című tanulmány (Korunk, 1966) bevezetőjéből származik, s a következőkben Benkő körülmények és életsorsok releváns részletezésével mutatja be a macedoromán Nákó család és Tessedik iskolaalapításának időszerűségét, reményeit, bukását. „Megláthatjuk, hogy az egyéni kezdeményezések belső ihletettségű energiája mekkora lendületet adhatott egy-egy vállalkozásnak, de azt is felmérhetjük, hogy a bürokratikus formalizmusba gabalyodott, Bécsből irányított művelődéspolitika végső fokon képtelen volt hathatósan támogatni az előremutató helyi kezdeményezéseket.” (Sorsformáló, 156.)
   Bevezetés és befejezés szükségképpen elvont szövegrészeinek idézése azonban még csak sejtetni sem képes az életből vett, kézzelfogható részleteknek azt a bőségét, ami Benkő Samu történetírását releváns és letehetetlenül érdekes olvasmánnyá teszi. Ahogyan például Bolyai Farkas, a tanár megmutatkozik „a műszaki értelmiség nevelője”-ként. Vagy ahogyan a Székely diákok harca a Habsburg-hatalommal a tanulás jogáért című tanulmány rádöbbenti az olvasót, hogyan sikerült a székely diáknak, akinek „sorsa valójában a bécsi nagypolitika parányi függvénye lett” (188.), a történelem egy „hosszú szakaszá”-ban kialakult helyi intézményeknek, tanulmányi rendnek és szokásoknak (pl. egyházi kollégiumok és peregrináció) segítségével okosan kijátszani a bornirt katonai szigort. Vagy ahogyan Bölöni Farkas Sándor Utazásának 1966-os ötödik kiadásához írt és ide is bevett Bevezetője (232-278.) korabeli erdélyi és nyugat-európai útleírásokkal összevetve mutatja be az ifjú székely utazó művét és sorsát. Elhagyva az életes részleteket, itt újra csak egy idézésre alkalmas összegezést emelek ki: „Hogy Bölöni Farkasnak mindenekelőtt a polgári demokrácia pozitívumaira figyelő magatartása mennyire az általános kelet-európai, közelebbről a sajátos erdélyi történelmi helyzetből adódik, beszédesen bizonyítja román kortársának, Simion Barnutiunak egy jogi előadásait tartalmazó kézirata a negyvenes évek elejéről…” (266.) Az érzékenyen változó történelmi „helyzettudat” rátalál az itthoni társadalmi és gazdasági elmaradottság politikai felszámolásának az esélyére. Bölöni Farkas Utazása pedig hirtelen a Puszták népe közvetlen közelébe kerül. „Így az Utazás Észak-Amerikában magába szívta az 1834-es erdélyi országgyűlésre való készülődés minden reménységét és a lelkes bizakodás országszerte elömlő hangulatát.” (267.) „Semmiképpen sem a véletlen játéka, hogy többen éppen korunk legaggasztóbb éveiben, a fasizmus tombolása idején fordultak Bölöni Farkas hagyatékához, hogy élete példájának, műveinek és eszméinek felmutatásával figyelmeztessenek a huszadik század veszedelmes mételyére.” (278.)
   Mára a Sorsformáló értelem cím ugyanúgy önállósodott mint a Minőség forradalma, a Haza a magasban, Az értelmiség hivatása. Jelképpé vált és metaforává. „Mi úgy gondoljuk – mondotta Veress Zoltán egy 2000-ben készült interjúban Benkőnek –, hogy ha Ön, aki mögött gazdag művelődéstörténeti életmű áll, semmi mást nem írt volna, csak ezt a két szót: sorsformáló értelem, akkor is olyasmit adott volna nekünk, amire ma, a ránk és az egész emberiségre annyi megpróbáltatást hozó huszadik század legvégén, a kétségek és bizonytalanságok közepette kezdődő új évezred hajnalán a legnagyobb szükségünk van: a reményt.” (Alkalmak és szavak, Kolozsvár 2002, 307.)
   Az Erdély kövei sorozat stockholmi szerkesztője, aki még kolozsvári korában két ügyes Tudománytörténeti kaleidoszkópot állított össze az értelem védelmére és megkedveltetése végett, jó okkal köti össze a cím-metaforát és a reményt; Benkő (kellemes meglepődöttségét sem titkoló) hosszú válaszából megint csak az összegezést emelem ki: „Erdélyi magyar értelmiségi sorsokat vizsgálva megbizonyosodtam afelől, hogy azokat megfelelő művelődési feltételek közepette, kivétel nélkül minden esetben az értelem formálta.”(311.) A definíciószerűen tömör megfogalmazást az „értelmiség” vonatkozásában feloldja, mondhatni „Némethlászlósítja”: „A sorshordozó hivatásnak az a lényege, hogy az alkotás vállalásával lesz az emberből értelmiségi. Ezt a megállapítást ma is egyetemes érvényűnek tekintem, s vallom: az értelmiségi lét nem annyira az iskolázottságnak folyománya, mint inkább a magatartásnak. (311.) „Hogy egy példát mondjak: az erdélyi magyar kultúra szerves részének tartom azt, ahogyan az én falus feleim, a murokországiak a zöldségféléket termesztik, vagy amiképpen a Küküllő mentiek a szőlőt művelik. A kultúrát a civilizációtól szétválasztó szemléletet, amely egy időben a szellemtörténeti iskolának volt a sajátossága, nem tudom elfogadni. Én a kultúrát a civilizációtól elválaszthatatlannak tartom.” (Ujrakezdések, Csikszereda 1996, 335-336.)
   A Murokország (Kriterion 1872), a nyárádmenti zöltségtermesztőkről szóló szociográfiai esszé (vagy inkább elégia?) szerzője ugyanúgy gondolkozik, mint a Kapások utópiáját emberöltővel azelőtt és ugyanolyan zord időkben felvázoló író: mindkettőjüknél szükségszerű és megfordíthatatlan a vonatkozás „értelem” és „értelmiség” között. S még az is mennyire „Némethlászlói”, ahogyan a történész finomít: „Persze az idők folyamán az iskolázásnak egyre nagyobb szerepe lett az értelmiség formálásában, de sohasem kizárólagos.” (Alkalmak és szavak, 311.) Lásd: Iskola Kakaskúton.
   Író és történész szellemi harmóniája azonban jellegzetes műfaji különbségekben nyilvánul meg és bontakozik ki. Páratlan, s nem csak honi vizsonylatban, az a szakmai érzékenység, felkészültség, forrásfeltáró és értelmező leleményesség, történeti szintetizáló-készség, ahogyan Benkő vizsgálja és ábrázolja az erdélyi iskolázás hosszú civilizációs folyamatának lépcsőit és fázisait; a tanítói pálya különféle társadalmi és nemzeti előítéletekkel, gazdasági nehézségekkel, egyházi szűklátókörűségekkel és szűkkeblűségekkel gátolt önállósodásától az erdélyi Kollégiumok szervezeti, egyházi és diszciplináris differenciálódásán át a Kolozsvári Egyetem megalapításáig, kiteljesedéséig és hatalomváltásos tragédiáiig. Benkő forráskezelő technikájának és szintetizáló készségének megfelelően itt is többnyire egyéni sorsokat szembesíthetünk hosszabb vagy rövidebb, helyi és általános társadalmi, gazdasági, politikai trendekkel; mindig az erdélyi történelem „hosszú szakaszú” menetébe ágyazottan. Ebben a tágas, az Annales-kör történészeinek a munkáira emlékeztető és később rájuk explicite hivatkozó perspektívában az erdélyi longue durée persze gyakran „Menet a ködben”; és épp ennek „Keményzsigmondian” objektív és együttérző bemutatása vet Benkő historiográfiájára összetéveszthetetlen és felejthetetlen fényeket. Nehogy ezt valaki holmi „Festschrift”-es ömlengésnek értse félre: nem egyedi sajátosság ez. Ahogyan a „Kriterion-korszak” (megint egy benkői névadó lelemény) az egész akkori magyar irodalom csúcsa volt, úgy az egész mai magyar történész-szakma legszebb művei erdélyi értelmiségiek munkái. S hogy ez máig így lehet, az egyebek közt Benkő Samu sorsformáló értelmességének köszönhető. A kelet-európai (hadd mellőzzük a többnyire ide is csak díszítő jelzőként odabiggyeszthető „közepet”) és balkáni rendszerkatasztrófák inkább, mintsem rendszerváltások szédületében és forgatagában az erdélyi értelmiségiek egy kis csapata egy minimális, bár még így sem könnyen végrehajtható tervet vázolt fel és valósított meg: újraélesztették, újrakezdték az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Az újrakezdést emeli ki munkájukban Benkő, mivelhogy személyes feladatvállalásukon és erőfeszítéseiken túl, illetve előtt elsősorban ez a sikerük titka. Az, hogy volt mit újrakezdeni, és az, hogy ezt ők felismerték és elismerték. Mikó Imre (szintén szimbólummá vált) könyvcímével szólva az Akik előttünk jártak távlatában gondolkozhattak és gondolkoztak.
   1990-ben a Hét szerkesztősége interjút közölt Benkő Samuval Mire vállalkozik a feléledő Erdélyi Múzeum-Egyesület címmel. Legjobb ebből idézni: „– Az újraindulás kifejezést használta – így a riporter –, megkérdem tehát, hogy hol tart a szervezés: az egyesületi élet felélesztése?
   – Belekapaszkodom a kérdés két szavába. Ez a két szó: újraindulás és felélesztés. Magát a szervezeti életet kétségtelenül újra kell indítani, hiszen annak negyven évvel ezelőtt drasztikusan véget vetettek, de az egyesületnek a szellemiségét csupán fel kell éleszteni, mert nem múlt ki, mert mélyen megbújva szűkös dolgozószobák falai között, elrejtőzve egy-egy íróasztal cédulahalmazában, az egyszemélyes műhelyek magányában napjainkig tovább élt, átvészelt kimondatatlanul nehéz éveket és nem mindennapi, olykor egyenesen csodálatra méltó teljesítményekre sarkallt sokakat. (…) Művek, mi több: életművek bizonyosságai annak, hogy azok a kutatók, akik az akadémiai kezelésbe vett múzeumi levéltárban, egészen 1960-ig, még naponta találkozhattak Kelemen Lajossal, a példaemberrel, a tudományosságnak abba a pászmájába állottak be, amelynek első munkásai a XIX. század derekán múzeumalapítók voltak.
   Ez tehát a szellemi folytonosság, amelyről nem szabad megfeledkeznünk. (…) No de hadd feleljek a kérdésnek arra a részére is, hogy hol tart az egyesületi élet újraindítására irányuló szervező munka…” (Ujrakezdések, 328-329.)
   Erről, valamint az EME első évtizedéről részletesen tudósít Benkő Samu; úgy is, mint az újjáéledt Egyesület Jakó Zsigmondot követő második elnöke. A szükségképpen tárgyszerű beszámolókban lüktet a folyton újratermelődő gondok és bajok leküzdésének a keserve és az öröme, a szellemi otthonra találás bizakodása és öntudata. Az értelem teremtette remény. A munka értelmét pedig dokumentálják a lassan nálunk is egyre ismertebbé váló tudományos-szakmai kiadványok, monográfiák és emlékkönyvek, s ezekben mindig ott található a közéleti szervező munkát vállaló Benkő Samu része is. Az újrakezdés sikereinek és viszontagságainak a kifejtése azonban külön monográfiát igényelne; itt beérhetjük annyival, hogy Benkőnek ezt a tudományszervező-egyesületszervező munkásságát is mindig a historiográfus inspirálja és informálja, a régi szép XVIII-XIX. századi értelemben használva a szót, amikor még nem szakadt el egymástól a történetírás és a történettudomány.
   Az erdélyi művelődéstörténet 1700-tól 1949-ig, 1950-ig terjedő „hosszú szakasza” átíveli a politikatörténet és társadalomtörténet csapdáit és katasztrófáit, s ha ezek traumáitól és kártételeitől nem is menekülhetett, megóvta folytonosságát, integritását, öntudatát, s ezzel az újrakezdések lehetőségét. Benkő történetírói munkásságának ez a „hosszú szakasz” a terepe. Kutatásaiban és tanulmányaiban a lényeg – ismételjük meg – az egyedi esetek figyelése és a valóságos folyamatokat feltáró részletes elemzések sorjázása, s ezek egybeszövése egy laza, de koherens erdélyi narratívába. Ahogyan például bemutatja, a jelennek is szóló tanulság igényével, az Erdélyi Gazdasági Egyesület aranykorát a két világháború közötti időkből, amikor Szász Pál szervező talentuma ki tudta használni azt a szűk, de reális mozgásteret, amit a kisebbségi kényszerpályára szorult magyarság a magántulajdon alapján és felvilágosult egyházi segítséggel kiküzdött magának. A maga szerényebb keretei között valósággal egy dán típusú mezőgazdasági civilizációs folyamat indulhatott így el, egy nagybirtokos vezetésű lomha korszak után és a nacionálkommunista diktatúra végzetes hatalomra kerülése előtt. Az Egyesület és az általa éltetett mezőgazdasági modernizációs folyamat felszámolásának tényszerű bemutatása pedig mintha azt illusztrálná, hogy sajnos az értelmetlenség is lehet sorsformáló. Mintha a civilizáció folyamataiban értelem viaskodna esztelenséggel, s a történelem hosszú szakaszaiban váltakozva hol ez, hol amaz kerülne fölül? A Benkővel sok tekintetben rokon szellemű Le Roy Ladurie a francia parasztság történetét elbeszélő legújabb művében mintha effélét sejtetne, szükségképpen korlátozottnak tekintve a mezőgazdaság civilizációs potenciálját a hatalmi politika sokszor ésszerűségnek álcázott felelőtlenségeivel szemben.
   Gyakorlatiasság és közéleti felelősség egymásra találásának a fontosságát hangsúlyozza Benkő Samu is Módos Péterrel való beszélgetésében, ismét Kemény Zsigmondot említve példaként. Egy következő interjúban pedig a mai Kolozsvárt ellenpéldaként: „a várost olyan telepítési politika silányította el, melynek nyomán az újonnan érkezettek a korábbi román polgári társadalomnak még a gondolati, érzelmi nyomait is gorombán felszámolták. Az új kolozsváriak nem csak a magyarokat nem szeretik, hanem a várost sem, a néhány még élő régi román polgárt sem. Otthontalanságukban gyűlölik azokat, akiknek otthonunk a város, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek. Anyagi, lelki, kulturális bizonytalanságuk felszámolásához hosszú időre, nemzedékváltásra lesz szükség. Ki lehet ezt böjtölni?” (Alkalmak, 323.) Ha ki, akkor ahhoz olyan intézmények kellenek, mint az EME, mint aranykorában az EGE volt, s kell mindenekelőtt az anyanyelvi oktatás teljes intézményrendszerének az újraélesztése, elemitől állami egyetemig. Ehhez azonban újra gyakorlatiasság és közéleti felelősség, azaz érdek és értelem egymásra találása szükségeltetik. „Többször elmondtam és leírtam – mondja Benkő Ablonczy Lászlónak adott interjújában –, csak akkor lesz Erdélyben állami magyar egyetem, ha a román nemezeti érdek kívánja meg annak felállítását és működése kötségvetési garanciáját. Adódik-e ilyen helyzet? Példa van rá, hogy igen. 1945-ben Petru Groza volt az a jó román hazafi és kitűnő szimatú politikus, aki felismerte, jót tesz Romániának, ha a párizsi békekonferencia tárgyalóasztalára leteszi a Bolyai Tudományegyetemnek a királytól szentesített alapító okiratát.” (Alkalmak, 323-324.) Térségünkben ma az Európai Unió bővítésével újra adódhat, s tán tartósabban, hasonló helyzet: „Nyilvánvaló, hogy az egyesülés területi integrálódásokból fog összetevődni.” Ezt azon hiba lenne egyszerűen csak „tényként” tudomásul venni. Tudatosítani kell és realizálni határokon innen és túl, gyakorlatiasság és politikai felelősség egymásra találásában: „A magyarságnak akarva-akaratlanul, megegyezve-kiegyezve, egymás érdekeit szem előtt tartva kell élnie az északi és déli szlávokkal, a románokkal, az osztrákokkal, a svábokkal. Az érdekegyeztetés pedig mindig azt jelenti, hogy a saját jól felfogott érdekemben én is lemondok valamiről. Meg kell alkudni, akár a vásárban a kupecek a borjúra vagy a malacra. Addig-addig ígérgetnek, amíg egyszercsak létrejön az alku, akkor aztán egymás tenyerébe csapnak: áll az alku, megvan a vásár. Nos, ezt az alkut meg kell kötni. Szerencsére ezt a vásárt tudatunktól független tényezők is sürgetik: a modern technológia és termelés éppúgy, mint a modern piac és bankrendszer.” (Ujrakezdések, 341.)
   Ismerős? Borbándi Gyula kezdi hasonlóképpen, „Alkudni, nem megalkudni” címszóval 1972-ben Illyés-breviáriumát: „Alkudni lehet becsületesen is: ha két ember addig latolgatja a kicserélendő portéka értékét, míg az egyezségben az igazság oly egyenesen nem áll, mint a mérleg-serpenyők közt a mérleg nyelve…”
   Idő- és célszerű lenne hasonló „születésnapi breviáriumot” szerkeszteni Benkő-idézetekből, ha lenne napjainkban hasonló igény, mint 1972-ben az Illyés-breviáriumot közlő Új Látóhatár szám iránt volt, itthon is.
   Különben valami hasonlóra fut ki, akaratlanul, a jelen köszöntő is, hiszen szerzője Benkő Samu „gondolataiból és felismeréseiből elsősorban azokat gyűjtötte egybe, amelyek véleménye szerint” az itthon „magyarként való élés problémájával függenek össze.” Az idézet Borbándi bevezetőjéből származik, csupán az „idegenben”-t cseréltem fel „itthon”-ra. Ki tudja, kellett-e ezt is? Hiszen az élet itthon, ebben a hideg polgárháborúra szakított országban is egyre idegenebb. A Benkő-idézetek mindenesetre folytathatók Borbándi bevezetőjének szellemében.
   2 „A demokráciában különös jelentősége van a közéleti illemszabályoknak. Ezeket sajnos nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, de elsajátításukhoz hozzá kell kezdeni. Tisztelettel és halkan kérdem (…) ebben a kolozsvári pici szobában: az lenne-e az oly régen áhított szabad vitatkozás atmoszférája, melyet nap nap után tapasztalunk a magyar közéletben? (…) Ne abból induljunk ki, hogy ki kit győz le – önmagunkban teremtsünk először rendet.” (Uo. 364.)
   3 „Okosan és bölcsen kell mérlegelni azt, hogy ebben a térségben a politikai erők hogyan működnek. És ezeknek az elképzeléseknek és ismereteknek az alapján kell a magunk dolgait mérlegelni és irányítani. A történelem mindig alternatívákat kínál, nincs egy eleve elrendelt történelmi fejlődés.” (Uo. 353.)
   4. „Tekintettel arra, hogy az új Európa feltehetően kizárja a XIX. századi típusú, XX. század elejére jellemző gondolkozást – tapasztalhattuk ugyanis, hogy ez Európa-szerte milyen konfliktusok forrása volt –, azt kell mondanunk, mindenképpen egy integrációs folyamat előtt állunk. Ez a folyamat nyilvánvalóan az adott történelmi realitásokat kell hogy figyelembe vegye.” (Uo. 339.)
   5 „Nem hiszem, hogy egy ideológiailag megkonstruált transzszilvanizmusnak államépítő funkciója lehetne. De hogy ennek a maga történetiségében kialakult eszmerendszernek vannak felhasználható elemei és az erdélyi népéletben jelenlévő kategóriái, melyek egy humanista módon működő közösségi életben tovább építhetők, csiszolhatók, ez lehetséges.” (Uo. 244.)
   6 „A toleranciára gondolok, vagy a kompromisszumra való készségre, amely minden társadalmi együttélés alapfeltétele.” (Uo. 359.)
   7 „Mert nekünk a demokráciát elsősorban helyi vonatkozásaiban kell megteremtenünk. Ehhez pedig fel kell támasztanunk mindazokat az intézményes kereteket, ahol a demokráciát élték. A magyar demokrácia hagyományait fel kell fedeznünk!
   Élték eleink a demokráciát faluközösségekben is. Tessék megnézni a székely falutörvényeket Imreh István kiadásában. Tessék megnézni a régi egyházközösségeknek, a kommunitásoknak, a katolikus, református, unitárius egyházközösségeknek, a presbitériumoknak az életét. Tessék megnézni azoknak az iskoláknak a törvényeit, ahol pontosan szabályozva voltak nemcsak a kötelességek, hanem a jogok is. A kisgyermekeknek, a bekerülő gyermekeknek a jogai a nagy diákokkal vagy éppen a tanárokkal szemben. Ezeknek a kis közösségeknek, ezeknek a kis autonómiáknak megvolt a maguk fontossága, szerepe.”(Uo. 352.)
   8 „Hirtelen egy gyerekkori emlékem jut eszembe. Küküllőszéplakon nőttem föl. Vegyes lakosságú falu volt, református többséggel, de ugyanakkor erős görög katolikus közösséggel. Köztudomású, hogy az ortodox és a görög katolikus román egyházak a régi naptárt használják, így aztán a román és a magyar húsvét nagyon sokszor nem esik egybe. A másik ünnepén azonban senki nem végzett olyan munkát, amellyel megbántotta volna az ünneplőt. Nem mentek például rakott szekérrel végig a falun, a portájuk előtt ugyanúgy megseperték az utcát, mint saját húsvétjukon. Vagyis évszázadok alatt a népi együttélésnek olyan, mondhatnám: parasztian elegáns formája valósult meg, amely erkölcsileg kötelezett mindenkit arra, hogy adja meg a tiszteletet a más ajkú, illetve vallású falubélinek.” (Uo. 358.)
   9 „A két világháború között a kisebbségi gondolkodásnak két változata volt. Az egyik nemzetállamban gondolkozott, és azt mondta, itt egy hatalmi helyzetből következő határmegállapítás történt, amit egy esetleges határrevízióval meg lehet változtatni, és egy más nemzetállam konstellációjában ugyanott folytatni, ahol abbamaradt.
   Volt azonban egy másik elképzelés is. Ebben az utópiában nem a nemzeti konfliktusok voltak a meghatározói a fejlődésnek, hanem az osztálykonfliktusok. Eszerint, ha győz a proletáriátus, a nemzeti, a nemzetiségi kérdés alárendeltté válik (…)
   Mind a két elmélet vagy gondolkodási variáns a múlté. Szükség van valami másra, amely mintegy biztosítja, hogy az emberek továbbra is itt, ezen a földön éljenek. Mert tudomásul kell venni, hogy nincs vége az exodusnak…” (Uo. 348)
   10 „És itt az értelmiség feladata. Na nem azzal, hogy prédikál. A retorika nem segít. Ki kell dolgozni az említetteken kívül egy harmadik lehetőséget, amely túlmutat a hagyományos nemzeti állam keretein. Mert nyilvánvalóan soha nem lesz olyan Magyarország, amelynek a határain belül él majd minden magyar. És ugyanolyan naivitás olyan Romániáról ábrándozni, ahol csak románok élnek. Viszont el lehet képzelni egy olyan politikai szerződést, ahol a román és a magyar is egyformán jól érzi magát, nem veszélyeztetik egymás egzisztenciáját, sem gyermekeik jövőjét.” (Uo. 349.)
   Ez lenne az a Veress Zoltán óhajtotta remény, amiből tán fakadhat kollektív sorsformáló értelem? Remény „arra vonatkozóan, hogy az értelem formálhatja a sorsot, hogy nem cselekszünk hiábavalóan, ha – sem erőnk, sem hatalmunk nem lévén elég a sorsunk alakításához, megszabásához – értelmünkkel mégis igyekszünk rátalálni azokra az utakra-módokra, amelyekkel befolyásolhatjuk, formálhatjuk sorsunkat.” (Alkalmak és szavak, 307.)
   Veress Zoltán interjú-kérdése a nemzeti és nemzetnevelői sorskérdéseken és gondokon töprengő Benkőnek szól; köszöntőfélében illendő visszatérni a történetíróhoz:
   11 „A kisebbségi lét segített felfedezni a székelyföldi katolicizmus sajátos értékeit. Márton Áron püspök egyházkormányzati gyakorlatában, Tamási Áron szépprózájában új életre kelt az erdélyi népi katolicizmusnak az a különleges öröksége, amelyhez hasonlót csak Nagy Szent Teréz sallangmentes önéletrajzi művében, vagy a Garcia Lorca megörökítette spanyol világban találhatunk meg.” (Uo. 33.)
   Az erdélyi kisebbségi lét saját értékeiről és Erdély történetének ezek kialakulását-megmaradását megelőző-megalapozó hosszú szakaszáról szólnak Benkő Samu immár több mint fél évszázada íródó tanulmányai és kötetei. Túl a szakma keretein, közösségi – s következésképpen egyéni – önismeretünknek és tájékozódásunknak nélkülözhetetlen eszközei. Ha nem félnék, hogy nagyképűnek látszhatok, azt a szót alkalmaznám rá legszívesebben, amivel Illyés jellemezte Fülep Lajost: „Az Eligazító.”