Szentmártoni János

A valóságos látszat

Ágh István: Semmi sem úgy

 

   Ágh István nagy formátumú költészetében a „valóságos látszat” és a látomásszerűen föltárulkozó valóság egymáson áttükröződve van jelen. Mint mikor az ablaküveg előtt állva egyszerre érzékeljük a kinti világot és a benti visszfényét, önmagunk arcképével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az Ágh-versek olyan létszinten alakulnak, készülődnek napvilágra, ahol egységben működnek még az alkotó szellem reális és szürreális érzékszervei. Így történhet, hogy ugyanolyan hitelességgel kelnek életre gyerekkori hiedelmek, mint megtörtént események. Ebből adódik az is, hogy hiába az alapvetően prózai, enjambement-os dikció – maga a vers mintha lebegne, egyfajta szolid ünnepélyességben, álombeszédként a valóság fölött. Ágh István legutóbbi, Semmi sem úgy című verseskötetéből olyan versek igazolják mindezt, többek között, mint a Kísérlet a nem ismert idővel, Éjféli árnyékseprő, Megállóban, Képzelt valóság, Zene.
   Igaza van Kemsei Istvánnak, amikor a következőket írja egyik tanulmányában: „…amit Ágh a kezdetektől fogva tud a világból, az nagyon egyszerű, és ugyanakkor nagyon bonyolult, nagyon természetes, és nagyon nehéz a természetességét tudomásul venni, nagyon az orrunk előtt van, éppen ezért csak nagy nehézségek árán látható meg, az emberi tudat ritka állapotaiban.” („Ahol minden magában való összefonódik” I. Ágh István lírája = K. I., Valamennyi időnk, Orpheusz, 2002, 31.)
   Még előző kötete (A képzelet emléke, 2000) emlékezetes, gondolkodásmódját és mentalitását oly jellemző költeményében írta:

   Nem tartom számon, mit írtak a költők
   öreg korukban, miféle cseleket
   aszaltak a különbéke érdekében,
   nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó
   mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,
   tudomásul veszem, aki megjelent legbelül,
   s lopakodik, alattomban terjeszkedik,
   lefoglal magának annyit, ahány kiló
   vagyok meztelenül és éhgyomorral.

   (Újesztendei várakozás)

   Ez a sztoikus magatartás és belső fegyelem két nagy költőelődével rokon, Berzsenyiével és Arany Jánoséval. De míg a niklai remetét keserű indulatai, az Őszikék Arany Jánosát pedig margitszigeti Nagyszalonta-nosztalgiája meggátolta abban, hogy tulajdon emlékeivel berendezett magány-terét otthonaként élje meg – addig Ágh Istvánnak, akinek eredendően elégikus költészete úgyszintén elsősorban hiányokból építkezik, sikerül az elvesztett és elveszett gyerekkori vidék kellékeivel bebútorozott világnak abban a szegletében, amelyet elfoglal, hazát lelnie, szülőföldjére ismernie. Azzal egy időben, hogy számba veszi a múlt veszteségeit, újra is teremti azokat, mozgósítja őket egy élhetőbb jelen érdekében. Nem optimista szemlélet ez, sőt, nagyon is sok fájdalmat kiállt, csak egy olyan mindent átható életenergia hozadéka, amely a múltat – jelenné avatva – átnyújtja a jövőnek. Nem hiszi, hogy tud vele mit kezdeni az utókor, de ha másra nem is, ijesztő hiányára rákérdez majd, és kimenti belőle mindazt, ami még kimenthető. E higgadt bölcsességnek köszönhetően Ágh nemcsak a múlttal, ugyanolyan – a fenti versrészlettel is illusztrált – természetességgel néz szembe az elmúlással is.
   Megejtően szép a napkeltéből kifelé ballagó, sportszatyros öregúr és a hajnallal szemben menetelő, első buja éjszakája emlékét lobogtató fiatalkori énjének találkozása a hídon, amikor e látomásnak kegyelméből az idős költő szembenézhet egykori önmagával. Egyetlen pillanat az egész, s az öregúr a gyógyfürdő, a kamasz pedig az ismeretlen jövő felé veszi útját. Bravúrja a versnek, hogy mindez nem az idős költő, hanem a benne maradéktalanul megőrződött és tovább élő fiú szemszögéből sejlik fel, akinek szemrehányó magatartását még megalkuvást nem tűrő tisztasága szentesíti. A narrátor mindezt a vers közepén árulja el:

   én voltam a fiú, s mert fölismertem
   fiatalságom rémét az öregben,
   fölujjongtam, legalább vegye észre,
   micsoda mámor izzik iszonyomban

   (Ketten a hídon)

   A Semmi sem úgy tárgyalt első ciklusának (Idézetek a megtalált időből) világa gyerek- és ifjúkori emlékmozaikokból áll össze. Külön erénye, ahogyan leheletfinoman, alig észrevehetően áthajlik a jelenbe, mint a fent idézett versben is, vagy például A magány közhelyei megrendítő vallomásában, amely élete hű társát szólítja meg, vagy a Gyerekjátékban, ahol unokája játszadozását figyeli a költő. Az áldott szülőkre, a falusi szülőházra, az első szerelmek kalandjaira való emlékezést beárnyékolják a szegénység és a háború borzalmainak fel-felvillanó képei – de a cikluszáró, Zene című költemény mégis mintha megáldaná, amikor kimerevíti ezt a korszakot az örökkévalóság egy fontos pillanatában: „…oly éteri világot / tárt föl, amit már nem értek, csak érzem / a lét isteni részét az egészben.”
   Ács Margit a következőt fogalmazza meg Ágh István 1998-as Mivé lettél című válogatott kötete kapcsán: „Lehetséges, hogyha nem pusztuló falut hagy maga mögött, ha egy erőszakos, konzervatív paraszti világból erőnek erejével kellett volna kiszakítania magát, lázadó költőként elhagyogatta volna múltja emlékeit. Így azonban egész élete hosszán hűségesen vezekelt „szökéséért”, s paradox módon ez a vezeklő hűség olykor életfontosságú erőforrás volt a számára.” (A lepkék fényőrületével = Á. M., A hely hívása, Antológia, 2000, 324.)
   Nem tudom, mennyire válhatott volna Ágh lázadóvá, aki sérelemből „elhagyogatja” emlékeit – de hogy a túlélő szökevény egészséges lelkifurdalása egyik legfőbb ihletforrása maradt mindvégig, az szent igaz.
   „Lírai szenvedély nélkül üres a vers” – indítja e manapság nagy bátorságnak számító megállapítással a kötet második ciklusát Magára hagyott című költeményében. Üres, csakúgy, mint szerelem nélkül az emberi élet. Még jó, hogy az egyik leghitelesebb költő szájából hangzik ez el, hiszen Ágh ugyanúgy kerüli a pátoszt, mint az iróniát. Sokan összekeverik az érzelmeket az érzelmességgel, így halálra rémülnek, ha egy kortárs versben a logikai bukfencek mellett helyet kap a szív hangja is. Ágh úgy veszi számba elégiáiban élete veszteségeit (ősz végi lamentáció), hogy nem sajnáltatja magát – ugyanakkor félelmét sem leplezi iróniával. Minden versében különös egyensúly uralkodik, amelynek egyik fő szervezőereje a lírai szenvedély. Akár bevalljuk, akár tagadjuk, maradandó költészet e nélkül még nem jött létre a világ kezdete óta.

   Annyi ikaruszi törvénysértés után
   végre földszintes békességbe értünk,
   ennél mélyebbre kikötni egyszer lehet,
   minden égi esemény itt zajlik le a kertben,
   madaraink sápadt hasalja láttán fekete
   macska fűbeli csöndje kúszik a fára,
   túlérett meggyszemek édesgetnek, lépj ki
   lábnyomodból az elérhető világmindenségbe.

   (Földszintes)

   Tipikus Ágh István-verskezdés. Mindenféle előkészítés nélkül, egyszerű szavakkal, plasztikus képekben, az embert körülvevő természeti és tárgyi világ bevonásával, a vég feszültségkeltő fénytörésében már a legelején megérint mindent, amely szerves része lesz az egész versnek. Semmi nem harsány, egyetlen komponens sem kerül előtérbe – kölcsönösen erősítik egymás fényét.
   Míg az első ciklusban a gyermekévek keltek életre, itt a férfikor magánéletéből olvashatunk megrázó epizódokat, amelyeket átjár, megízesít az érett, s az együtt öregedésben továbbmélyülő szerelem nemes óbora. A hűség nemcsak múltjához, jelenéhez is köti az embert. De már nincs szükség az ifjúság vagdalkozó bizonyításkényszerére, elég egyetlen mozdulat, tekintetváltás. Mert rend van végre, s a nyaraló nyári kertjéből vagy a szomszéd csárda teraszáról már jobban, pontosabban látni a világot, amelyet kiszínesít a lélek játéka. Ahogyan az emlékek is fölfénylenek, mint a megtalált gyöngyök a tengerfenéken. Akár a hajdani repülőút (A halhatatlanság órája). Mintha az eltelt sok-sok év beleférne abba a felejthetetlen órába, amely föld és ég között, a halhatatlanság igézetének mámorában telt.
   A ciklus záróverse (Szentséges éj) továbberősíti hitében az idős költőt, hogy hiába bár a múló idő hordaléka, elhunyt barátok (Képzelődés Orbán Ottó emlékére), széthullt szülőföld (Csendélet szegfű-csokorral), a személyes vég fenyegető árnyéka (Mikor a vénség megkísért), semmi sem múlik el nyomtalanul. Van – már nem világmegváltó, „csupán” a létet önmagában egyensúlyban tartó – feladata még, amelytől mások is gyógyulhatnak, amelyből mások is erőt meríthetnek. Mindennek egyik leghitelesebb példázata a hű társsal végigélt szerelem is:

   ilyenkor tör föl a sose halunk
   meg, fölpörög a heje-huja tánc,
   hitesd magaddal te is, szuggeráld,
   fiatal vagy, fiatalok vagyunk

   kettesben itt a csárda teraszán,
   bár a kabátunk szárnya földig ér,
   ábrándjainkat négyökrös szekér
   viszi tovább.

   (Szép őszi nap)

   Összefoglalás igényű a Költő pásztorokkal ciklus. Takáts Gyula születésnapjára íródott e címadó költemény – de az idős mester és más kortársak (pl. a Hetek-társ Serfőző Simon a Gyerekidőben) mellett megszólíttatnak, illetve felidéződnek a már eltávozott barátok és mesterek alakjai is egyfajta lírai újra-olvasónaplók formájában, úgy mint Jékely (Hajnali zarándoklat), Füst Milán (Störr kapitány visszanyeri feleségét), Illyés (Ebéd a kastélyban). De Ághnál soha nem a verset író költő kerül előtérbe, mint inkább a vers és a verset író költő világa, kora, történelme. Így e szellemi kapcsolatok körül mintegy virtuális valóságként megelevenedik a múlt is, az elmúlt évtizedek keserédes világa. Keser-édes, mert szenvedéssel teli, de mégiscsak az ifjúságot jelentette.
   Különös hangsúlyt kap joggal e panorámában 1956 és felelősségteljes öröksége (Összegyűjtött vallomások). Ágh István ott volt a magyar történelem egyik legdrámaibb és legszégyentelenebb délelőttjén a Kossuth téren, ahol a sortűzben ő is megsebesült. A gyilkosok és az életben maradt áldozatok, szemtanúk emlékezetét egyaránt megszólító Októberi fogadalom súlyos zárómondatával kivetíti e délelőtt véres tragédiáját az utódok lelkiismeretébe: „hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj.”
   Egy reményvesztett nemzedék hangja szólal meg abból a korból, amelyben az itthon maradottak már nem tudtak mit kezdeni apáik örökségével; az emigránsok java része pedig „útiruháját” „elkoptatta / drága anyanyelvével együtt” (Valahol délen):

   Akik abban a korban szerencsélhettek élni,
   nem akarták fölfogni, milyen nyomorultan
   otthontalanok, azt sem értették igazán,
   megfáradt nappaluk miatt oszlottak-e szét,
   vagy a pohárnak beszélő rémalaktól,
   aki a kedvüket lassan fenékig itta,
   bár közönséges üvegárus, mégis pimaszul
   odatelepült fura árnyék volt, a csőd sötétje.

   (Boldogult úrfikoromban)

   Mit csinálhat a költő, aki versben, prózában egyaránt, egész életén át igyekezte a pusztuló külvilágból egy belső valóságba átmenekíteni az egykori értékeket és kellékeket, amelyeknek mára már csak a hiányát lelhetjük föl? Ugyanazt, mint eddig. Bár semmi sem úgy és ott áll már, mint régen, s a látomásban fellobbanó, halott édesanyát is hiába faggatja az igazságról („anyám! unokámat hoztam / itt lüktet a bal karomban / el kell mennem nemsokára / hol találok az apámra?”), ő csak konokan hallgat a tűzhely fölött fazekába meredve (Mire való visszajárnom) – de az emlékezet konzerváló- és a művészet rendezőereje helyére rakosgatja az egykor emberi munkától dolgos és emberi érintéstől forró tárgyakat, amelyek – elhagyatva és kihűlve bár, de – egy atlantiszi világról tudósítanak (Semmi sem úgy).
   Talán jól is van így. Mert ha minden a helyén állna, Ágh István nem írna verseket. Ő, meglehet, boldogabb volna, – ám mi, olvasói, boldogtalanabbak; a kortárs és a mindenkori irodalom pedig jóval szegényebb. (Ágh István: Semmi sem úgy, Nap Kiadó, 2003)