Tandori Dezső

 

Egy ferde pulpit

 

(Duinói + I tétel, Múvment, Berdának)

Ottani valóságokra valló bármi utalás ottani való-
ságok elfogadása. Itt és most: csak az elmúlt dolgok.
Egy ferde pulpit,
        van, nincs, melyre fejem lehajtom,
                van, nincs, mint W. S. mester
kutyája gazdája lábára, de ennek sincs stilizálása,
és mire elgondoltam, „fölfedeztem” újra
a Klee-sírfelirat változatát, mit magam faragtam, s rájöttem,
mely pedánsan ostoba, hogy egy síron áll, bármi igaz s mély,
egy síron, mely még mélyebb, ott, hogy valaki e Földön
nehezen elérhető, mert egyképp lakozik a holtak
s a még meg nem születettek közt, ah, hát hol lakozna,
ha nem a holtak közt, vagy az örök életben éppen,
és még a kulturális tévécsatornán is csak
egyre a holt költőket hozzák, költők-írók, színészek,
festők (Csopeen, a kől-tőőő!) bárzongorára való halála hírét,
sosem azt, hogy most, e pillanatban költő, festő stb.
születik, hát hogyan állhat egy síron ily felirat.
Igen, oly szép lenne minden, ha ihletett percekben hinnénk!
Én átértékeltem ezt, mint Szép Ernő az alkonyatot átnézte,
át, hogy „telefonon nehezen vagyok elérhető”, ez legalább így
van, ennyit változott a világ, oligarchai kripták híreire
ébredek, s mint W. S. mester ennek virtuóza volt, nekem
nem kenyerem a stilizáció, úgy vagyok vele, mint Michael Uhrmann,
a síugró, mit tudom én, a garmischi sánccal, nem kenyere.

Írtam hát, de nem a Mester modorában, ezt még
a villamoson hét kiló krumplival, tíz doboz sörrel
– ah, békít! se úgy el nem butít, hogy valami azért eszembe
ne jutna, se harciasságra nem serkent –, sportlappal (Michael Uhrmann!),
bámultam csak magam elé, s a Döbrentei térnél Totyinak taposót tépni, kései
taposó, december 30-án,
a komoly súllyal leszálltam, s mi ugyan nem a mélyekből,
sírokból, avagy magas Duinókból (érezzük Klee és Rilke
hasonlóságát? s hogy a kelet-közép-européer W. S. mester
is mennyire az ő zsánerük még? bár Eliot is stilizált,
tematizált és stilizált – így töprengtem a krumplival,
a sördobozokkal, ja, és a köztük töredelmező szépséges,
szintén Totyinak vett salátákkal – hol eszek én salátát?! –,
tematizált és stilizált Eliot, arról beszélt, hogy
szabad barackot ennie, írtam a minap, felgyűrt nadrágszárral
a tengerpartra menni néki csakígy, fenébe, rájöttem, hízok,
akkor meg mindegy a sör, majd valami lesz, stilizál és
tematizál Eliot, nekem azonban a költészet nem a téma...
elrontom, nem a forma tematizálása, hanem a téma formalizálása,
ezt se hittem volna, hogy egykor ez így lesz, megcsusszannak
kis kerti házak, ja, a tigris rájuk bömböl a lenti bozótból),
leszálltam, s taposófüvet (fűfajta) szedtem.
                                                                                Örökké, persze,
örökké tart sok minden, csak az idő ér véget. Kik otthonosan
forognak, s ahol, én meg se mozdulok, és egy vonatfülkébe
értelmetlenség volna beülnöm most már. Nem elviselhetetlen:
értelmetlen, haszontalan. Nem is olyasmi, mint – nagy fekete
táskámon, ügyetlenül előkotort szamárfüles füzetembe
felírtam – hogy ha már valakit magamnál is jobban
szidalmazok, ott véget kell vetni. És hogy jobban jár a stíl,
ha másmit korholok, mint ha magamról szólok, amott az illedelem betartatik
még jó-rossz. Lassan az iholi Kártyabajnokság
legjelentéktelenebb (mi az? egyébként) klubjainak egy-egy meccse
is érdekesebb, mint a nekem nézhetetlen olasz klubok,
mint a (hát ezt is meguntam!) brit bajnokság, mint a... mint a... múzeumok,
egy múzeumi meghívó zuhant be telefonon.
Hogy felírtam a villamoson, megújrázva, ezt a „telefonon
nehezen vagyok elérhető”-t. Épp akkor, valahogy. Persze, na nem?
ez azért valahogy érintett, viszont ha más van telefon-közelén,
más veszi, nem veszi fel a kagylót, ez is nyilvánvaló.
Igen, ha hinnők, hogy jutalmunk van, mert halottat tiszteltünk!
Duinók: oligarchák. Nem ezek a marhák, kik itt vannak,
az olivárgarchák és a zoligarchák, kiknek megstilizált meccséről
W. S. mester modorában írni mégis: elvetettem. Van, ami
csak úgy volna az emberen, mint tehán ruhadarabja, szegény Klee
sírfelirata is elhibázódik, bár önmagában tökéletes. De az élet
nem kevésbé reménytelen a halálnál, lásd az én telefon-ügyem,
mindig akad, aki a kapcsolat őre, mondom, ha jóra, ha rosszra.

Nézd, mondtam valakinek, a valami Oligarchája és a Semmi Oligarchája (s
nem ápolom e kapcsolatok egyét se, szegény Klee
nem is nagyon ápolhatta, Rilke más, rózsatövis stb. a hegyen)
ilyesmi: az egyiknek annyija sincs, hogy holnapra mije lenne,
amannak bőven van hétszám előre, én a Semmi Oligarchájához
vagyok közelebb, de mindenen azért csak holnapután óhajtok
eltöprengni, ma és holnap hagyjanak. S maholnap hagynak. De hát én
baljós érzettel tiszteltem egy mindjárt a nyakát szegő lovat. Mind semmi. Az
összefüggések így már bennünk nincsenek meg, már bennünk.
Nézd, én, mondtam, én nem mondom, mondtam, semmi stilizálás,
a tematizáláson már az a bizonyos szalmaszál a teve hátán
a stilizálás, és az érdemlegesebb, nem szűnő kapcsolatoknak
is egy-egy ilyen szalmaszál vet csak véget, semmi nem történt!
semmi érdemleges! csak egy szalmaszál jött még az általam
emlegetett tevepúpra, nem mondom én, mondtam, hogy
felébredtem, nem volt anyagcserém, erre kávét ittam, de
annyira az életben voltam megint, hogy csaknem hánytam,
erre ittam a nyugtató sört, s elindult – mintha pulpituson zenekart
originál személy vezényelne, ah! – a verkli.
A piros lakkos kis verkliből Shani, Schani, mit tudom én, itt-fogalom ifj.
Johann Strauss, ki az utolsó zseni volt, na ja, szép mód, itt,
kösz, a kizsenizést, egy kivétellel, a szép piros lakkos és arany
verkliből elkezdett folyni a sör. Fülkébe nem ülök (ah, ülőfülkék!),
gombát nem sütök, úritököt alig, spárgát sajttal nem fogyasztok,
elmentek az ételek is, elmentek a lovak. Hol az a ferde pulpit,
melyre
                csöndesen ráborultam szárazon sírva,
                                                                         a Cromvvell Road és a lo-
vastestőrség kaszárnyája közt, hol, hogy de jó, de jó, hogy nem,
nem fogadtam öreg kedvencemet, ki épp a versenyen (nem feküdt neki
„Garmisch?” Cheltenham volt az ő Waterlooja?) szegte nyakát,
s még jobb, hogy ellenébe sem tettem meg az autszájdert, ennyit
bárki megért, 20-szoros pénzre, gyalázat lett volna a halott ellen
nyerni. E mai világ halottak, dögrovások ellenében nyer, s ez volt
mindig a gründolás-rend. Erre borult Kafka fiatalembere a bordó
bársony galériakorlátra, de én a ferde pulpitot is szépen lehajtom.

Ah, elterült az akadály mögött, a nagyon magas sövényzet túlján.
Igen, igen, ha tőröm nem, gombám sem rántom, szerencsére
beteg lábaim nem kell még Canestennel kenegetnem.
Jól van, lábam, mégis, kellő pillanatban torpantál. Ne siess,
öcsi, mondtad, vagy meghallottad szavam a Clarkon, coki, állj, hé!

A nyár elment, mondta Szép Ernő. A terasz tele puszta asztallal,
cipői lassan vitték, mint rossz lábaimmal engem is visznek,
lábaim voltak a legjobbak, szinte a második legjobbam
volt a két lábam. S most nem már. Nem ültem el, mint az esti szél,
de a sok évtizednyi üléssel, írógépen vitézkedve elültem a forgóm,
jobb combforgóm, s mindegyre ugyanezt írom. De a vörös tűzoltó-
autó nem ment át rajtam a Clark Ádám téren, nem buggyantam
saját számba vagy lábam közé, hasból. Nem szedtek össze kanállal.
Hát embereljem is magam. S mennyi érthetetlen utalással lesz
tele minden, ahogy ki tudja azt, hogy Shelley, késhet-e
a tavasz, ha már itt a tél, s hogy, Rilke, kellettél tavaszoknak,
lassan már az sem lesz érdekes, hogy nekem nem
kellenek a tavaszok, fene tudja, mi kell, ahogy drága
nagybátyám – egy kafkás motívum – írta, tündér aranyjánossággal,
az üres sakktábla utolsó három kockájába kérdőjelét, mi lesz
a 65. mező? „Tudja a fene!” Meghatottan nézegettem.
Nap, ég veled. Ezért tanultam járni, ezért a megtorpanásért.
Én már tudom, minden a 65. mező! Csak az van! (Kivéve
a sakkozókat.) Ott járunk, ott vagyunk, ha úgy tetszik,
s ha magunknak megengedhetjük, hol elérhetetlenek, hol nem.
A hol igen, hol nem van főleg,
s hová lett az, hogy direktbe-szembe-sors, hogy csöndes

Wittgenstein-olvasgatással megyek Epsomba, ahová aztán el sose
értem. De mentem, a tavasz nem késhetett, tudtam a lovak nevét,
számítgattam, figyelembe véve ittet és mostot, lesz-e eső, ki
bírja, ki nem, ma már csak ennyit bírok tűrni: a köv. itthoni kártyafordulót.

 

 

Vert hadak és feléledt remények

(Amatőr költő verse, 2004)

Elmentem idegen város-világba, hol annyit jártam,
hoztam hurkát, kolbászt a jeges hídi járdán,
elmentem, mert környékem piacait untam,
hátha kedvet hozhatnék hozzájuk onnan.

Mit tesz pár év íme, azt hittem, álmodom:
ez a Máshol Járás valami Más Módom,
ez, ahová mégis elmerészkedtem, hitvány
utánzata se volt semminek Drága Unt Piacaim híján.
Bár otthon vagyunk, hol Európánk áll,
városában maradjon ki-ki csekély ember a maga piacánál,
ne fintorogjon Dél, Észak, Nyugat,
Kelet, netán az otthon-megülés miatt.
Holnap kipihenem kalandom fáradalmát,
Virág Benedek átnyújt nekem szoborként egy almát,
szemközt hatvanöt évével biztat Arany János,
csak gondolatban megyek Angyalföldre Berdához.

Ahogy kalandjaimból kiábrándultam,
s nem az, hogy minek is kirándultam,
lábam sem rándult ki, vagyok a régi illető,
de tudom, amit tudok, szegényes megmaradás: ami engem-illető.

Hitellel mégis a Nagyobb Dolgokba illeszthető.