Terts István

Vekerdi László példája?

 

   Nyilvánvalóan önmaga ellensége, aki Vekerdi László köszöntésére (ünneplésére, dicsérésére, elismerésére) vállalkozik, legyen akár közéleti ember (vagy közintézmény, pláne, ha kitüntetést osztó), akár szimpla közember. Az a válasza (probatum est), hogy „Épp elég igazságtalanság, hogy meg kell öregedni és halni, miért kell erre még figyelmeztetni is az embert?!”; nyilván úgy véli: minek dicsérni – évszámtól függetlenül – azt, aki csak azt teszi, amit muszáj neki (lásd „Itt állok, mást nem tehetek!”), ráadásul – alighanem – élvezi is, de legalábbis nincs ellenére. Végül is igaza van, és hiába volna az az ellenvetés, hogy erre igazából nem is neki, hanem nekünk magunknak van szükségünk (mint ahogy a halottnak is mindegy már, a beszéd a gyászolóknak szól... igaz, ő nem tud tiltakozni). De még jobb, ha nem vitatkozik az ember (és nem provokálja).

   Ha a Szerkesztőség meglepő, de megtisztelő felkérésére mégis igent mondtam, akkor ennek az az egyik oka, hogy mintegy „futottam a pénzem után”: már legalább egyharmad évszázada próbálom (a magam számára) megfejteni V. „titkát” (ha van ilyen), sőt hosszú ideig azt hittem, a megfejtett titokról írni is fogok (mások számára). Nem kis naivitással (és becsvággyal) abban a szerepben tetszelegtem magamnak, amit Németh László tulajdonított elismeréssel „Levél Veress Dánielhez” című írásában a címzettnek („N. L. az esszéíró” című tanulmánya kapcsán): „úgy érzem, neked volna a legtöbb szerzett jogod, itt vagy máshol, egy ilyenféle könyv megírására. Először is Te ismersz a legjobban. Nem azzal az ismerettel, amelyet a készülés szed össze egyetlen alkalomra, hanem ami egy életen át rakódik belénk egy olyan emberről, aki mint személyes ügyünk, mondhatnám: mindennapi táplálékunk foglalkoztat. [...] tanulmányod nem is egy breviáriumvázlat, mint Te mondod, hanem egy többéves utazás guidája, vagy ha úgy tetszik, a meg nem írt Tankönyv a nemzetnek, általad összeállítva s kifejtve”. A naivitást azért említem, mert V nyilvánvalóan nem ilyen meghatottan fogadna egy róla szóló könyvet, akárki és akármilyen jól írná is meg.
   Ezekből a munkálatokból annyi lett, hogy találtam egy (nem túl szellemes) címet („veszedelmes szent ember” VEKERDI LÁSZLÓ PÉLDÁJA), melyből az alcímet – persze már kérdőjellel – ide is átloptam, valamint (egyúttal a szövegszerkesztést megtanulandó) összeállítottam egy bibliográfiát, mely mellékletként a 70. születésnapjára tudta nélkül és az ő nagyrészt kéziratban maradt vagy rendkívül nehezen hozzáférhető helyen megjelent írásaiból általam szerkesztett kötethez készült (ami tehát az ő köszöntéséhez a saját kertjéből szedett virágokból kötött csokor volt), de amit végül – miután az utolsó pillanatban tudomást szerzett az ármánykodásról – V. azonnal kiparancsolt onnan. (Ettől függetlenül ugyancsak a 70. születésnapra elkészült közben egy „hivatalos”, de legalábbis hivatásos bibliográfia is, nyilvánvalóan szintén V. tudta – és helyeslése – nélkül Gyuris György hatalmas munkájával: Vekerdi László. Válogatott életmű-bibliográfia. Szeged – Tatabánya 1999: Somogyi Könyvtár és József Attila Megyei Könyvtár; én csak az önálló köteteket sorolom itt fel a megfelelő helyen, minden más írás adataiért ezt a bibliográfiát ajánlom.)

   Nagyon hamar rádöbbentem azonban, mennyire nehéz (azért nem olyan nagyon) sok dicsérő és részben elemző után nemhogy újat, hanem egyáltalán elolvashatót írni egy ilyen alkalomra (az eszembe sem jutott, hogy neki tetszőt vagy akár csak számára elfogadhatót sikerüljön papírra vetnem). Ráadásul – persze csak egészen kevesek esetében – van a laudációban egy csapda is: ahogy az ajándék egyszerre és általában szétválaszthatatlanul „minősíti” a megajándékozottat és az ajándékozót, úgy az ilyenfajta méltatásoknál, minden szubjektív jó szándék, sőt alázat esetén is, könnyű belegabalyodni abba a körbe, vagy annak a körnek a látszatába, hogy kiváló embert nyilván csak kiválóak méltatnak, és csak kiválóak lehetnek, akiket kiválóak méltatnak.
   Beláttam: érdemesebb, sőt talán az egyedül érdemes megoldás a 80. évét betöltő tanár úr köszöntésénél az, ha nem róla írunk, hanem magunkról: hiszen igazából nem róla, hanem rólunk „szól a mese”, ő inkább csak alkalom, tükör, provokáció.
   Nyilván sokadmagammal úgy tapasztalom ugyanis: (úgy általában) nem tudunk mit kezdeni V.-vel és az – önjelöltek elég nagy száma ellenére nem túl sok – hozzá hasonlóval. Nem akarom azonban elismételni a lépten-nyomon hallható (de ettől még igaz) sirámot, hogy mi lesz a szellem ilyenfajta embereivel (lásd például Csokonai kérdését, illetve állítását a „Magyarországon poétává levőkről”), de nem is tudok hosszú és szakmailag megalapozott értekezést írni az értelmiség, azon belül az ilyen (egyelőre hadd fogalmazzak így) „maszek értelmiségi” helyéről és szerepéről (a tetszés szerint választható előtagú vagy anélküli) Európában, vagy akár a világban. Mégis – ha egyáltalán – a leginkább erről van értelme elgondolkodni. Vagyis V. mint alkalom, tükör, provokáció. Példakép (esetleg kérdőjellel).
   Az egyik kínálkozó „slusszpoént” már most elhasználva a néhai Pernye András példabeszédét idézem, aki a (nem csak zene)kritikus hivatását (sorsát) így foglalta össze. Lótenyészetekben szokás, hogy a karámba a lovak mellé egy szamarat is elhelyeznek. A szamár egyetlen lovat sem bánt (nem is volna erre képes), de már csupán ottlétével is idegesíti, nyugtalanítja a nemes paripákat, akik ezért folyton izegnek-mozognak, mászkálnak – és éppen ez az, amire olyan nagy szükségük van. Azt a megoldást választottam tehát, hogy a lovakat próbálom egy kicsit elemezni, az ő reakciójukat (és azt, hogy „mire van szükségük”). A rendelkezésemre álló terjedelem nem kevés ugyan, de mégsem korlátlan: ráadásul nem tehetem meg azt, hogy csak e „tükör-kérdésről” írjak; előtte bizonyos pozitív tények összefoglalására is szükség van (sőt kénytelen vagyok legeslegelőbb egy kicsit magamról is írni; ennek szerénytelenségét azzal próbálom oldani, hogy magamat is afféle tükörnek – V. kapásból javítaná „partner”-re – tekintem). Csak ezután következhet a fő rész. Valahányszor Vekerdi Lászlót említem (akár saját szövegemben, akár idézetben), csak V. betűvel utalok rá. Ahogy egész életemben szólítottam, illetve említettem („Vekerdi tanár úr”), az hosszú volna, „Vekerdi” pedig ridegen személytelen; akkor már legyen (az amerikai stílusú) gazdaságos megoldás. Egyébként csak ritkán említek neveket. Megjegyzéseimet és a kihagyásokat [] jelzi.
   Ez ugyan tulajdonképpen a szerkesztőség feladata, most mégis hadd indokoljam én, hogy kerülök én magam ide, hiszen a fenti szereposztásban sem „szamár”, sem „ló”, de még csak „lovász” sem vagyok.
   A természettudományokkal való gimnáziumi kacérkodás után – elsősorban a modern nyelvészet csábításának engedve – általános nyelvészetet és germanisztikát tanultam a budapesti egyetemen a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején. „A levegőben volt”, hogy a modern társadalomtudományok társadalmi (de legalábbis értelmiségi) összefogásban terjednek és gyarapodnak nálunk, és szinte ugyanaz a most – ha még él – nagyjából hetven és nyolcvan közötti társaság képviselte a rendszerelméletet, a szemiotikát és hasonlókat számtalan szimpozionon, konferencián, TIT-megmozduláson (a résztvevők névsora könnyen rekonstruálható: akik még élnek, azok most szinte mind tanszéket vezetnek vagy vezethetnének, és természetesen régen kötelező olvasmányok). Felsőbbévesként és kezdő egyetemi oktatóként – ha lehetett – sokadmagammal én is közönsége voltam ezeknek a megmozdulásoknak.
   Én magam addigra már szinte véletlenül rábukkantam V.-re: bár a bölcsészkari jegyzetboltban feltűnő helyen ki volt állítva Kalandozás a tudományok történetében (Művelődéstörténeti tanulmányok) című (1969-ben megjelent) könyve, ekkor még nem szólított meg. Egy félreeső antikváriumban azonban (máig emlékszem: egy létra tetején állva) belelapoztam a kötetbe és beleolvastam a Leibniz-esszébe. Ezután már nem volt kérdéses: amikor észrevettem a Népművelési Tanszék levelező, sőt nappali programjában a nevét (nem volt rossz társaság, akiket Maróti Andor az éppen másutt „nemkívánatos” nagyágyúkból oda gyűjtött: például Buda Béla, Kontra György, Németh Lajos; akkor ez volt a venia legendivel nem rendelkezők egyetlen egyetemi lehetősége, legalábbis Budapesten), „ott volt a helyem”. (A kötetet azóta is őrzöm, Szépe Györgynek a mondásával, amit a címlapra beírtam: „nagyon világos fejű ember”.)
   Ettől kezdve vagy tíz évig szinte minden egyetemi és nem egyetemi előadásán ott voltam (később erre már csak kevesebb alkalmam volt, de ezeket igyekeztem kihasználni), és persze gyűjteni kezdtem (visszamenőleg is) írásait, amit a másológépek – lassú – elterjedése egyre inkább megkönnyített.
   A V.-nél fiatalabbak közül alighanem azok közé tartozom, akik a legrégebb óta ismerik őt.

   Általában levelező hallgatókat tanított, akik művelődési házakban és hasonló intézményekben dolgoztak és az ország minden részéből („a frontról”) gyűltek össze havonta. Nagyot néztek, amikor az első előadás így kezdődött: „Nem kell ám itt csendben lenniük, ehetnek, ki-be mászkálhatnak, alhatnak, mást is csinálhatnak – mert ez nem egyetem, ahol Maguk most vannak. Hogy is lehetne egyetem az, ahol [teljes név] tanszékvezető professzor!? Akár be is kiabálhatnak, ha úgy gondolják, hogy én hülyeségeket beszélek, sőt ennek örülnék a legjobban.” (Máskor is elmondta, egész életével példázza, hogy antidemokratikusnak tartja a tanítást, legalábbis azt az intézményesített formáját, amikor valaki hivatalból okosabb és hivatalból csak neki van joga beszélni. E felfogással nincsen persze ellentétben az a dedikációja, melyben ez áll: „mélységes tanári tisztelettel”. Molnár Ferenc az Osvát Ernőt köszöntő vígszínházi ünnepélyen elhangzott tíz szentenciája közül a hetedikben ugyanezt így fogalmazza meg: „Tőle tanultam: a tanítványnak el szabad hagyni hűtlenül a mestert, – de a mesternek a tanítványt soha.”)
   Szokatlan volt persze ez az indítás, még szokatlanabb az ilyenfajta személyeskedés (nem maga a vélemény, hanem a félelem nélküli kimondása, ráadásul éppen abban a hatalmas teremben, ahol az említett éveken át – irodalomtörténet címén – leginkább a maga „Radnóti Mikihez” fűződő barátságáról adott elő).
   Szakmai jellegű bekiabálás nemigen hallatszott, egyszerű fegyelmezetlenkedés viszont néha igen, ami persze az előadót láthatólag akkor is zavarta, ha nem szólt miatta. Hogy nem az alkalmi fegyelmezetlenség jellemezte a levelező hallgatók hozzáállását, az mutatja, hogy e munka mellett tanuló felnőttek voltak az igazi diákok, akik szünetben körülvették, olvasnivalót kértek. És máig meghívják munkahelyükre előadni vagy csak beszélgetni, sőt egyszer pár napos sátorozásra még a füzéri vár tövébe is meghívták, ami nagyon jól sikerült: folytatódott V.-vel az „egyetem”.
   Máskor viszont a nem szabályos oktatási forma éppenhogy arról tanúskodott, hogy jól mennek a dolgok. V. ugyanis időnként tanított nappali népművelés szakosokat is, általában a Pesti Barnabás utcai épület egy cigarettaszagot árasztó, málló falú szemináriumi helyiségében. Egyes lányok kötögetve – vagyis a jegyzetelésnél szokásosnál sokkal nagyobb elmélyültséggel – hallgatták. Nem tudom, hánynak kellett volna járnia, de általában csak kevesen voltak ott, legalábbis csak ritkán voltak többen, mint a nem hivatalosak: Forgács Péter (reumatológus, V. barátja) és a gimnazista fia, apám és egy joghallgató volt katonatársam, meg persze én.
   Az még csak jó poén lett volna, hogy nem várja el a fegyelmet. A folytatás azonban az említett kurzuskezdő előadáson az volt, hogy hosszasan elmagyarázta: miért nem egyetem a mai egyetem. Ez volt a lényeg: „A középkorban egyetem volt, mert akkor találták ki, hogy a diákok tudnak tanulni a professzoroktól, akiknek persze erre való alkalmasságukat állandóan bizonyítaniuk kellett (néha emberhalállal is végződő) nyilvános disputákban. Aztán még egy nagy ötlet jött a XIX. századi német egyetemeken: hogy a diákok egymástól is tudnak tanulni, ha a professzorok alkalmasan megszervezik a szemináriumokat. Azóta semmi.” De észrevétlenül következett a pozitív kifejtés is: azon bölcsész nemzedéknek, melynek a tananyagából (mint például a magamfajta német szakosokéból) éppen akkor törölték a nyelvterület történetét mint kötelező kurzust, ő mesélte el Abélard példáján (és – mint mindig – rögtön bemutatva egyik forrását, Haskins könyvét), hogyan működött egy középkori egyetem. És aztán jöttek kedves témái (a magával hozott rengeteg könyvvel illusztrálva): a chartres-i katedrális tornyán szoborként a föld és a földműves iránti hálából megörökített ökrök, a liszten kívül papírt is termelő vízimalmok, a kengyel és a többi.
   Csináltunk – naivan nem is sejtve, hogy ez veszélyes is lehet – egy maszek diákkört (a Befejezetlen jelen példányában ott is a dedikáció: „TI-nak, ő s baráti köre érdeklődését köszönve”). Az itt felbukkanó (nemcsak bölcsészek) közül többen is szerepeltek a később tárgyalandó könyvsorozat, a Gyorsuló Idő tényleges vagy csak javasolt szerzői között. Az általa javasolt vendégek közül pedig hogy is hiányozhatott volna Szűcs Jenő?
   Bejáratos is lettem hozzá. Ennek végeredménye azonban – vád nélkül is hadd védekezzem – nem az lett, hogy az ő tanítványává lettem volna (mondjuk olyan felállásban, hogy ő professzor, én meg tanársegéd; én még csak tanársegéd lettem a magam szakmájában, de ő sosem lett professzor), még csak igazi famulusa, de Eckermannja sem (ezért idéztem az imént nem titkolt öngúnnyal azóta feladott tervemet). Nemhogy nem „éltem és élek meg” V.-ből, nemhogy az ő szekeréhez kötöttem volna a magamét, hanem tulajdonképpen a fordítottja történt: a reguláris tudósi, kutatói karriertől (sőt magától a pályától is) még saját szakmámban is elsősorban azért fordultam el (a képességek és hajlamok nyilvánvalóan nem elégséges volta mellett), mert a V.-től olvastak és hallottak megrendítették bennem azt az ájult tiszteletet, amelyet a tudományok (és főleg a tudósok) iránt addig éreztem. Ez a kritika (mert ismeret és belátás) nélküli attitűd helyes, sőt talán az egyetlen lehetséges a pálya felé forduláskor, de nagyon ártalmas, ha megmarad. (Ennek a mondatnak az első részével nem értene, soha nem is értett egyet: nem szereti a tudományos ismeretterjesztést, a jót sem, mégpedig elvi okokból. Erről majd később.)
   A személyes kapcsolat azonban természetesen kétségkívül nagy élményekhez juttatott: akaratlanul néha én is tanúja lehettem másokkal, nagyokkal folytatott beszélgetéseinek és hangos gondolkodásának, láthattam viselkedését olyan helyzetekben, amik természetesen nem tartoztak sem rám, sem másra, mégis életem részévé váltak.
   A személyes kapcsolatnak volt számomra még egy nagyon nagy haszna: gyanútlanul rám bízott pár kéziratot, elsősorban előadások meg nem jelent írásbeli változatát. Ezekből „ármánykodtam össze” az említett születésnapi könyvet. Aztán A véges végtelen és az Így él Galilei megjelenését elősegítők (tulajdonképpen: kierőszakolók) között is ott voltam. Az ezeken a könyveken való munkálkodásnak is megvolt a maga óriási haszna: hiszen a szerkesztő többször is szóról szóra elolvasva a könyvet többet kap, mint a legtöbb olvasó; ezenkívül V. – amíg még volt honorárium – könyörtelenül kicseréltette a szerzői és a szerkesztői honoráriumot, mondván, nekem még iskolás gyerekeim vannak. Nem biztos azonban, hogy ugyanilyen jót tett velem akkor is, amikor a kötetek megjelenése után – ha mértékkel is, de – rászálló (és V.-ben, sőt a könyvek témájában elképesztően tájékozatlan) sajtósokat egyenesen hozzám küldte. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy én könnyebben elérhető voltam, neki nem lévén telefonja (most már van mobilja). A „nem volt” mögött az az ok rejlett, hogy az igénylőlapon szerepelt a bizonyos érdemeket firtató rubrika, és ő ezt nem volt hajlandó kitölteni (ahogy Einstein is következetesen mindig úgy töltötte ki a „faj” rubrikát, hogy „ember”). Így aztán nekem kellett beszélnem a rádióban, amire a magam jogán aligha lett volna alkalmam (még rágondolni is rossz, hogy ez kimaradhatott volna az életemből..!). A lámpaláz ellenére, remélem, annyira azért nem hatódtam meg a „médiától”, hogy annak a bizonyos viccbeli egérnek a szerepét vettem volna föl, aki az elefánthoz az ismert „Hallod, hogy dobogunk?” szavakkal fordult.
   Szívesebben idézném persze Moritz von Schwind jó nevű osztrák festőt, aki Schubertet meglátogatva és azt tapasztalva, hogy nincsen se kottapapírja, se pénze, nekilátott és jó néhány napra elegendőt megvonalazott. A fáma szerint élete végéig ezt tartotta legjelentősebb képzőművészeti alkotásának. De nem árt, ha a szereposztással tisztában van az ember. Akkor már inkább Molnár Ferencet idézem, aki – a már említett ünnepélyen – utolsó szentenciaként ezt mondta: „Tőle tanultam: Shakespeare lángész volt, mi legyünk tisztességes emberek.”
   Azon „újszülöttek” számára, akiknek erre szükségük lehet, röviden összefoglalom V. külső életútját. Hogy az egész ne legyen annyira lexikonízű, idézeteket is mellékelek; ezek forrása:
   F A = Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Bp. 1986: Magvető;
   L Á = László Ágnes: A mellőzöttség „haszna”. Kurír. 1991. márc. 1.;
   N L = Németh László: Pillantás az őstörténetbe. [1961] Kiadatlan tanulmányok Bp. 1961.II. 366-8 [maga az írás az ötvenes évek végén keletkezett];
   S M = Sükösd Mihály: Napló és kritika. [Márkus István, V. L. és Vitányi Iván] Valóság 1972/2.;
   SzZs = „Szellemi függetlenség, tisztaság, tisztesség” [interjú, készült 1982-ben] In: Szántó R. Tibor, Zsolnai László (szerk.): „Kétszemélyes egyetem.” Tizenegy beszélgetés Bp. 1990: Magvető, 233–258.
   1924. VII. 21-én született Hódmezővásárhelyen (a városnak később fontos szerepe lett az életében: barátjának, Forgács Péternek a leendő felesége, aki onnan való, egy nyáron összehozta őt a H.-en tanároskodó Németh Lászlóval. A találkozásról először az 1997-ben megjelent A Sorskérdések árnyékában című könyvben írt; ott forrásként annyi áll csak, hogy egy rádiós hangfelvétel a hetvenes évek végéről, mely először itt jelenik meg; hogy egyáltalán elhangzott-e, nem tudom). Szülei középiskolai tanárok voltak Debrecenben (matematika, fizika, kémia). Édesanyja székely paraszti sorból küzdötte fel magát (hogy aztán méltatlan üldözésben teljenek szolgálata utolsó évei). Édesapja (akinek a Befejezetlen jelent ajánlotta) a Református Kollégium matematikatanára, egyetemi magántanár volt. A kollégium tanárai közül egyedül őneki nem adtak gúnynevet a diákok. Érdekes, hogy írt egy alig ismert könyvet a latin tanítása ellen (Tanítsuk-e a latin nyelvet? Tájékoztató a középiskola iránt érdeklődő művelt nagyközönség számára, Hódmezővásárhely 1914), melyről Borzsák István sem tudott. Öccse nyelvész, indológus és cigánykutató (maga is „nehéz ember” és szintén Széchenyi-díjas), és a család más ágaiban is bőven vannak orvosok és más sikeres értelmiségiek.
   Élete meghatározó élménye volt a „debreceniség”: az ateistaként is „gyakorolt” kálvinizmus, a Balthazár püspök, Karácsony Sándor, később Sántha Kálmán és mások példázta tisztesség, a városi polgárság toleranciája és műveltsége, egyáltalán, a nem nyugati típusú, de vele egyenértékű városiasság, mely témára újra és újra visszatér előadásaiban és írásaiban.
   Írónak készült, mégis először Sopronban tanult erdészetet (indoklás: „ez az egyetem volt a legmesszebb”), ahol afféle önképzőkört csináltak (többek között később is barátjával, Varga Domokossal), és ebbe például Veres Pétert hívták meg előadónak. Majd átment a budapesti orvosi egyetemre (a Pápai Páriz Ferenc Népi Kollégium tagja volt). 1951-ben avatták orvossá, 1955-ben lett belgyógyász szakorvos. Debrecenben, a Tudományegyetem fizikai-kémiai intézetében („izotópokkal kísérletezik [ami ma divat, de akkor új dolog volt]” NL), majd belklinikán dolgozott („Egyik öreg főorvos ismerősöm csodálkozva számolt be róla, hogy uralkodott készültségével egy kékesi belgyógyász kongresszuson.” NL). Közvetlen tanúja volt Sántha Kálmán agysebész professzor tevékenységének és sorsának; soha nem mulasztotta el, hogy a „művelt nagyközönség” előtt jószerével ismeretlen Sánthát az emberiség legnagyobbjai között említse, az ő példát statuáló ellehetetlenítését pedig (a Karácsony Sándoréval, a neki oly sokat jelentő másik nagy debreceniével együtt) újra és újra szóba hozza. Szoros kapcsolatban volt Szele Tibor matematikus körével (aki – mint később majd oly sok mestere és mentora – viszonylag fiatalon halt meg). A V. nemzedékéhez tartozó (de szintén fiatalon meghalt) Kertész Andor matematikustól még magam is hallhattam, hogyan zajlott le hármójuk több napos bükki sítúrája: folyton csak a matematikáról volt szó. (A sors – és a tudományos minősítés – úgy hozta, hogy Kertész Andor András nevű nyelvész fiának a védésén – a mindenféle tudományos fokozat nélküli – V.-t kérték fel opponensnek.)
   Összetűzése támadt az ÁVH-val: a konfliktus forrása az volt, hogy a Hortobágyról a klinikára – az utolsó vagy az utáni pillanatban – beszállított internáltak egészségessé nyilvánításának jogát mint osztályos orvos fenn kívánta tartani magának (rögtön kitették a pártból). („Aztán a belgyógyászatot is otthagyta. – De hisz a betegeid rajongtak érted? – mondták neki. – Épp azért; nem hagynak időt, hogy okosabb dolgokkal foglalkozzam. – S a belgyógyászat? – Egy életet kell rászánni, hogy az ember egy ritkább kórképhez tíz-húsz esetet összegyűjtsön.” NL; „Belgyógyászként praktizáltam, de közbeszólt a történelem, meg a saját hülyeségem.” LÁ).
   A bp.-i onkológiára került („Pestre jött kutatóintézeti orvosnak; de főként azért, hogy kenyerét a nagy könyvforrások közelében kereshesse. A karriert végképp föladta: nagy dolgokkal akar foglalkozni.” NL). Mint egykori kollégája elmesélte, ő volt az „önképző-kör” lelke: (az igazgatóval az élen!) buzgón jegyzetelték kollégái, amit többek között dán és román szakirodalomból referált nekik. Egyébként azóta is „visszajárnak” hozzá fiatal orvosok, akik az onkológián vele magával természetesen már nem, csak legendájával találkozhattak! Otthagyta ezt a munkát is, mert „a betegeket úgysem tudja meggyógyítani, olvasni meg nincsen ideje”. („Sokat ígérő tudományos pályát hagyott ott, főként azért, mert nem maradt ideje eleget olvasni.” SM).
   (Egy ritka alkalommal azonban, amikor egyáltalán beszélt ilyesmiről, említett egy sikertelenül megpályázott szekszárdi főorvosi állást is.)
   Ettől kezdve tehát már nem orvos, csak „doktor”, amely – szinte sosem használt, de a személyi igazolványában szereplő – titulus egy népszerű V.-anekdota forrása lett. Eszerint az új igazolványt kiállító rendőrségi tisztviselő nem akarta elhinni, hogy orvosként csak könyvtáros, és ott helyben eldöntötte, hogy tehát „szakképzettsége nincs”; ő maga ezt a bejegyzést gyakran és szívesen mutogatta is. (Az ilyenfajta anekdoták örök törvényei szerint persze van a történetnek egy másik változata is, melyet szintén maga mesélt, igaz, hogy csak ritkábban és szűkebb körben. Eszerint neki magának sikerült rávennie az illető rendőrt, hogy a szakképzettséget feltüntető rovatba bekerüljön az áhított „szakképzettsége nincs”.)
   Rényi Alfréd mellé, az MTA Matematikai Intézetébe került (a pesti egyetemről eltávolított Szabó Árpádot is az Intézet, illetve Rényi fogadta be), ahol – az olvasók kiszolgálása mellett – szakcikkeket publikált a matematika történetéről, általában az újkor eleji, főként XVIII. századi tudomány történetéről. („Írtam néhány tanulmányt, de valójában sosem voltam tudós. Aki pedig nem tudós, az álljon félre, ne foglalja el a helyet mások elől. [...] Nem tudom, hogy miért, egyszerűen így jött. Azt a pár cikket, amit összepatkoltam, igyekeztem tisztességesen megcsinálni, de ez kevés. Kevés az üdvösséghez. Sok minden kellett volna ahhoz, hogy ezt kellő szinten lehessen csinálni. Sok minden kívül, sok minden belül.” SzZs).
   Németh László feleségének kérésére ő írta meg az „Arcok és Vallomások” sorozatba Németh László portréját, óriási vihart kavarva ezzel (erről még majd lesz pár szavunk), így Rényi (korai) halála után, 1970-ben el kellett mennie a Matematikai Intézetből. (Jellemző volt a „búcsú”-ja: amikor az új igazgató hívatta és V. látta rajta, hogy nehezére esik a kirúgást közölni az érintettel, megkönnyítette a dolgát: „Igazgató Úr, ne fáradjon – tudom, miről van szó, és magamtól is elmegyek.”)
   Ahogy az orvoskodás végét az említett szekszárdi pályázat, úgy a matematikatörténészkedését az 1964-es (nyugat-)németországi matematikai kongresszus siettette. Egy diákkori dániai tanulmányúttól eltekintve ez volt első külföldi útja.
   FA-nál ez olvasható (1964. IX. 9. és 29.):
   „Mond még egy jó hírt: matematikai kongresszusra utaztatják Nyugat-Németországba. [...] És Németország? – Összevesztem velük. Éppolyan disznó banda, mint az itteniek. – Herr Hoffmann, a matematikai konferencia atyaúristene, ki reggel 9-től délután 5-ig beszélt Leibnizről, nem bocsátotta meg, hogy ő is erre a témára jelentkezett. Először megdicsérte, aztán vaskosan elmarasztalta előadását, mely a régi Leibniz-kiadás egy téves számítására alapozódott.
   – Halten wir! – szólalt föl ismét V., hamisítatlan hortobágyi dialektusban, s bebizonyította, hogy a hibát előzetesen ő is észrevette, bekombinálta: levezetése ettől függetlenül helyes. Hoffmann úr lecsapta orra előtt a könyvet: – Erre most nincs idő. – V. nem hagyta magát, még a folyosón is bizonyította saját igazát. Hoffmann úr nem tárgyalt vele, csak Szabó Árpádon keresztül. Fölajánlotta, közzéteszi a szöveget. – Közölni a Világosságban is közlik – üzent vissza. [...] Végül amikor pénzbeli végkielégítésről volt szó, V. csapot-papot, mindent otthagyott, nekivágott a Schwarzwaldnak, hogy kisétálja magából a bosszúságot. Most már a magyar és nemzetközi matematika fórumairól egyaránt kiiktatták. Ehhez képest egész jókedvű.”

   Erdei Ferenc (az Akadémia Szociológiai Bizottságának elnöke) javaslatára a „Magyarország Felfedezése” sorozatba Bakos Istvánnal együtt ő kapott megbízást (és ösztöndíjat) a Kutatómunkások című kötet elkészítésére. Magnetofonnal végigjárták szinte az egész magyarországi tudományos terepet (ötven kutatóintézetet), de a könyv végül is (Erdei Ferenc halála után) nem jelent meg, sőt a kisiskolások dolgozatfüzetéhez hasonlóan pirossal végig„javított” kézirat is mindörökre eltűnt a kiadó páncélszekrényéből. (A kötet nagy része darabokban itt-ott azért megjelent.)
   Mellesleg a tervezett kötettől függetlenül, egyedül is számtalan interjút készített a szélesebb (tehát a kutatáson kívüli) kulturális élet képviselőivel (pl. egy időben az Egészségügyi Dolgozó című szakszervezeti lapban sorra jelentek meg interjúi). Ez nem azt bizonyítja – bizonyos jó szándékú, de V.-t (és műfaját) nem értők véleményével szemben –, hogy mondjuk jó kultuszminiszter vagy rektor lett volna belőle (feltéve, de nem megengedve, hogy hagyta volna magát „megerőszakolni”), hanem azt, hogy tökéletesen távol állt tőle mind a szobatudósi, mind a – hadd nevezzem így – szobakritikusi attitűd. Igenis rajta tartotta a kezét az ország ütőerén.
   Ezt azért tartom szükségesnek kiemelni (és az interjúkkal bizonyítani), mert azt mondta valaki, hogy – Németh Lászlóhoz hasonlóan – V.-t is „elválasztja a könyvtár a valóságtól”. Németh László itt nem téma, de nyelvészként nem állhatom meg, hogy ki ne jelentsem pars pro toto: az ő – alig ismert – idegennyelv-oktatási koncepciója, bár első látásra igencsak maximalistának, ezért naivnak tűnik, a valóságban semmivel sem irreálisabb, mint a 70-es évek nagy pedagógiai (és ezen belül anya- és idegen nyelvi nevelési) reformmozgalmának sok-sok elképzelése, köztük a V.-é. Az más kérdés, hogy miért nem lett ezekből semmi, sőt miért nem maradt még csak hírmondójuk sem...
   Nem annyira ő „jár ki a valóságba”, hanem mintegy a valóság „keresi meg” őt: olvasmányain (és az említett nagyszámú interjún kívül) rengeteg személyes kapcsolatból is bőségesen van alkalma tájékozódni jóról-rosszról egyaránt.
   Kenéz Ernő mellé az MTA Könyvtárába került, a szerzeményezésre, ahol a természettudományos, a matematikai és a tudománytörténeti beszerzéseket végezte, illetve nyugdíjazása óta is végzi – ha éppen van pénz a beszerzésre. A beszerzés ugyanis annak függvénye, hogy az Akadémiai Könyvtárnak van-e éppen pénze (tudniillik könyvre). Az egyik anekdota szerint – vesztükre – őt is beválogatták abba a bizottságba, melynek a folyóirat-állomány további gyarapításához szükséges 8 millió forintot kellett volna előkerítenie. Azért „vesztükre”, mert hamar előállt azzal a javaslattal, hogy minden akadémikus mondjon le egyhavi (főállása mellett tulajdonképpen plusz) illetményéről... Nyugdíjazásának egyik mellékkörülménye az volt, hogy maga kérte, amikor kiderült: leépítések várhatók, nehogy fiatalabbak, köztük családosok „kerüljenek lapátra”.

   Néhány fontos és nagy kedvvel végzett nagy vállalkozásáról – már publikációs tevékenységének szintén csak vázlatos áttekintése előtt – mindenképpen szólni kell még e szűkre szabott beszámolóban is.

   1975-ben Sík Csaba, a Magvető Kiadó irodalmi vezetője a felszabadulás 30. évfordulójára „a haza oltárára” egy könyvsorozatot kívánt helyezni, melynek szerkesztésében közreműködésre régi barátját, V.-t kérte fel. Ő pénzt és neve feltüntetését nem kérte, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a szerzők kiválasztásába beleszólhasson. Egy ideig mégis szerepelt a neve mint egyik sorozatszerkesztőé, majd először az övé, aztán a Sík Csabáé is eltűnt, és végül is a sorozat nélkülük ment tovább (amíg ment). Az első legalább 100 kötethez köze van. („A Gyorsuló idő szerkesztését Sík Csabával rettentő örömmel és nagy lelkesedéssel csináltuk mind a ketten, ez nekünk a jó értelemben vett játék öröme volt. Sikerült jó néhány új embert, új szempontot és régi értéket a köztudatba emelni. Ezt akartuk elérni, egy darabig ment is. Maga a forma is nagyszerű volt; azt hiszem, az egész sorozatból Fajó János fedelei fognak megmaradni, és persze néhány kiváló tanulmány [...]. Mi előre megmondtuk, hogy kitől rendelünk, illetve kitől szeretnénk rendelni. Megmondták, hogy kitől nem lehet ezek közül, a többiektől rendeltünk. S mikor az emberek megírták a könyveket, akkor visszadobálta a kiadó, átíratta stb. Elsőrendű emberekről volt szó, akiknek azonban még nem volt nevük. A kiadó pedig azt mondta, hogy ne vacakoljunk, a szerzőket meg kell törni, a fiatal szerző ne ugráljon, örüljön, hogy meggyalázzák. Mindezt nekem kellett volna vállalni és közvetíteni. Hát ilyet nem lehet vállalni, ez disznóság.” SzZs; N.B. az egyik szerkesztő hölgy, aki ebben a „szerzőnevelésben” igencsak kitűnt, most másféle színekben tündököl.)
   Nemsokára V. boldogan újságolta, hogy – alighanem a Móra Kiadónál dolgozó barátja, Varga Domokos közvetítésével – megbízást kapott F. Kemény Mártától, hogy az általa „tizenkét éven felülieknek” szerkesztett „Így élt...” című sorozatba írja meg Galilei, Descartes, Newton, Einstein és Kármán Tódor életrajzát. (Erre a hírre reagált úgy Szépe György, hogy „végre lesznek jó egyetemi tankönyveink”). 1977-ben megjelent az Így élt Newton, közel harmincezer példányban (igaz, valamely „nyelvi ítész” közreműködésével számtalan nem a szerzőtől származó „is” szócskával „gazdagítva”, melyeket aztán V. minden egyes általa szétosztott példányban egyenként kiirtott). Nem lehet tudni, hogy hány serdülő fordult ennek a kis könyvnek a hatására a fizika felé (vagy nem fordult el tőle); de az biztos, hogy – ki tudja, hogyan – 1981-ben megjelent belőle egy szlovák fordítás is. És az is biztos, hogy a Gyuris-féle bibliográfiában összesen csak egy (!) recenzió szerepel. És persze az is, hogy a többi négy csak terv maradt, alighanem a sorozatszerkesztő halála miatt.
   A meg nem írt Galilei-kötetnek érdekes lett a sorsa. Többek (fogalmazzunk így) „unszolására” akkora munkával, amely nem is egy nagydoktori elkészítéséhez elég lett volna, V., aki azóta is – ahogy mondani szokták – Galileivel kelt és feküdt, és mindent elolvasott tőle és róla, amit csak lehetett (ami egész könyvtárnyit jelent), megírta az Így él Galileit (1997). Már a címlap története is száz százalékig „vekerdis”: mióta van autója (sőt: a Sárkány névre hallgató régit ki is tudta cserélni egy új, de már négyütemű Wartburgra), nemcsak maga művelte somlóhegyi szőlőjébe jutott el, hanem az utóbbi években Ausztriába, Olaszországba és Franciaországba is; a chartres-i katedrálisban látta meg az Izaiás prófétát ábrázoló üvegablakot, és ennek reprodukciója került a címlapra, mint ami – talán nem is véletlenül – a legjobban illik Galileihez (és sokak szerint hozzá magához). Ha a szerkesztő biztosan nem is, V. maga elsőnek a most következő mondatot húzná ki: „ha..., akkor” ez a könyv nemcsak mint „ismeretterjesztés”, de mint a tudománytörténet (vagy Fülep Lajos „művészettörténet-filozófia” fogalmának megfelelőjeként a tudománytörténet-filozófia) nagy „dobása” is. Európai, sőt világszenzáció lehetett volna. Itthon sem lett...
   Ha az „Így élt” sorozatba nem is készült el a többi tervezett V.-kötet, a Móra Kiadó (és Kemény Márta) megjelentetett két, Varga Domokos és V. által közösen jegyzett „ifjúsági könyv”-et: Európa születése. Európa a IV–XIII. században (1977, a „Képes történelem” sorozatban) és A világ kereke. Az ember útja az őskortól az újkorig (1985). Ezekben a címlap szerint V. csak a képeket válogatta, de a nemrég meghalt szerzőtárs, barátja emlékét sem sérti talán, ha megállapítjuk: része volt a tartalomban és a megfogalmazásban is.
   Kockáztatva a nosztalgiázás (e tekintetben nem is olyan szégyenletes) vádját, ki kell térnem még egy körülményre. Ahogy már a Newton-könyv esetében is elképesztő a példányszám, úgy ez utóbbiaknál is: az Európa-könyvé 99 800, ehhez jön az 1980-as 2. kiadásé és a szlovákiai magyar nyelvű kiadásé, A világ kereke pedig Magyarországon 71 000 példányban jelent meg (ehhez jön a romániai magyar kiadás vélhetőleg néhány ezre). Ha ezeket a számokat összeadjuk, kiderül, hogy a „természetesen” el is fogyott körülbelül negyedmillió kötet ennél nyilván sokkal, de sokkal több hazai és kisebbségi magyar (valamint a szlovák fordítással szlovák) fiatal (és nem fiatal) olvasóhoz jutott el!
   V. egy másik tartós és hatásos művelődési vállalkozása a Rádióban 1982 óta egyfolytában sugárzott „A véges végtelen” című beszélgetés, illetve előadás-sorozat. Ennek szerkesztője és V. állandó beszélgetőpartnere Herczeg János. Kezdetben kicsit iskolai óra jellegűek voltak a műsorok: a két felnőtt mellett fiatalok is kérdeztek, de később kialakult a mai, „esszériport”-nak nevezett kétszereplős forma. A legnagyobb baj az egész sorozattal az, hogy nem sikerült – mert nem is lehet – olyan időpontot találni, amikor ezeket a hallatlanul nehéz, tömény műsorokat hatékonyan lehetne követni (és ezen az ismétlések és az Élet és Tudomány – természetesen képes – összefoglalásai sem tudnak sokat segíteni, meg az sem, hogy az „előadást” színészek elmondta szak- és gyakran szépirodalmi idézetek és rövid zenék tagolják). Nyilván rajtam kívül is sokan „nyafogtak”, hogy – sok külföldi és néhány magyar példa nyomán – jelenjen meg az adások szövege írásban is. Mivel úgy készül minden műsor, hogy V. előre megírja az egészet (hogy mekkora jegyzet- és könyvhegyet mozgat meg egy-egy témához, elgondolható), majd a ténylegesen elhangzó műsor fényében a fejében átszerkeszti. Ennek a kiadására is a Typotex vállalkozott, és mindenki azt hitte, hogy ilyen munkamódszer mellett könnyedén kialakul majd a kötet (sőt a kötetek, hiszen az akkor már száznál több adásnál tartó sorozatot 20–20 részenként lehetett – volna – csak könyvvé formálni). Mondanom sem kell, hogy nem így lett: szó sem volt „utolsó simításokról” vagy legfeljebb átszabásról, hanem szinte újjáírt minden fejezetet (kínosan ügyelve arra, hogy a legújabb szakirodalom is szerepeljen benne). Ráadásul ma is ugyanúgy dolgozik, ahogyan évekkel ezelőtt: (mechanikus) írógéppel, melynek az e betűje félig már elkopott, írja meg az első fogalmazványt, kézzel kijavítja, majd a végleges változatot általában a felesége gépeli le. Nem tértek át a számítógépre. Az is baj, hogy a „képesítés” is elmaradt: olyan mennyiségű és főleg minőségű kép közlésére nem volt mód, mint az Európa születése és A világ kereke esetében. Így maradt a betűtenger, mely írásban csak egy fokkal könnyebben érthető, mint szóban (igaz, tetszés szerint elővehető, aláhúzogatható). A legnagyobb baj azonban az, hogy még a kétezres példányszámot sem érte el az első (hogy úgy mondjam: próba)kötet, így aztán V. erre – meg a könyvet fogadó következetes hallgatásra – sajnos joggal hivatkozva áll ellen a folytatás tervének.
   Még egy témát kell érintenem A véges végtelen kapcsán. V. kezdettől fogva kétszerzős műsornak, illetve könyvnek tekintette, mint ahogy a folyóirat-szerkesztőket is a szerző egyenrangú partnerének (mert szerinte „a folyóirat önálló irodalmi műfaj”). Vagyis ragaszkodott hozzá, hogy Herczeg János neve is ugyanakkora betűkkel szerepeljen a címlapon, mint az övé. „Kezére játszott” még az is, hogy az ábécében H előbb van, mint V. Ahogy a köznyelv fogalmazni szokott: „ne tudja meg senki”, hány embernek mennyi erőfeszítésébe került a sorrend megfordítása! És V máig nincs meggyőzve arról, hogy így helyes és méltányos; de nem azért makacskodik, mert „szerény”, hanem azért, mert nagyon-nagyon érti a szellemi (és igazából minden más) munka társas jellegét. Nem a szerénységéért, hanem az éleslátásáért illeti tehát elismerés.

   Első – nevezzük így – esszéisztikus írása – akkor még orvosi szakcikkek között – 1957-ben jelent meg, majd 1963-ban kezdődött – először általában a Valóságban, a Világosságban és a Kortársban, majd egyre több folyóiratban megjelenő – az írások ma is tartó sorozata. Saját, a Gyurisénál természetesen kevésbé pontos, de alighanem így is statisztikai érvényű listám szerint V. 1963-as tulajdonképpeni „közírói” indulása óta – mindenféle publikációt, tehát 2 oldalas recenziót, 50 oldalas tanulmányt és félezer oldalas kötetet egyaránt egyetlen darabnak véve – átlagosan kéthetente „szólal meg” írásban; ehhez jönnek a szóbeliek, melyeknek csak egy részéből lesz aztán – gyakorlatilag újraírással – publikáció. (1972-ben Sükösd Mihály, aki a Valóságnál V. írásainak szerkesztője volt, így írt: „Nyolc év alatt három könyvet adott ki magából, mintegy ezerkétszáz oldalnyi terjedelemben. Ha begyűjtetlenül maradt, illetve mostani könyvének lezárása óta készült dolgozatait is beszámítjuk, a produkció körülbelül ezerhatszáz oldal. Évente átlagban kétszáz oldalnyi kitűnő esszészöveget ír.”)
   E kéthetenkénti írásbeli közszereplésnek a súlyát – talán mondanom sem kell – igencsak felfelé nyomja a három „ifjúsági könyv” – az új, a külföldi magyar és fordított kiadásokkal együtt hat kötet – ma már hihetetlen példányszáma. Ugyanakkor a statisztikát semmiképpen sem rontja, sőt csak javítja, hogy némely tanulmánykötete nagy arányban tartalmaz korábban már megjelent írásokat is: nyilván ugyanolyan „könnyedén” csinált ezekből is kötetet, ahogy például A véges végtelen írás- és szóbeli előzményeiből...
   Nincs mód, de szükség sem, hogy ennek az elképesztő mennyiségű írásnak a műfaji összetételét elemezzük, statisztikázzuk; a csak könyvismertetés, a recenzióba bújtatott esszé, az összegző tanulmány (bevett angol nevén review article), a „hagyományos” irodalomkritika és a politikai esszé egyaránt képviselve van. Részben visszatérünk még erre a kérdésre a második részben. Csupán a nyolc önálló könyvet és a hat tanulmánykötetet listázzuk időrendben:
   Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Bp. 1970: Szépirodalmi „Arcok és Vallomások”
   Így élt Newton. Bp. 1977: Móra
   (Varga Domokos–) Európa születése. Európa a IV–XIII. században. Bp. 1977:
   Móra „Képes történelem”
   (Varga Domokos –) A világ kereke. Az ember útja az őskortól az újkorig. Bp. 1985: Móra
   Vígh Tamás. Bp. 1985: Corvina „Corvina műterem”
   (–Herczeg János): A véges végtelen. Bp. 1996: Typotex
   „A Tudománynak háza vagyon” Reáliák a Régi Akadémia terveiben és működésében. Piliscsaba – Bp. 1996: Magyar Tudománytörténeti Intézet és Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület
   Így élt Galilei. Bp. 1997: Typotex
   Tanulmányaiból pedig a következő kötetek jelentek meg (ezek anyaga természetesen tartalmaz önállóan meg nem jelent írásokat is):
   Kalandozás a tudományok történetében. (Művelődéstörténeti tanulmányok.) Bp. 1969: Magvető „Elvek és Utak”
   Befejezetlen jelen. (Tudománytörténeti tanulmányok) Bp. 1971: Magvető „Elvek és Utak”
   A matematikai absztrakció történetéből. Bukarest 1972: Kriterion
   Tudás és tudomány. Bp. 1994: Typotex.
   A Sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában. Tatabánya 1997: József Attila Megyei Könyvtár „Új Forrás Könyvek”
   A közértelmesség kapillárisai. Tata – Tatabánya 2001: Solliers Nyomda és József Attila Megyei Könyvtár „Új Forrás Könyvek”
   Ezenkívül egy sor vastag és nehéz könyvet fordított le magyarra (sőt vannak kiadatlan fordítások is a fiókjában is, például Fregétől), továbbá néhány igen fontos és nehéz magyar könyvet ő fordított angolra (az egyiket németből). A bibliográfiából az is kiderül, hogy mennyi fontos könyv elő- vagy utószava származik tőle (köztük Várkonyi nagy könyveié), továbbá olyan könyveket rendezett sajtó alá, mint Németh László Négy könyve. Nem egyedüli példa, amit Vörös László szerkesztő írt 1980-ban (A tudományfejlődés-elmélet problémái című szöveggyűjteményben): „E sorok írója e helyen mond köszönetet V.-nek a tudománymetodológiai és tudományfilozófiai rész szövegeinek válogatásához adott értékes tanácsaiért és azért, hogy figyelmét felhívta a rendkívül fontos tárgykör átlagosnál mélyebb igényű megismerésére”.
   A publikációk után arról is kell röviden szólni, hogy V. is részese volt azoknak a hatvanas-hetvenes évekbeli – tudományos vagy közművelődési összejöveteleknek, melyek oly sokat jelentettek a modern társadalomtudomány és az értelmes szellemi élet honi megerősödéséhez (részben persze magához a megtelepüléséhez). Rengeteg kisebb-nagyobb kerekasztal-megbeszélésen, konferencián és hasonlókon szerepelt (bár ezek sohasem egy szakma területéről szóltak, hanem interdiszciplinárisak voltak). Ezenkívül számtalan előadást tartott és tart iskolákban, kutatóintézetekben (gyakran volt egyetemi népművelés szakos hallgatói hívják meg immár felelős beosztásokban).
   Illusztrációként hadd idézzem FA-tól (1965. IX. 7. 10) egy tipikus, debreceni előadásának történetét és utóéletét (tipikus nem azért, mintha mindegyik így zajlott volna, hanem azért, mert bármikor zajolhatott volna).
   „Benézek V.-hez. Óriási botránya volt Debrecenben ottani előadása után [Hankiss János hívta meg]. A profok és a rektor [Bán Imre rektor, Damjanics Sándor és Bimbó Mihály professzorok] asztalt verve támadták, a párttitkár fenyegette: az államhatalom le fog csapni rá. – Ha lecsuknak, csak jobb helyzetbe kerülök – mondta ő, mint akinek nincs vesztenivalója. Szapulta az egyetemi oktatást, megnevezve a méltatlanul grasszáló és katedrától eltiltott tanárokat. Magasztalta Sántha Kálmánt, miközben üldözői ott ültek körülötte. Veszedelmes szent ember ez a Laci valóban.
   [...]
   Új részletek derülnek ki a »debreceni disputá«-ból. A szenvedő fél vehemens láttató erővel idézi a drámát. Rektor [V. maga úgy emlékszik, hogy nem a rektor, hanem Damjanics professzor]: Kicsoda maga, hogy itt ugrál? V.: Kérem, raktári segédmunkás vagyok. Amikor a méltatlan professzorokat sorolta, rákiabáltak: »Ne személyeskedjen!« – De hát személyek miatt rossz az egyetemi oktatás! [...]
   V. hozakodik elő legutóbbi debreceni disputájáról, amikor is előadása után Bimbó elvtárs a Marxista Tanszék nevében egyórás dörgedelemben ízekre szedte a Magvető Almanachban megjelent tavalyi előadását. – Elmondta, hogy én milyen nagy marha vagyok... – És maga mit szólt [kérdezte Fülep]? Fáradt voltam... semmit. Megköszöntem, hogy Bimbó elvtárs így kiegészítette az előadásomat, csak egészen másról beszélt. Ő viszont tiltakozott. Ő engem nem egészített ki.” [Itt megszakítom az idézetet, hogy megállapíthassam: Kísérteties a hasonlóság a németországi tudományos és a hazai „népszerű” előadás hivatalos fogadtatásában. De folytatni kell, mert ha talán Németországban nem is, de itthon százszámra megesett, ami Debrecenben is: a közönség, diákok, tanárok, gyakorló kutatók, sőt még professzorok is „el- és befogadták”, szerették és szeretik.] „Kormossal hátul nagyokat nevetünk a garabonciás diákon, pedig inkább tragikus, ahogy Fülep kételyére (– Megérte?) válaszol. Debrecenben a villamoson két tanár megszólította, s neki adott igazat.”
   Helyem fogytával csak utalok arra, amire egy V.-monográfia nyilván egész nagy fejezetet kellene hogy szánjon: azoknak a műhelyeknek, szerkesztőségeknek, melyek V. szellemi otthonai voltak (lásd a szerzőtársakról, szerkesztőkről idézett felfogását). Ugyancsak külön fejezetet érdemelnének azok a baráti társaságok, melyekről Fodor Andrásnál annyi mindent lehet olvasni, valamint a „hiúzok” magánakadémiája.
   Elég, ha – további filológiai „házi feladat”-ként – arra utalok, mennyi mindenről árulkodnak a V.-től származó – és persze a neki küldött – dedikációk. Nem kézzel beírt, hanem nyomtatott ajánlása kevés van, ezek címzettjei között édesapja, barátja, Varga Domokos és Sík Csaba Eszter nevű lánya van (akinek ez a fiatalkori megtiszteltetés nyilván nagyon sokat jelentett). Maga V. – minden látszólagos (vagy hirdetett) nonkonformizmusa ellenére (melyet az elmaradhatatlan nyakkendő is cáfolni látszik) – igencsak fogékony az ilyenfajta gesztusokra: megrendítő olvasni, ahogy arról írt, hogyan temette el Abélard-t kolostorában az apátnő Heloise; ahogy egy kemény politikai vitaműsorban a bárány-szimbolikáról szólt, ahogy Newton „magánéleté”-ről írt, vagy Albertus Magnusról, és persze mindenekelőtt Bolyai Jánosról.
   Részben már említettem „mestereit, mentorait”. Még ezek közül is toronymagasan kiemelkedik természetesen Németh László és Fülep Lajos. Könnyű elintézni azzal, mint Sükösd, hogy „Az eszmény – csak a vak nem látja – Németh László, a Tanú-korszak gátlástalan, habzsoló esszéistája. [...] a nosztalgikus példakép”. A kísérteties hasonlóság ellenére (mely az eredeti szakmán és az íróságon belül az erős természettudományi hajlamon túl még a keresztnévre is kiterjed) inkább a sors elrendelése, mint utánzás, inkább rezonancia, mint egyirányú hatás. Aki teheti, olvassa el az idézett Németh László-írást (Pillantás az őstörténetre) vagy Németh László Négy könyvét, ott maga Németh szól e kapcsolat tényleges jellegéről.

   Most már áttérek a harmadik részre, amelyben azt próbálom vázolni, mit kezd a tágabb környezete V.-vel (és persze általában a „nagyon világos fejű emberekkel”). Nem mintha mindenkivel kellene „kezdeni” valamit, hiszen ez természetesen közösség és egyén bonyolult kölcsönhatásának kérdése. Viszont mindig vannak olyan „nehéz emberek” (de megváltozott ennek az egykori szinte már szakkifejezéssé lett filmcímnek a társadalmi háttere!), akiknél mintha ez a kölcsönhatás aszimmetrikus volna. (Ha nem is mindig annyira, mint egyes népeknél, például a volgai bolgároknál, ahol – Arthur Koestler A tizenharmadik törzse szerint – a „túl okosak”-at egyszerűen megölték). Nem kell, nem is szabad (és persze általában nem is lehet) erőszakkal „boldogítani” az ilyen embereket, inkább azt az – egyébként cinikusnak hangzó és valóban sok gonosz közömbösség eltakarására alkalmas – felfogást kell vallani, amit a már idézett Pernye András szokott volt hangoztatni: a művésznek minden jó, az is, ami kívülről, a laikusnak jónak látszik, és az is, ami rossznak. Vagyis rá kell bízni. (Ehhez egyébként ragaszkodni is szokott az ilyen típusú ember.)
   Mégis: nyilván sokan mások is gondolkodtak úgy „a többiek” dolgáról, mint Fodor András, aki a Vers a fűszálról című, V.-ről szóló versét így zárja:

   Ha látjátok az utcán
   forduljatok meg utána,
   keresztként föl a nyakáig nőttek
   makacs vállcsontjai.
   Nézzétek félve:
   Krisztus jár közöttünk,
   s mi nem tudtuk megváltani.

   Környezete mindenekelőtt nem vagy csak nehezen tudja „hová tenni” V.-t. Nemcsak az anekdotabeli rendőr (bezzeg a hortobágyi ávós tudta!), hanem például azok az onkológiai intézeti kollégák sem, akik megértették ugyan a döntését, hiszen – mint egyikük elmesélte – őket is nyomasztotta a szakmai sikertelenség, ugyanakkor úgy vélték: mégsem hagyhatja ott mindenki a betegeket.
   Főleg azt a makacsságot nem tudják megérteni sokan (köztük olyanok se, akiknek maguknak sem volt olyan nagyon egyenes az útjuk!), amellyel tiltakozik mindenféle hivatali beosztás ellen. Nem mintha elárasztották volna az ajánlatok, de egy nem tanszékvezető professzorság (mondjuk Szabó Árpád mellett) vagy egy orvosi könyvtári vezetői poszt mindenképpen „járt volna” neki, vélik sokan. És egyben „jó is lett volna”: hozzásegítette volna mindahhoz a szellemi és anyagi eszközhöz, ami nélkül, vélik, nem lehet vagy érdemes élni egy ilyen képességű embernek. Van, aki még tovább is megy, mondván: magát ezektől megfosztva környezetét is megfosztja sok mindentől, hiszen aki évente több tucat vagy akár száz diákot taníthat, az többet tud adni, mint akinek erre nincsen módja.
   Az anyagi helyzetet nem véletlenül hoztam szóba, hiszen maga V. is beszélt erről: „bértollnoki munkát végzek. Meg kell élnem, s ezért írok. Főleg folyóiratokba, recenziókat, egyebeket.” SzZs). Az a bizonyos Németh László-i „gályapad” tehát, amiből „laboratórium” lett nála is.
   Még álmainkban sem szerepelt az 1989 utáni idők sok lehetősége, amikor többször mondta: meg kellene pár embernek „szállnia” egy vidéki főiskolát és igazi egyetemet csinálni belőle. A fáma szerint egyébként majdnem összejött neki – persze nem 89 előtt – egy szegedi tanszék. Hogy végül ugyanazon bukott-e meg a terv, amin – ha egyáltalán igaz, hogy felmerült – az orvosi könyvtár vezetéséé, nem tudni. Akkori egyetlen, de szenvedélyesen előadott ellenérve az volt, hogy nincsen kedve hangulatjelentéseket írogatni beosztottjairól; most is valami hasonló aggodalma tántoríthatta el (mint ahogy – lehetne gonoszul fogalmazni – azok a férfiak, akik féltik a szabadságukat, vagy el sem indulnak a házasság felé vezető úton, vagy valahogy mindig megtalálják a módját, hogy időben visszakozzanak.) Persze könnyen lehet, hogy ebben is igaza volt: Szabó Árpád kései (és persze nem „anyaegyetemi”) „come-back”-jének (az újjászervezett pécsi bölcsészkar – munkahelyem – egyik legszégyellnivalóbb fejezetének) példája mintha őt igazolná...

   A V.-t megérteni akarás mindenekelőtt abban csapódik le, hogy be akarják sorolni, tisztázni akarják: végül is mi ő. Bár bőven vannak, akik kimondták, sőt le is írták, hogy „tudós, a legkomolyabbak közül való”. (Bíró Béla, Természet Világa 1997/7.), de ez nyilvánvalóan inkább a szónak a „tudós, sokat tudó ember” értelmében igaz, és nem abban, amiben ő maga az ellenkezőjét állította már idézett mondataiban: „írtam néhány tanulmányt, de valójában sosem voltam tudós. [...] Azt a pár cikket [nyilván csak a matematikatörténetiekre gondol], amit összepatkoltam, igyekeztem tisztességesen megcsinálni, de ez kevés. Kevés az üdvösséghez. Sok minden kellett volna ahhoz, hogy ezt kellő szinten lehessen csinálni. Sok minden kívül, sok minden belül.” (SzZs). (Hadd idézzem egy német írónő, Christine Brückner erre rímelő, de konkrétabb megfogalmazását; az ő Überlebensgeschichten című kötetének Die Doppelrolle című írásában szerepel ez a mondat: „Ahhoz, hogy karriert csináljon, hiányzott belőle a becsvágy, a kitartás és a kíméletlenség.”)

   Ha tudós volna, akkor nyilván tudománytörténésznek minősítenék (általában így is tesznek, ha nem sikerül „kijátszania” a könyvtárosság – vagy nagyobb szerencsével a „szakképzettség nélküliség” – aduját). Anélkül, hogy ebbe belemenni terem (és főleg kompetenciám) volna, csak annyit hadd mondjak: szerintem ez sem áll. A leginkább még az áll rá, ami az irodalom és az irodalomtudomány kettősségét hármassággá egészíti ki (mintegy a társadalom oldaláról): kritikus. Csakhogy a tudomány (elsősorban a természettudomány) esetében ez a harmadik pólus vagy hiányzik, vagy nem intézményesült: általában „független gondolkodók”, újságírók, és persze jó néhány gyakorló tudós (például Juhász-Nagy Pál vagy Schiller Róbert vagy Ervin Chargaff), meg olyan radikális tudományfilozófusok művelik, mint Paul Feyerabend volt.
   Kétség sem férhet hozzá, hogy minden szépírói érdeme ellenére az – akár esszéregénynek is nevezhető – Németh László-könyv igazi irodalomtudományi teljesítmény, így szerzője irodalomtudósnak (is) kellene hogy számítson (de legalábbis kötetnyi, monográfiányi mondanivalójú kritikusnak – amit különben több tucatnyi, köztük igencsak terjedelmes, és természetesen nem csupán Németh Lászlót tárgyaló kritikája is indokol). Aki visszakeresi a Népszabadság 1970. december 20-i számát, az meggyőződhet róla, hogy az – akkoriban is „kedvelt” – napilap akár hivatalosnak is tekinthető álláspontjában nem ez tükröződik. Az arcképfestő tévedése, hirdeti már a cím is, és A. K., a – mostanában egészen más (de – milyen a sors – az egykori szerkesztő hölgyétől különböző) „szekértáborban” vitézkedő – szerző ezzel a stilisztikai telitalálatával még későbbi gonoszságok megfogalmazását is segítette (lásd mindjárt).
   A szerző akkori és mostani pártállásától függetlenül e „kritikát” akkor is nehéz volt, most is nehéz undor nélkül elolvasni, mert már a legelső mondat azt nehezményezi, hogy 21 000 példányban jelent meg a könyv. A folytatásban aztán ilyeneket olvas, aki bírja: „Ez a szemléleti kiindulópont [...] sértés is: az olvasónak is, Németh Lászlónak is.” Hagyjuk is.

   Ha már nem tudós, akkor „polihisztor”. Kevés jelzővel lehet őt jobban felbosszantani, szinte már hisztériásan utasítja el ezt a minősítést: azt hiszem, megint csak nem a szerénysége miatt, hanem mert bosszantja a dolgok meg nem értése. Benedek István (akivel – minden különbözőségük ellenére, vagy talán éppen azért – olyan nagyra tartották egymást) ezt a kérdést másképp intézte el: nem tiltakozott a polihisztor jelző ellen sem, de inkább a „dilettáns”-t javasolta helyette (persze rögtön etimologizálva: az „élvezet”-re visszavezetve, amit maga is csinál. Érdekes különben, hogy a publikálást Benedek is gyakran nevezte anyagi kényszerből végzett tevékenységnek. Mindkettő komolyan gondolta, illetve gondolja, hogy kibírná, ha csak a fiókjának írhatna?).
   Bár Benedek István (éppen ő!) is csodálkozott: „ha csakugyan annyi könyvet elolvasott, megjegyzett, amennyiről beszél, káptalan a feje” (Sokszólamú kalandozás ÉS 1969, majd A mellébeszélés művészete címen a Lélektől lélekig című kötetében, Bp. 1970: Magvető), nem ez az alapkérdés. Ha egy kisfiú százával halmozza a kisautókat, kislány a babákat, filatelista milliószám a bélyegeket, akkor senki sem kérdezi meg, melyiket hányszor veszi a kezébe. Laikusok szoktak nagy magánkönyvtár láttán kételkedve csodálkozni: És ezt maga mind el is olvasta?!
   V. helyében egyébként én inkább már azt venném zokon (helyesebben tartanám meg nem értésnek, félreértésnek), amit Sükösd írt (bár rövid, de nagyon tömény írásának jó szándékát nincs okom kétségbe vonni, igaz is, meg nem is, amit ír; én magam sajnos legtöbb állításával nem értek egyet; kíváncsi vagyok, az elmúlt harminckét év alapján se fogalmazna-e másképp): „V. tehetségképletéhez hasonlót nem ismerek [...] ő ma az ország legjobb receptív koponyája. Elképesztő, mennyi és hány fajta könyvet olvasott el [...]”. A folytatásban ki is fejti, hogy „Már tudja, hogyan építkezzék tégláival, szép tornyokat emel, de az építkezés végcélja mintha még homályos lenne [...] a kiküzdött, önmaga esszéista tevékenységére szabott filozófiát keveslem”.
   Németh László – nyilván nem bántó szándékkal – hasonlóan írt: „Azt, hogy milyen pazarlás folyik a világban, rajta is mérhetem; nincs senki, aki egy kis hallgatókört ültessen köré, pedig évek munkáját takaríttatná meg velük, már csak a bibliográfiai felvilágosításaival is.”
   Jó, akkor még nem volt számítógépes adatbázis (most már van, sőt egyre több szemináriumi dolgozat és diplomamunka készül úgy, hogy egyetlen kattintással lejön a netről, diák – és tanár – már nem is kell hozzá!). De akkor sem ezért volt szükség V.-féle tanárokra (legalábbis a nemnémethlászlóknak), hanem az integrációban, a részek összerakásában kellett segítség és példa. Érdekes, hogy egy kicsit más összefüggésben Cs. Szabó László milyen természetesen, szinte minden külön erőfeszítés nélkül találta meg írásaiban utólag, a kötetté válogatáskor a „részek” összekapcsolódását (Őrzők. Esszék. Bp. 1985, 6): „A meglepetéstől elképedve arra is rájöttem, hogy noha [...] minden esszé önértelmű, új kezdet volt, végül maguktól laza kapcsolású, de elszakíthatatlan lánccá fonódtak [...]”.
   Tanárok, kritikusok és hasonló „csak reflektáló”, vagyis „nem alkotó” munkájúak nevében hadd tiltakozzam: függetlenül attól, kinek mennyi és mennyire „áll össze a fejében”, hogy tehát milyen mértékben vagyunk vekerdik vagy hódmezővásárhelyi némethlászlók: akik komolyan gondoljuk munkánkat, mind „alkotunk”. Említett írásában (mely szerintem a legjobb, értsd: legtalálóbb azok közül, melyek valaha elemezték a „V.-jelenséget”) Benedek így ír: „nem a részt látja, hanem az egészet: így számára a szakma nem is szakma, hanem van a tudományos gondolkodásnak egy óriási halmaza, amelyben keresztül-kasul minden összefügg mindennel – és ő ezt az összefüggést megtalálja. Ez a zsenialitása.”
   Egy kis kitérő után ugyanezt a kérdést, az integrációét majd folytatjuk Juhász-Nagy Pál találó (és minden kétségtől független) megfogalmazásával.

   Ha már nem polihisztor, akkor író, közelebbről esszéíró. Aligha idézik többen Halász Gábortól Cs. Szabó Lászlóig a nagy esszéíró nemzedéket, mint V. – de a természettudományos esszék területén csak kevés magyar példára van alkalma hivatkozni. „A könyv” folyóiratban (1974/4.) Kiss Irénnek adott interjújában így fogalmaz: „egész világok maradnak ki [a magyarországi könyvkínálatból]. Nálunk például jellegzetesen az ismeretterjesztés műfajaként tartják számon az esszét. Ez nem igaz! Az esszé régóta a szépirodalomnak egyik fontos, és ma már a regénnyel szám szerint is, meg olvasás tekintetében is versenyképes műfajává vált. Ismeretterjesztő funkciója másodlagos. [...] Ma már az esszé tematikája tudományos, még – urambocsá' – művelődéstörténeti profillal is gazdagodott.”
   Ahogy mondani szokták, „helyben vagyunk”: a tudományos ismeretterjesztésnél. Bele sem merek vágni annak vázolásába, mennyit (és általában milyen indulatosan) írt erről; és ezekre az írásaira sokkal többen reagáltak, mint a többiekre – a tudományos ismeretterjesztésről. Már-már az az ember benyomása, hogy itt mintha még a többi, ugyancsak nagy vihart kavart esetnél is (ilyen volt például a Vitára várva című cikk [Természet Világa 1976/10, majd Tudás és tudomány]) tisztábban látszana V. gondolkodásának egy olyan sajátossága, amelyet ha jól látok, akkor azonnal „kötelezővé kellene tenni” (vagyis ezen írás címéből – legalábbis e tekintetben – a kérdőjelet törölni). Két példát hadd hozzak.
   Amikor Apáczai Csere Jánosról szól, nem azt feszegeti, hogy mit és mennyit vett át a kor nyugati gondolkodóitól, hanem éppen azt, amit nem vett át. Amikor pedig a magyar Nobel-díjasok számáról (e közkedvelt kérdésről) írt, „kapásból” megfordította a dolgot és azt állította: igenis kevés volt a magyar Nobel-díjas (mindkét írás újra elolvasható a Tudás és tudományban).
   Nyilvánvalóan nem öncélú kötözködésről van szó, hanem arról, hogy („egy bizonyos szint fölött”, ahogy fogalmazni szokás) érdemes megnézni a dolgok visszáját is, esetleg akár rögtön ezzel kezdeni. Sőt, minél természetesebbnek, egyszerűbbnek, visszája nélkül valónak tűnik a színe, annál inkább.
   Ilyen kérdéskör a tudományos ismeretterjesztésé is. Oldalszámra kellene – éppen ezért – idéznem írásaiból kifogásait, illetve elképzelését a köznapi emberek és a tőlük fényévnyire került szaktudományok viszonyáról. (Az a keret, melyben gondolkodik, természetesen sokkal szélesebb: az „általános műveltség”, pontosabban a „műveltség”.) E reménytelen helyzetben csak az alapgondolatát foglalom össze (ahol az egyszerűsítés persze hamisítás is). A tudomány ugyanolyan szakma, mint bármelyik: meg kell tanulnia annak, aki választja, és nem lehet csak úgy „belekukucskálni”. A tájékozódás azon a szinten kell folyjék, mint általában a közügyekében, ahogy egy ország (vagy a világ) dolgait is a köznek kell eldöntenie. A közvetítő „instanciák”, mint az iskola vagy a nehézségeket „gügyögéssel” el nem fedő könyvek feladata hallatlanul nehéz, de mindig az egészen keresztül, afelől kell közelíteniük – ugyanakkor el kell érniük, hogy az érdeklődő vágjon bele a részletekbe, a szakma módszeres (és nehéz) elsajátításába (ebben lehet óriási szerepe a tudománytörténetnek, persze csak akkor, ha beépül az általános vagy szakmai képzésbe). Itt sokan – magam is – minden egyetértési hajlandóság ellenére körben forgást, de legalábbis reménytelen helyzetet látunk: hányan képesek és hajlandók annyi időt, energiát, agymunkát (nyelvtudást stb.) felhasználni egy-egy téma feldolgozásánál, mint például ő? Vagy akár csak azok a pár évvel ezelőtti felvételizők, akik – saját munkahelyi példám – még nem W-vel írták a Szózat költőjének nevét a magyar szakos felvételin.
   Hadd említsem meg, hogy csillagot neveztek el róla – ami a tudományos újságírók elismerése és független a hatalomtól. Ezért talán ez ellen kevésbé berzenkedik, még ha ezzel – a szó szoros értelmében – „világgá kiáltották is” az „ismeretterjesztőség”-et....
   Az eddigi talán legnagyobb vita, melyet V. indukált (bár lehet, hogy a „provokált” volna a jobb szó), éppen e kérdésben keletkezett (de erről kicsit később; és már most utalok arra a későbbi Simonyi-idézetre, amely kicsit segít megérteni V. álláspontját).
   Ha már V. gondolkodásmódját „tipizálni” mertem, akkor hadd térjek ki röviden annak egy másik sajátosságára, szinte V. „vesszőparipájára” is. Utaltam már rá, hogy a könyvek előkészítésekor mennyire ellenállt a nem kellő színvonalú képeknek, és hogy mennyire örült, amikor legalább a címlapra meglelte az igazit; és hogy a Gyorsuló Idő egyedi címlapjait is „főszereplőnek” tekintette. Természetesen nem ejthettem itt szót a művészetekhez, főleg a képzőművészethez való viszonyáról, amit dokumentál a Vig-kötet is (egy hozzáértő egész ilyen tárgyú könyvet írhatna V.-ről és baráti köréről: művészekről, mecénásokról, kritikusokról). Most sem tudok mást tenni, mint hogy idézem szavait erről. Már előre kijelentem: attól, hogy most már szinte minden tan-, mese- és ismeretterjesztő könyv „színes-szagos”, attól, hogy azóta állítólag már csupa vizualitás vesz körül minket, úgy vélem, éppenséggel még aktuálisabb, amit pont 30 éve mondott. „Véleményem szerint könyvkiadóink tudatába még nem hatolt be eléggé a vizuális kultúra. A kép nem csak a művészettörténeti könyvek velejárója: minden művelődéstörténeti, kultúraelméleti esszének, minden használati eszközként felfogott könyvnek szerves kelléke. Nem elég a könyvbe illeszteni és számjegyzetet írni hozzá: nem a képhez tartozik a szöveg, a kép tartozik a szövegbe, annak kiegészítőjeként. A kép ugyanúgy olvasandó, mint a szöveg, az utóbbi hangulatát a kép adja meg. És ez a hangulat az olvasót még akkor is visszaviszi később a könyvhöz, ha a szöveget az első olvasásra nem értette. Azt hiszem, ma nem lehet filozófiakönyvet sem képek nélkül kiadni. Mit tud meg az olvasó a Bécsi Körből, ha nem látja Wittgensteinnek az arcképét, nem látja azt a házat, amit épített? Carnap agresszív tekintete nélkül az egész carnapi filozófia érthetetlen. Ezek ma már elemi követelmények, megoldásuk nem mindig pénzkérdés, hiszen rengeteg könyvet illusztrálunk fölöslegesen.” („A könyv” 1974/4.)
   Visszatérek a műfaj-meghatározás kérdéséhez. Az esszéügyben már említett barát, Juhász-Nagy Pál (Dialógus a természetismeret dilemmáiról, in: Természet és ember. Kis változatok egy nagy témára. Bp. 1993: Gondolat) saját nevet talált ki annak a műfajnak a megjelölésére, amit V. művel: a generalistait. (Más képviselőkre is gondol, hiszen így fogalmaz: hazánk legnagyobb generalistája.) Ő maga nem játszotta ki a „generális”-sal való egybehangzást, bár sokan egyetértenek Hankiss Elemérrel: „V. a magyar értelmiség hosszú ideig méltánytalanul mellőzött nagy tanítómestere” (a Nyitott Társadalom Alapítvány 1991-ben „filozófiai, etikai munkásságáért” V.-nek ítélt díja kapcsán).
   Maga V. különben abban a – szűkszavú – interjúban, amelyet ez alkalommal adott, arra a (naiv vagy álnaiv) kérdésre, hogy „Miért lett mellőzött?”, ismerőit egyáltalán nem meglepve ezt válaszolta: „Miért, ki nem volt az ebben az országban? A különbség csak abban állt, hogy voltak, akiket látványosan mellőztek, és voltak, akiket kevésbé. Ők jártak szerencsétlenebbül, mert csak mostanság döbbentek rá az igazságra. De hagyjuk a múltat. Arra figyeljünk, hogy ki mihez ért, és aszerint értékeljünk.” (LÁ). A továbbiakban elmagyarázta a kérdezőnek, hogy haszna is lett az egészből, mert így olyan nagyszerű emberek mellett dolgozhatott, mint Rényi Alfréd és Kenéz Ernő. (Aki erre föl az interjúnak rögtön „A mellőzöttség »haszna«” címet adta...)
   Vagyis JNP-nek szemernyi kétségei sem voltak a Sükösdtől (még?) hiányolt épületről. És az általam többször idézett Szépe-féle „nagyon világos fej” is ugyan miért vonatkozna egy élő bibliográfiára?
   Akadt még valaki, aki „-ista” végű műfajt vélt fölfedezni V munkásságában, de ez egy kicsit hosszabb történet.
   Cs. V. is hozzászólt, amikor az Élet és Irodalom 1995 tavaszán vitát indított a Tudás és tudomány című kötet igazából egyetlen tanulmányának igazából egyetlen kitételéről (a 6. felkért hozzászóló volt, írása május 19-én jelent meg). Önmagában nem érné meg a vita ezzel az írással, ha – az arcképfestős cikkhez hasonlóan (mellyel konkrétumokban össze is cseng!) – nem illusztrálná, milyen az, ha valaki – ráadásul szubjektivitását leplezni akarva – nem akarja megérteni V. műfaját. A tudós szerző ugyanis szükségesnek vélt konkrét hozzászólása elejére egy általános bekezdést illeszteni, a 70. életévén túli V életművének summázását. Nem tudni, erre mi szükség, hiszen amivel vitatkozik, az nincs szükségképpeni kapcsolatban az egész életművel (ami természetesen nem is volt tárgya a hetilap vitájának). Idézem: „V. kiváló enciklopédista. Az enciklopédista mindenről tud valamit, rendszerint sokat, nem mindig a fontosat. Az enciklopédistának mindenről eszébe jut valami, és arról sokat tud mesélni. Az enciklopédista roppant büszke a tudására, és rendszerint kissé féltékeny, akikről olyan sokat tud. Nem erős oldala a szintézis, az egyszerűsítés, a teljes rendszerben való gondolkodás, ezért az enciklopédista ritkán kreatív, és emiatt rendszerint pesszimista. V. enciklopédista. Tisztelem hatalmas tudását, de a tudomány egészéről alkotott ítéleteivel ritkán értek egyet. [...] V. misztifikálja az enciklopédikus tudást, azt sugallja, hogy az egyén egyetlen értelmes célja a teljes és tökéletes abszolút ismeret megszerzése. Ez nem igaz kérem! Az enciklopédista egyben s másban Istenhez akar hasonlítani.”
   (Aki akarja, olvassa össze Benedek István említett írásával: „mindenről eszébe jut valami” szó szerint olvasható ott is, de természetesen nem a „locsogás” értelmében; Benedeknél is szerepel „sokoldalú kalandozás”, „okos mellébeszélés” és hasonlók – csak éppen az előjel más...)
   Bár az egész oldalról lehetne idézni fölényeskedő, nyegle, szóhasználatukban is alpári kitételeket, a folytatásból, vagyis a nagy nehezen mégiscsak elkezdett hozzászólásból már csak pár: „Ennyi szellemi fölény és dominancia”, „Nem kell nagy tudósnak, de még nagy enciklopédistának sem lenni ahhoz, hogy belássuk”, „aki erről többet akar tudni, annak nem V.-t, hanem Koestlert ajánlom [...] akinek könyvéből tényleg meg lehet tudni, hogy milyen is a tudomány”. „Ne tessék bohóckodni”.
   Csak néhány megjegyzés (a „bíráló” stílusában). Maga az egész oldalas írás címe is parafrázis, és a szövegben is van idézet. Az enciklopédista tévedése egy az egyben utal Az arcképfestő tévedésé-re, melyről már ejtettem pár szót. Az idézés otrombaságát csak fokozza, hogy akkortájt, amikor az a bizonyos „műítész” V. „tévedésé”-ről szólt a Népszabadságban, ezzel V. egzisztenciáját is fenyegetve, Az enciklopédista tévedését az ÉS-ben feszegető ítész a fáma szerint a párttag tanárok nevében harcolt igencsak hangosan plusz jogosítványokért a kar vezetésében. Egyik bíráló pártállása sem bűn, de ezzel az – aligha véletlen – idézési fogással minek egymást erősíteni?
   Miből gondolja, hogy V. „büszke a tudására”? Miért veszi azonosnak az egyszerűsítést és a szintetizálást? Tudósként ugyan miért nem mondja meg, pontosan mit ért „kreativitás”-on? És miért gondolja úgy, ő, az emberekhez is oly jól értő állattanász, hogy a pesszimista (kór)képébe beleillik az olyan jellegű irodalmi tevékenység, mint a Newton-könyv, melynek igenis minden bekezdéséből optimizmus árad? Vegye a kezébe!
   A tudós szerző mondanivalójával kapcsolatban még két megjegyzés. Az egyik az, hogy ha mindaz igaz volna is, amit gondol és ír, a mindentudás meg a mindenről mesélés, akkor sem csupán V.-t jellemezné, hanem – a bírálót magát is, hiszen két tucatnál is több szak-, ismeretterjesztő és szépirodalmi könyvével dicsekszik napi- és hetilapok sorában és az elektronikus sajtó fórumain, hozzászólva tücsök-bogárhoz, pontosabban – általában magasabb rendű – állatok és emberek összes fontos kérdéséhez (megvalósítva azt, amit a pesti köznyelv úgy jellemez, hogy „a vízcsapból is ő folyik”). Ami nem baj, amíg nem véli úgy valaki, hogy csak neki szabad... A másik pedig az, hogy a tudós bíráló – ezt szintén magától és a „birtokát” bemutató képeslapok fotósaitól tudhatni – jövedelmei nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlják egy bértollnokéit; úgy látszik, ezért nem tudja megérteni, milyen megalázó az, ha valaki nem tud megélni a fejéből („a lét határozza meg a tudatot”).
   Cs. V. tehát szaporítja a „műfaji” meghatározásokat is, bár a bevezetés vége felé már használja a „tudománytörténész”-t is – igaz, rögtön hozzáteszi, hogy „nem érdemes bízni benne”.
   Az „enciklopédista” főnévvel én még nem találkoztam máshol, mint a nagy francia Enciklopédia szerzőiről szólva, egyébként csak az „enciklopédikus” melléknévvel. Azt most ne feszegessük, hogy az enciklopédikus tudás soha sem „mindentudás”-t jelentett, hanem minden alapvető, a tájékozódást lehetővé tevő tudást. Az enciklopédia-gondolat középkori intézményi megfelelője ezért a közös bölcsészkarra épülő orvosi, jogi és teológiai kar, melyek az egyes ember, a társadalom és az emberi faj és a mögöttes világ alapkérdéseit tanítják, nem vitatva más ismeretek – ha nem is egyetemi szintű – fontosságát. (Ennek tudásához még csak „enciklopédisták” műveire sincsen szükség, hiszen minden művelődéstörténeti kézikönyvben, sőt etimológiai szótárban benne van.)
   Még egyszer hadd idézzem – most már nem indulata, nem is stílusa miatt – az ÉS-beli „bíráló”-t, mert szándéka – és a negatív előjel – ellenére valószínűleg ő fogalmazta meg a legjobban V. világnézetét: „A társadalom nem a szabad egyének értelmes szövetsége, amelyet mindenki átlátni és szabályozni képes, ez elavult nézet. [...] Fel kell adnunk azt a felvilágosodás kori koncepciót, hogy az egyén az ő fene nagy okosságával képes megoldani az igazán fontos dolgokat. Erre nem képes. [...] Új képünk van az egyén és a társadalom viszonyáról, és ez befolyásolja a tudományról, politikáról, a mindennapi életről alkotott nézeteinket is. Minél előbb megemésztjük ezt az új felfogást, annál jobb. Az a gondolat, hogy egyénileg nem vagyunk képesek befolyásolni a társadalmi folyamatokat, egyes embereket passzivitásra [lehet, hogy „pesszimizmust”-t akart írni?] késztethet, hiszen a vérünkben van, hogy csak az a tudás hasznos, amivel szabályozni lehet valamit. Semmi baj nem történik, ha nem mindenki szól bele mindenbe, vagyunk elegen, akiket így is érdekel a dolog [...] Be kell végre látnunk, hogy mint egyének, bármilyen okosnak, nagynak, hatalmasnak érezzük is magunkat otthon, igazából kicsi, gyenge és könnyen helyettesíthető komponensei vagyunk egy egyébként nagyon érdekes mechanizmusnak.” V. mindjárt 80 évéből legalább hatvanat azzal töltött, hogy elsősorban magának, de talán másoknak is bebizonyítsa: nem így van, illetve hogy nem kell okvetlenül így lennie. Ő maga ezt – egy előadásnál vagy egy hetilapi bírálatnál nagyságrendekkel „fokozottabb” helyzetekre gondolva (amilyenekben, láttuk, bőven volt része) – úgy fogalmazta meg, hogy „nem kötelező beszarni: az sem csoda, ha valakivel megesik, de nem kötelező”.
   Mivel nagyon nem örülne, ha – fogadatlan prókátorként – „megvédeném” (részben ezt már megtette különben az ÉS-vita vezetője), főleg, ha az ő saját szavait idézném és állítanám szembe ezzel, hadd idézzem (ami neki is kedvenc módszere) egy általa igen nagyra tartott könyv egy olyan részletét, amely mintha csak az ő szájából/tollából való volna: Simonyi Károly fizikus fogalmazott így, amikor – az ő és bátyja kivételével nem értelmiségi – családja került szóba Staar Gyula interjújában: „Testvéreim és édesanyám [édesapja korán meghalt] körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül eső lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fő. Szakmáról, természetesen, nem vitáztunk. Ők tudták, hogyan, mikor kell vetni a gabonát, én meg gyorsítót tudtam építeni. Erről nem volt vita. De minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vitatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszereké. Később ugyanezt éreztem a fiammal szemben is, sőt lassan unokáim is vitapartnereim lesznek. E kérdések vizsgálatánál a józan ítélőképességű hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam „tanult ember”, soha nem találtam ilyen érveket, melyekkel lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerűen azért, mert ilyan érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenjogúság elfogadására. Mert a szakma az szakma. Van, aki szalámit árul, van, aki elméleti villamosságtant. Ezek nem lényeges dolgok. A lényeges az, amiről nem beszélünk, mégis ez a kultúra végső, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika.” (Staar Gyula: Megszállottak. Öt magyar fizikus. Bp. 1991: Typotex, 48–9).

   Ha a magam műfaji „tipp”-jét szabad közzétennem, szerintem V. minden más besorolás többé-kevésbé jogos volta ellenére a leginkább író (amit tőle olvastam, annak alapján abból a fajtából, amelynek „vízügyi szolgálatköréről” Illyés értekezett), akinek véletlenül (?) olyan alapos természettudományos műveltsége van, amilyen neki (beleértve az aktív kutatómunkát és a tudomány alkalmazását is). Amely tudományos műveltségért mellesleg legalább olyan keményen megdolgozott, mint a „profik”. Egy egész évet töltött csak a kvantummechanika tanulásával, és nyilván nem egyik napról a másikra tekintette át az őstörténetet (és az egész modern régészetet) sem.
   És akiben olyan erős a kritikai szellem, mint amilyen szerinte mindegyik íróban kell legyen (amit aztán tetszés szerint lehet – mindenkori – ellenzékiségnek is nevezni).
   Erre az „íróság”-ra utal az a hallatlan empátia, amellyel a már említett szimbólumokat elemezte; de hétköznapi példaként hadd idézzem az olyan eseteket, mint amikor a füzéri „nyári egyetem”-re utazva a kisvasút kisember utasaival oly természetesen beszélgetett. És – ahogy mondani szokták – „az sem semmi”, hányszor és milyen indulattal hozza szóba a kukázó hajléktalanok sorsát (egyszer egy csöpögős decemberi napon az időjárást szidva meg is kaptam tőle: „De legalább nem fagynak meg a hajléktalanok!”).
   Ha volna terem, szívesen elemezném (hiszen ez a szakmám) V. stílusát; még ha ő maga „azzal takarózik is”, hogy csak negyvenegynéhány évesen, Fülep Lajos (nyilván nem éppen diplomatikusan megfogalmazott) bírálatára „tanult meg magyarul írni” (vagyis hogy rá is vonatkozik, amit ő maga Jánosy István „nehezen megszerzett nyelvé”-ről írt), akkor is ritka csoda ez a nyelv. Aki nem hiszi, lapozzon bele valamelyik általa fordított könyvbe (javaslom François Jacobtól Az élők logikájá-t), és próbálja eldönteni, hogy magyarul készült-e vagy pedig fordítás.
   Vagy a másik téma: össze sem lehet számolni, hányféle nyelven tud – lehet, hogy „hortobágyi kiejtéssel”, de annyira, hogy magyarról, sőt egyik idegen nyelvről a másikra tud fordítani, sőt idegen nyelven írni is. Lehet, hogy a nyelvre is áll az, ami a tanításra: hogy tud-e az ember, igazából talán azon múlik, hogy akar-e...

   V. maga a saját műfaját egy metaforával így fogalmazta meg:
   „Farkasok közt vagyunk... – monologizál. Nekem nincs elég éles fogam, nem tudok tépni, de legalább csattogtatom...” (FA). Ez a farkas-metafora többször is elhangzott V. szájából: számára a farkas az értelmiségi megfelelője, aki senkit nem bánt, csak vonyít és acsarog, amitől azonban mindazok megijednek, akik nem csukták be az ólak ajtaját, vagyis akiknek okkal rossz a lelkiismeretük. És jaj annak a farkasnak, mert eladja az acsargás jogát, aki a hatalom mellé áll! Mert csak annak van joga kritikusnak lenni, aki „itthon van”. („Hívták nyugati előadókörútra. Nem megy. Nem tudná itthagyni ezt a világot. [...] »Én odakint Koldus volnék... Itt jogaim vannak ...« Fodor András, Tiszatáj, 1976/5. 47.)
   Terjedelmem – és nyilván az Olvasó türelme – elfogyván hadd válaszoljak a címben feltett kérdésre. Példa-e V.? Olyan szempontból nyilvánvalóan nem, hogy egyfajta „nemzeti alaptanterv”-et kellene róla mintázni, vagy akár csak egyetemi szakot. Hanem emberileg, vállalkozásilag. Például, hogy beváltja-e azt, amit oly sokan (köztük Németh László) vártak tőle, amire az a bizonyos szellemi „noblesse” kötelezi, és amihez „sok kell kívül és sok kell belül”? V. életében igencsak gyakran fölmerült (és fölmerül) ez a kérdés, gyakran személyesen az ő fejéhez vágva, gyakran azonban csak a háta mögött, azon morfondírozva, hogy egy kis rugalmassággal, ésszel, belátással (stb)... Sükösd Mihály 1972-ben így fogalmazott: „Ennek a legkülső körről indult, szinte csak önmagára hagyatkozott tehetségnek a beéréséhez tíz év kellett. Tíz további nyugodt évet szeretnénk V.-nek, hogy képességeit kiteljesíthesse.” A tízből 32 lett, ha a „nyugodt” jelző nem is jár ezeknek automatikusan.
   Embertelenül nehéz volna erre a kérdésre kívülállónak válaszolni, de talán nem is kell, nem is szabad. Hadd idézzek inkább egy olyan könyvet, amelynek a műfaját (a tudósregényt) V. soha nem kedvelte, és amelynek kontextusa igencsak más, mint a mi „nyugodt éveink”-é. André Maurois Fleming és a penicillin regénye című könyvében a „tanulságot” így vonja le: „Fleming saját maga ezt írta egyszer: »Szeretjük azt hinni, hogy saját magunk irányítjuk sorsunkat, de talán Shakespeare volt a legbölcsebb, amikor ezt mondta: Van egy istenség, aki céljaink / Formálja végre, bármiképp nagyoltuk... Mindnyájan visszatekinthetünk elmúlt életünkre és feltehetjük magunknak a kérdést, mi történt volna velünk, ha annak idején másként cselekszünk, mint ahogyan – gyakran minden reális ok nélkül – cselekedtünk. Minden pillanatban két út van előttünk; ezek közül ki kell választanunk az egyiket, és nem tudjuk, merre vezet a másik. Lehet, hogy a jobbat választottuk, és lehet, hogy sohasem fogjuk megtudni, melyik a jobb.« Fleming a jó utat választotta, és mindent számba véve, a sors kegyes volt hozzá.”
   Ki-ki maga döntse el, ha akarja és tudja, „minden reális ok nélkül”-iek voltak-e V. döntései, hogy „mi lett volna, ha” V.-t a sorsa más égtájra veti: lett volna-e belőle világelső természettudós, nagy sikerű professzor, filozófus vagy író (esetleg politikus). De ide született és másodpercig sem habozott a maradást választani. Nem lett rendes professzor, de lett „rendkívüli”, aki a levelező tagozatra, vidéki művelődési házakba „eldugva” százakat és ezreket (általában nem „hivatalosakat”, hanem „választottakat”) tanított, akinek gyerekkönyveit professzorok nem röstellték egyetemi tankönyvnek nevezni, akitől nem szégyelltek kórházigazgatók, országelső értelmiségiek tanulni. A maga útját járja, és ezzel „műfajt” teremtett, „szamár” lett és „farkas”, és ezzel szolgálja azokat is, akik ezt nem így fogták fel, sőt észre sem vették. Nagyon-nagyon sokak számára igenis példa, még ha nem is tudják követni útján.
   Bár nem volna baj, ha több volna „az örök kíváncsisággal megvert diák, [...] aki tényleg azért tanul, hogy tudjon valamit, s nem azért, hogy címeket és rangokat szerezzen magának” (így jellemezte V.-t Füzi László az ÉS-vitában). Érdekes, hogy éppen Benedek István tartja követhetetlennek V.-t. ÉS-beli cikkét, amikor bevette kötetébe, ezekkel a sorokkal egészítette ki: „...szakembert helyesebb-é nevelni, avagy polihisztort? A megnyugtató válasz valahogy így hangzik: legtöbbet ér az olyan sokoldalú ember, ki a maga szakmájának jó mestere. Egy dolgot nagyon tudni, a többihez okosan konyítani – ez volna a jó átlagember ideálja. / Az átlagemberé igen, de a természet különlegességeket is produkál. Ilyen különlegesség V. agyveleje.”
   Egyvalamiben azonban igenis lehet és kell követni. Hankiss Elemér a már említett díjátadáson V.-t „a mindennapok tanítómesteré”-nek nevezte, aki „jottányit sem engedett az elveiből”. Ezen elvek közé tartozott az is, hogy mindig az üldözöttek mellé állt. Számtalan példát lehetne idézni arra, hogy – véletlenül vagy talán szándékosan – elfelejtett érdemeket hagsúlyozott. Így Kelemen Lajos történészét. Most visszafordítom a dolgot: V.-re is áll, amit Jakó Zsigmond írt Kelemen Lajosról (Erdélyi csillagok. Bp. 1990, illetve újra in Jakó Zsigmond: Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bp. 1997: 431.): „szilárd kiindulópont”, „érintetlen erkölcsi hatalom”, „helytállásából, törekvéseiből ki-ki erőt meríthet saját harcának megvívásához, helyes tájékozódásához.” Ez egybecseng Staar Gyula megfogalmazásával: „Sugárzása sokunkat életben tartott.”
   És így – de ez szigorúan csak a magam véleménye – „a jó utat választotta, és mindent számba véve, a sors kegyes volt hozzá” (meg hozzánk, mert „rólunk szól a mese”).

   Stílszerű volna ezt az írást egy V.-ről szóló szépirodalmi idézettel zárni. Volna is ilyen a már idézett Fodor-versen kívül is (még Gyuris György bibliográfiája sem tünteti fel mindet). Sőt, az is lehet, hogy valaki már meg is valósította (Domokos Mátyás, Tiszatáj, 1999/7. 61.) ötletét, hogy V. élete egy Németh László-i regényt érdemelne.
   Hadd zárjam mégis inkább egy olyan szépirodalmi műből való idézettel, amely – legalábbis ismereteim szerint – nem róla (de persze mégis róla, sőt mindnyájunkról) szól. Úgy gondolom, senki jobban meg nem fogalmazta a maga (és sorsa) által V. elé tűzött életfeladatot, mint Kocsis István a Bolyai János estéjé-ben:
   A legfontosabb, amit én önmagamról önmagamnak el akarok mondani, az, hogy sajnos én voltam századom legnagyobb embere, egyszerűen azért, mert én voltam az egyetlen fertőzetlen ember, úgy is mondhatom, az egyetlen normális ember. Ki kellene vánszorognom az utcára, és fel kellene pingálnom a falakra, miért vagyok én az egyetlen normális ember, hogy mi teszi normálissá az embert, mert nagyon egyszerű, egyetlen mondatban kifejezhető, bár a nagyon egyszerű gondolatokat mindig nehezen értették meg. Ennyi az egész: az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja. És abnormálissá válik, mert születésétől haláláig minden alkalommal azt választja, ami könnyebb. Nem válhat normálissá, igazán emberré, mert alkalma sincs átérezni, hogy mit jelent mindig a nehezebbet választani. Századom legfelfújtabb embere, Napóleon, akinek látszatra nehéz, súlyos élete volt, tulajdonképpen nagyon kisszerű alak, a nehéz élet nevében döngette a mellét, és a könnyebbet választotta mindig, mert a siker könnyebb, mint a sikertelenség, könnyebb hatalmasnak lenni, mint megalázottnak.