Zalán Tibor

 

Friss rajzok a halálról

ürességét a / férgek sem lakják a héj / szólíthatatlan
beköltözni sem szelek / sem viharok nem már nem
ahogy a pultra / teszi a csészét csésze / halált ahogyan
leteszi elé elnéz / néz a távolodóra
háttal áll érzi / ahogy a háta mozdul – / megküzd a fénnyel
és átjár rajta így most / üvegen az éjszaka
a poharakat / összekeverték kinek / jut bor – kinek vér
innentől nem tudható / ki sírja el majd magát
elvétette az / időt meghalni volt hely / de nem volt óra
csillagképeken lépett / halott lepke követte
elvétette az / órát meghalni volt hely / de nem volt idő
forró madár követte / halott csillagképeken
üres levelek / üres postaládába / aztán azok se
elperegnek sehová / sehonnanból érkeztek
nem érint – retteg / a szoba szűke lassan / megtelik fájó
térdét hasába húzza / átzuhanják az árnyak
összerezzen a / hangja emlékétől a / hallgatásától
színpadon áll üres tér / véres díszletei közt
majd egyszer vissza / tér s az utca megtelik / balett-táncossal
halottan nézi ahogy / fölötte zajlik a tánc
a mosoly másról / szólt a sírás termeit / megtöltötték az
árva gyermekek – együtt / átélt elvetélt órák
a tűz leégett / párkányig ér a hajnal / magányban így az
élet álorcája bé / borult – halotti maszkba
a madár arca / helyén sötét lyuk az űr / hidege elért
hozzá megdermedt ajka / jégre tapad a párnán
avarra ejtett / fénykép az elmosódott / arc helyén madár
feszíti égnek szárnyát / a pusztulását méri
annál a résznél / ahol a hős s a hősnő / találkozik a
hóesésben újra – egy / kéz áthúzott minden szót
hiánya akkor / tört rá amikor már úgy / tűnt fel s túlélte
az első nap lázzal telt / a többi nem volt fontos
madár fölötte / köröz halál fölötte / megáll – hess madár
de vár arca helyére / ül föltépi mellkasát
a szaturnuszról / akart még beszélni így / hallgatott róla
falán ragyogott éjjel / szemhéján át is látta
másnapos ablak / mered rá krisztus-pózban / várja a halált
üvegcserepeken lép / véres a tántorgása
ha körülnéz csak / önmagát látja üres / tájban üresen
rozzant madárijesztő – / madártalan szélverés
szólongatja az / éjszakában és hallja / hogy nem válaszol
a visszhang roppanása / már nem találja sehol
hiába készült / senki nem igényelte / az áldozatát
fölkínálkozása így / kínos és fölösleges
a szél fújni fog / s nem tud rátalálni a / kellő szavakra
szótlan ácsorog szemközt / a parton – válaszra vár
nem számított a / rózsafákra hosszúra / nyúlt vergődése
végén földet zabál és / férges ragyogást zabál
testét rossz borok / tartották még fönn lelke / régen elmerült
zavaros ébrenlétek / s lázálmok hínárja közt
törvények nélkül / él nehezen tartja be / a rámért semmit
ha belép hátat fordít / s azonnal indul hova
összerezzen a / hangja emlékére a / hallgatására
szólamot ír melyhez a / csönd az egyetlen hangszer
a délutánban / minden széttörött össze / áll és széttörik
egy ilyen délutánon / kezdődött el a vége
titkolja pedig / leskelődik utána / a kirakaton
túl alkonyodik talán / föl sem ismerné árnyék
azután elfogy / a maradék bizalom / a szavak iránt
egyfolytában beszél hogy / kiürüljön a szája

Levél Zalánnak, aki azért Tibor,

és ezért Tibornak, akkor is, ha Zalán, hiszen „Zalán” csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, a „Tibor” pedig ezúttal egyetlen ember neve, és hát ez az egyetlen ember, nem a neve, lesz ötvenéves, amiről ő feltehetőleg azt hiszi, nagyon sok, túl sok, ez a levél pedig arról szeretné meggyőzni, hogy dehogyis sok, írója őszintén gondolja: bárcsak én is, én is köztetek lehetnék, ti ötvenes leventék, de tudja, nem lehet és akkor se vége a világnak, hiszen lehet most például veled, Tibor, egy nagy ölelésre, már attól is megifjodik, hiszen van szimpatikus mágia, olyat ölel, aki fiatal és fiatalon is már mennyi mindent végzett, mennyi verset, írást, bort és egyebeket hagyott maga mögött múltjának csataterén, dionüszoszi ábrázatával, olyan, akár a nap, még borújában is ragyog, esetleg felhőkön át, az arctalan nemzedék nagyon is arcos és harcos, azaz nem közharcos felvezetője, ifjú szívekben él, mert ifjú szívvel olyan, aki tudja, harcunkat sohasem harcoltuk meg, csak harcoljuk-hurcoljuk, mint a ránk tukmált, de meg nem tagadott koloncot, nem koncot, nem osztható meg, senki sem vitathatja el mástól, a másiktól, mindenkinek, kinek-kinek a magáé, hogyan is lehetne másként, Tibor, ha Tiborkodásod a „Zalán” áruvédjegy zászlaja alatt is folyik, és az csak annak lehet akármely mosóporé, akit nem érdekelnek a mosóporok, nem mos, nincs neki mit, hiszen másoknak, annak az embernek például, aki ezt írja neked, nem akármely, mert akármelyt szeretni és becsülni nem lehet, mindig csak az egyetlent, ezúttal azt, aki papírvárosban lakik, olyanban, amelyik el se készült még, csak épül és épüljön is, szépen bevonva halvérfestékkel, attól lesz gyászosan vidám, miközben egy tercett trilláz enyhe gyászindulót olyan helyen, hol nemzet süllyed, sohasem múlt időben, el, el, el, ahogy benned-belőled is az ötven el, el, aztán a többi, a még sok, a még sokat ígérő, sok ígéretet betartó, az elmúlásnak betartó évek, évek? dehogyis évek, a fa sem évgyűrűk sora, csak éppen nem lenne nélkülük, az évgyűrűk nem lomb, nem virág, nem gyümölcs, te viszont, Tibor, lombosodj, virágozz, légy továbbra is gyümölcsöző, ezt kívánja öreg és dehogyis öreg barátod,

András (a) Sándor