Balázs Géza

Színt vallanak a színek

Hartay Csaba: Időviszony

 

   A jó verset keressük, amelyet már elsőre érdemes kóstolgatni, sőt, talán habzsolni, azután mélyen belemászni, próbálgatni, boncolgatni. Vagyis naivan ráérezni valamire, és később elmélyíteni a versélményt. A jó vers a nap unott vagy éppen zaklató ritmusában elő-előbukkan, jelezve, hogy ott van ő mélyen, legbelül, mint egy dallam, amelyet reggel hallottunk a rádióban, vagy dúdolgatott valaki mellettünk.
   Hartay Csaba versei ilyenek. Fények, képek, érzések, amelyek elsőre megragadnak, azután újra- és újraolvasva újabb világokat nyitnak, s végül már azzal játszunk, hogy van-e, lehet-e még újabb világ. Ilyen sorokra gondolok éppen: „Minden / Árnyék / Egy napóra / Árnyéka / S minden / Felület / Óralap” (Időviszony, címadó vers). Ugyanúgy mozgunk, araszolunk, száguldozunk (a sebesség csak szemlélet, hozzáállás kérdése), mint a napóra kíméletlen mutatója alatt az árnyék. Ugyanez a kép bukkan fel a Jégzajlás nyáron című, a képeket szabályosan egymásra rétegző, szép retorikájú versében: „A hosszú horgászbot / Rugalmas nagymutató / A háttér a hegyvidék / Terepszínű óralap”. S mi lesz, ha a napóra „árnyékmutatója” elhalványul? „A naphal / Rászárad / Az óralapra… A jövő / A legkiszámíthatóbb” (Napszak). Most örvendhetnénk az árnyékmutató és a naphal szavaknak is, igen, a szó a költészet alapja, de inkább a képre hívnánk föl a figyelmet! S ha már az időnél tartunk, a jövőt a távolra mutató névmással idézi meg: „Ott csak nagybetűs / JELEN lesz / A kifeszített pillanat” (Ott). A lét az örök jelen (A jövőm elmarad), akkor is, ha hiábavalóság, céltalan bolyongás, tétlenség (Életelmélet). Nyilvánvaló üzenet: carpe diem! S ennek kellékei, tárgyai, egy mai huszonéves fiatalember világa.
   Az első megismerkedés után boncolgassuk Hartay Csaba „kifeszített pillanatait”! Költői világában olykor monomániásan térnek vissza tárgyak és tájak. Az órát, óramutatót már fölfedeztük. Ilyen még a (szarvasi) táj is, bár szó sincs nála klasszikus értelemben vett tájversekről: „A látóhatár / Vonal a lap alján / A folyó lecsorgó tinta / Vidékem a vers” (Látkép híddal). Vidéke, amelyen csak alkalmilag tartózkodik: „A Holt-Körös visszatérő / Örök helyszín / A partmenti fák / Megunt ócska díszletek” (Nyárral szemben). Olvasom a Viharsarok című versét, s akaratlanul is felrémlik a majdnem száz évvel korábbi A téli Magyarország, ahogy Ady látta: „Alusznak a tanyák… És álom nélkül álmodunk, / Én s a magyar tanyák”. Ugyanez Hartaynál, nem Ady-utánérzésként, inkább újramegélésként: „Düledező kísértettanyák körül / Burjánzó fülledt gaztenger … Összeérő égbolt és határ / Álmaink sem visznek tovább”. Időszerűnek tekinthetjük, talán még programversnek is felfoghatjuk az aszályról szóló verset (Hiábavaló ima), de halmozott költői képei a mélyen megélt szomorúságé, és versét kiemelik a pillanat vagy éppen a globális felmelegedés szülte aktuálversek köréből: „Érdes indulat / Kiszáradt szavak / Szikes tófenéken / Sosemvolt halak”, és így tovább az imából születő káromkodásig.
   Hartay Csaba ha nem verset írna, talán festenie kellene. Már előző kötetében (Az idegen irány, 2001) is fölfedeztem gazdag színteremtő, színkeverő fantáziáját. Mostani kötetében többek között a Korbely István festőművésznek írott Foszforeszkáló fagylalt című verse ilyen hibátlan szépségű, talán a kötet legjobb pillanata (amely, mint írtam, végigkísér a napunkon). A vershelyzet is rendkívül összetett: nyár-éjszaka, sínpár, füstcsík, hajnal, derengés, majd slusszpoénként egy szórakozóhelyen, furcsa fények között „előszivárgó” fagylalt képe. „Színt vallanak a színek”, így kezdődik a vers. A versben az éjszaka-hajnal, sötétség-világosság, mélyvörös izzás-seb egymásra rétegződő képei bukkannak fel az álmok „émelyítésével”. Az éjszakához kötődő sötétség lágy, sebezhető, amelyet a „derengő templomtornyokkal” érkező hajnal felsért, s mindennél fájóbb a – föltehetőleg UV-fénytől – foszforeszkáló fagylalt fénye, amely a környező világ olcsó és hazug élményét vetíti rá a versben megjelölt világ terére. Fölfedezhető a versben egy erős, freudista szimbólumokkal értelmezhető vonatkozás is.
   Ehhez hasonló vers, csakhogy ez szerelmes versnek is lehetne mondható, a Narancs íz, benne a modern kor sokféle kellékével: zselé, plazma, fixálás. De ha már szerelmes vers, akkor Lovesong, amelyben a sok arc közül csak egy ad tükörképet, a többi kivilágítatlan. Vagy a Közös szerzemény: „Mert megérintett a nyár / Mert megérintett az ősz / S így mormoljuk tovább / Közös szerzeményünk”.
   Hartay Csaba költészetének fontos stilisztikai jegye a statikusság. Ez nyilván erős, színekben tobzódó képalkotó képzeletéből fakad, de oka a költői szemlélődés visszafogottsága, nyugodtsága is. Képei általában kimerevített állóképek, s hogy semmiféle dinamizmust ne sugalljanak versei, kitalálta az igétlen, illetve az egyigés verset, amelyekből egyértelműen statikus, nominális stílus fakad. Ilyen igétlen verse a már idézett Időviszony és Hiábavaló ima, illetve egyigések: Az utolsó utáni hajnalon, Nyárral szemben, Viharsarok, A leghoszszabb éjszaka. Az igétlen vagy kevés igés vers szemlélteti leginkább az időviszonyt, azaz az időtlenséget. A tájba feledkező, belemerevedő szemlélődőt, aki csak néz, filozofál, gyengéden humorizál, mértékkel szerelmes, sört iszik vagy vedel, horgászik… Tája a Holt-Körös, az Alföld, de az alagsor és a Zebra klub is, e térben él és érintkezik. Aki alapvetően szkeptikus: „Bolyongsz és bolyongok / A kivilágítatlan szótlanságban (Alagsor). Hozzátehetjük még azt is, hogy Hartay Csaba versei, különösen a díszítettség, stilizáltság, az érzéki érzetek kifejezési módjának jellemzői alapján akár szecessziósnak is tekinthetők. Tartsunk vele, keressük meg együtt az emberi beszédet, hallgassuk meg a tárgyak beszédét, mindenekelőtt egymást. Erre is való a költészet.    

(Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2003)