Csanády János

 

Csodás emberek, Istenem!

 

 

Jeges, dermesztő éjszaka,
munkásszálláson húzzuk a lóbőrt
Dezmond Jóska, én s Titó,
Gyurkovics Tibor Balassa-
gyarmatról, Gyurkovicsék szép,
langaléta fia.

Dezmond Jóska, Csanády János,
Titó, akinek más neve
nem ismeretes, s Gyurkovics
Tibor, az ismert, szeretett
Gyurkovics Tibor évrokona,
a Kossuth-díjas névrokona.

De a balassagyarmati
előbb volt életemben, előbb
lett a barátom vagy ötven
évvel (társaságunk vidám fia)
nem tudom, mi lett belőle,
de Dezmond Jóska már meghala.

Meghalt az én legjobb
barátom; Józsikám
a fényképedet ma is őrzöm:
Tarján, ahonnan bevonultál
azon az esti komor őszön,
nem búcsúztatott, csak magam.

Ő volt az én legjobb barátom,
a már fiatalon
mindentudó, belátom,
nem mentem volna semmire
Nélküled, Józsikám! Hova
vetődtél akkor, amikor

magadra maradtál a műtőben,
ahol felvágtak a kések,
miféle hanyagság ítélt
halálra, nem tudom, de már
nem vagyok jóhiszemű,
pedig angyal az orvosom.

Itt a második kerületben
ütött tanyát a gyász szívemben,
a bálba téli éjszaka
is jött az ukáz: gyerünk, gyerünk
ki a hegyekbe! Az ördögben:
vad télben a bedöglött

kocsikhoz kellett rohannunk,
hol majd-megfagytak a bányászok
a fakaruszban kuporogva,
mert valaki ügyetlenül
szerelte, ahogy tudta
a kuplungot meg a sebváltót.

Ilyen sebváltó az én lelkem,
elhagytam, mert nem volt hova mennem
falumat, Pestre vitt a vonat –
de most majd elmegyek
a jászberényi temetőbe:
Krisztus, egyengesd utamat.

2002–2003 telén

 

Zokszó nélkül...

Én vagyok a legidősebb a családban...
Család? Jó Apámra, jó Anyámra gondolok,
a csodára! Nekimentem a világnak,
Édesanyám elvárta a leveleimet,
én meg emeletes vaságyakon fetrengtem
évtizedek éjszakáiban. Egyetlen
tartalékom az otthoni szeretet
(Zsiga bátyám, Csanády nagyanyám)
zömök, legjobb barátom,
Dezmond Jóska volt a testvérem,
a valódiak szétszóródtak,
nem tudták, hogy éjjel-nappal dolgozom
(vagy talán nem is akarták). Nekik
az ismeretlen Bátya voltam,
aki bolond, mert költő lett belőle.
Halló, szegény Petőfi Sándor, Magyar
Föld magyar vándora, nem engedte magát
kitúrni az iskolából, én is jártam
az Ország bölcs kegyelméből
hol itt, hol ott, fölcsipegettem,
(de micsoda lelkes lendületben)
amit lehetett, magyart, latint,
történelmet, verstant is, valamit,
ami belülről feszített, hogy kimondjam:
gyerekkoromban már költőként
szívtam fel a hazai földet...
Ja? és mindenütt Ők, akik közt úgy vándoroltam
mint Gulliver óriások földjén, nem
tagadtam igric-mivoltomat, miközben
nyakig olajosan, hátam a téli kockaköveknek vetve
fagyott szerszámokkal kezemben, (Dolgoztam).
                            Voltak barátaim,
sorstársaim, s most, hogy az évtizedek mélyén
elkezdtem keresni Őket,
Nem találtam már, csak elmenőket,
én, a túlélő, megmaradt szilánkjuk...
Hordalak szívemben, barátaim
Jóska, Tibor, Károly, István, Gálik,
Nándor, Kojnok, Zsuzsa, Régi Feri,
Farkas Jóska, Pályi Feri, Prohászka Ottokár,
az Oszi-bácsi, Jozefiák, Gyula a Képesyéktől
és mások is, kiknek csak az arcát
jegyeztem meg, Gáspár György, Tímár Hedvig,
Kik szívemben éltek... S ma már látom,
nincs szebb, fényesre tisztítottabb
egy vezérműtengelynél – csak ez:
Jászberény, Budapest, Salgótarján, Jászberény,
itt állok zokogó sírkövednél
– mert háború dúl a világban –
Dezmond József barátom.

 

Antarktisz?

Lemegy a halért a pingvin a tengerbe,
közben kormoránok csaponganak fölötte.
Az utcán egy suttyó összetör egy söröspoharat,
nem az az indián, aki földbe harap,
a pingvin, a kormorán az Antarktiszon –
ez viszont a Mechwart-téren rúgott be,
és a szembelevő, ki-tudja-hogyhívják borozó
előtt vágta oda a vitéznek
éppen nem nevezhető haditettet,
a kemény aszfalthoz a sörösüveget;
mindegy, söröspohár, sörösüveg,
a fején nem volt még soha süveg,
csak úgy, szemébe hulló loboncokkal
akarja majd megverni a labancokat,
ha akarja... De csak a mari-
huánás cigaretta, ami üdvözíti;
Konrád úr, jó lesz odafigyelni,
nem csak Berlin városában ügyelni,
hogy az irodalom elég európai-e?
Megszólal a diszkóban a vad zene,
potyognak szerte a pirulák
nem úgy mint régen a kis piculák (pikolók),
amelyekből maga azt sem
tudja, hogy az a „picula” hol terem?
Megmondom! Rég, még az Ön kora előtt
ilyen kis poharakból ittuk a sört!

 

Mégis Nap ég fölöttem

A hétköznapok aranyában,
mely zsákszámra áll a szobában
megmerülök minden nap, szórva
fejemre az Ezeregy-éjszaka kincsét,
a betűk csillogó garmadáját,
senki nem szereti így a szobáját:
ablakom a gangra nyílik,
el kell húznom a függönyt
nappal is, de a villanyfényben
csak jobban csillog a kincsem,
amikor benne fürdök,
A mester és Margaritában főleg,
mert abban gyémántok is vannak,
e fényűzést megengedem magamnak,
s előveszem az írógépet,
és Bulgakovval keverem
betűit, a billentyűket
egész életemben két ujjal vertem,
így gépelem hiba nélkül,
minden sor aranyrúd,
s meglátszik rajtuk a pecsétem,
az ujjlenyomat, ott van minden,
de úgy se tudják összekeverni
a hamispénzverők hamis
rezével, mely aranynak látszik,
de csak ócskavas, mit a cigányok
eladnak pár üveg sörért;
megéri, úgy-e, barátaim,
fürödni az ócska papírpénzben;
mikor a világ durvasága
napokra belakatol a szobámba:
e világvégi éjszakában
mégis Nap ég fölöttem.
 

Lesz ebből nyolcvan is

Nem tudok semmit a dolgaitokról.
Vaktában, behunyom szemem.
S mindent tudok, mert mindent hallok,
de csak a bensőmre figyelek.
Bedugom fülem a zsúfolt utcán,
az országúton, a villamoson,
a Téren, ahol a szökőkút lobog
tavasztól őszig lelkes víz-lángjával;
ott tanyáznak a hajléktalanok
elnyúlva a barna padokon,
de azért jut hely nekem is,
hova ülök, jól megválogatom,
de csak befele figyelek,
nem zsibong agyamban az ezer
vers, amit megírtam,
a könyvekben elcsendesedett;
ez voltam én, ez volt a múltam –
s mi gondom ezekkel, ezek
a Kínjukat nyögdécselik, ahelyett
hogy akarnának valamit,
ami mindnyájunké, és amit
– a történelmet – nem lehet feledni:
történnek a napok, történnek napra-nap,
alig várom, hogy vége legyen a hónapnak,
pedig tudom, sorban állunk
s az a valami egyre közelebb,
a barátaim már ötvenévesen jajonganak:
„jaj, meg kell halni, meg kell halni”
én vidáman tűröm a hetvenet –
lesz ebből nyolcvan is! (Ígérgetem magamnak.)