Körmendi Lajos

A korhely bojtár

 

 

   – Túl virgonc a kutya – nézte a számadó a kis pulit.
   – Kölyök – vetette oda a bojtár.
   – Esőt érez.
   Kórizs Sankó csak legyintett, mint aki nem hiszi az elhangzott jóslatot, de nem szólt. Szép kék ég ragyogott fölötte. „Még hogy eső!” – dünnyögött magában. A nyáj szétterülve legelt, az öreg puli unottan ásítozott és vakarózott.
   – Na, én megyek! – szólt oda a számadónak.
   – Estére itt legyél!
   A legény bólintott.
   – Megázol – intette az öreg.
   Sankó csak rántott egyet a vállán. Elindult. Még távolabb is hallotta a számadó énekét:
   „Felleg borítja az eget,
   Karcag felől jég fenyeget,
   Zivatar lesz, attúl fílek,
   Hogy a nyájam mind elszíled”.
   Repedezett földön lépkedett a város felé. Hónapok óta egy csepp eső sem hullott, a fű már rozsdaszínűre égett, az időnként feltámadó szél port cipelt magával, mielőtt erőtlenül lehanyatlott volna.
   Kórizs Sankó gondolt egyet, rövidebb útra tért, a mocsár felé vette az irányt. A nagy aszályban a jól megtermett, embernél is sokkal magasabbra nőtt nádkotúk oszlopai között lépkedett, porlott a lába alatt a barnásfekete korhadék.
   Maga mögött hagyta a kotúk oszlopait, már a nagy szárazságban megfeneklett lápon ment, ami alatt egy-két esztendeje még két méter mély volt a víz. A szemével tájékozódási pontok után kutatott, hogy majd visszafele jövet biztosan tudja az utat. Egy szép nagyra nőtt, sűrű rekettyebokron akadt meg a szeme, tudta, ez majd eligazítja este is. Kitartóan bandukolt tovább.
   Beért Karcagra. Megkereste a számadó házát, az asszonynak átadta az öreg üzenetét, aztán már fordult is, kapkodta a lábát a vásártér felé.
   A vásárba érve sóváran leste a sok mutatós portékát, a szép nadrágokat, a cúgos cipőket, a kun süvegeket, a subákat, a korsókat, a csizmákat. A szűrszabó portékájánál meg egyenesen gyökeret vert a lába! Mennyei zene volt füleinek a mester mondata.
   – Ha ezt a szűrt a nyakába kavarintja egy fattyú, annyi szeretője akad, hogy nem győzi űket selyemkendővel!
   Kicsit odébb gyönyörű ködmönök kellették magukat.
   – A ködmönnek három ujja van, hogy lehet az, hékás? – kiáltotta vidáman az eladó.
   A legény gondolkodott kicsit, aztán megvonta a vállát.
   – Hát úgy, hogy két ujja van, meg a hátujja! – nevetett.
   Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát. Elindult a sült kolbász finom illata után, és a sátorra akadva nagy élvezettel falt. Téblábolt a vásározók között. Hamarosan komákkal találkozott, s a nagy örömtől mindjárt megszomjaztak.
   A csapszékben az alku végén egymás tenyerébe csapó jó néhány eladó és vevő itta az áldomást. Egy ismerős juhász lépett ki az ajtón, megszólította a befelé igyekvő Kórizs Sankót.
   – Fiam, inkább a jószágho kék menni!
   – Mír?
   – Égiháború lesz – mondta a pásztor.
   – Honnan tudja?
   – A szamár a vakondtúrásokon hencsereg – mutatta az öreg.
   Valóban, a csapszék előtt hempergett és ordított egy szamár. A legény felnézett az égre: egyetlen felhő sem volt odafent. Rántott egyet a vállán, s belépett a csapszékbe. „Még hogy égiháború!” – dünnyögte.
   Ittak, idő teltén már énekeltek is:
   „Bort iszok én, látod pajtás,
   Nem élek én búval, mint más.
   Mert ha búval élnék, mint más,
   Megölne éngem a sírás”.
   Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélt a legény, de egy tanácsi jegyzőkönyv tanúsítja, hogy nem a jószághoz igyekezett.
   „Inspector úr szóval jelenti, hogy a vásárból jövén az éjszaka számos ifjak találtattak korhely kóborlásban, azonközben rútul káromkodtak, sok féle iszonyú teremtette mondásokkal mocskolták őt, sok dühösködéseket tettek úgy mint Kórizs Sándor fia, Nemes Péter fia, Berczi Gergely fia, kiket áristomba hajtatott. Ezen fiúk azzal mentik magukat, hogy a vásárban a bortól megittasodván nem tudták mit cselekszenek, mely helytelen mentség lévén harminc pálca ütésekkel fenyíttetik.
   Inspector úr jelenti, hogy Nagy Sámuel nevű fiú, ki a korhely ifjakkal találtatott, feladattatik, hogy a városban minden passzus nélkül kóborol, rosszalkodik, valamely nyomorult leányon erőszakot is tett, teherbe ejtette. Maga sem tagadja a fiú a leánnyal való közösködését, s mint hogy semmije sincs a gyermek tartására fizetendő, tizenöt pálca ütésekkel büntettetik, nem lévén bizonyos hazája, a városból kitiltatik, ki is kísértetik Karcagról”.
   Már délelőtt volt. Sáros úton csúszkált Kórizs Sankó, néha megborzongott a hűvös szélben. Időnként megállt, fájdalmas arccal tapogatta a hátulját, káromkodott magában.
   Csak remélte, hogy az éjszaka kitört égiháború nem zavarta szét a nyájat, mert ha igen, a számadó megnyúzza őt, amiért nem ment vissza időben a jószágok mellé.
   Mit fog hazudni neki? Azt mégsem mondhatja meg, hogy az áristomban hallgatta a csapkodó istennyila utáni dörgést, a szél üvöltését, de azt sem, hogy ma reggel harmincat kapott a hátsó felére, miközben azt kiabálta: „Majd akkor mírjenek rám pálca ütíseket, ha mernek, mikor egy hét múlva vígigtáncolok az uccán huszárruhába!”
   Kolokány és sás között csörtetett a nyáj felé. A láphoz ért. Amint az összefonódott, korhadt szárakra és gyökerekre lépett, rögtön elmerült a lába. Nagy eső volt, a víz megemelte a lápot.
   – Na, itt nem megyek át! – sóhajtotta.
   A nagy szél elszakította a láp egy részét, s az úgy úszott a tisztán, vagyis a sík vízen, akár egy csónak: a rekettye volt a vitorlája.
   Gondolkodott erősen: nem mer a számadó szeme elé kerülni, ismerte be magában. Szíjat hasítana a hátából.
   Most is fújt a szél, s az úszó sziget lassan haladt a vízen. Távolodott, mint az ő álmai.
   Tudta, belőle már nem lesz juhász.
   Elindult vissza Karcag felé. Hamar eltelik egy hét, gondolta. Végignézett magán, s elképzelte, hogy feszít majd a huszárruhában.

 

A szabadságharc tüzértisztje

   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gulyás Júlia nevű lány. Karcagon született erre a világra, itt nőtt fel, itt akadt meg rajta a szeme egy jóravaló füredi legénynek. Egymásba szerettek, egybekeltek, így lett Gulyás Júliából Zábreczkyné.
   Amikor néhány hónapos házasok voltak, az ellenség megtámadta az ország déli határát. A fiatal férj nyugtalan volt, csak járt a házban fel-alá, nem találta a helyét. Napokig vívódott, végül odaállt szép, fiatal asszonya elé.
   – Tudom – mondta a felesége. – El kell menni.
   – El – bólintott az ember.
   Júlia annyit tudott, hogy Szolnokra vonult be a férje, s onnan a déli határhoz irányították. Aztán nem jött semmi hír.
   Az ifjú asszony állt a házuk előtt, nézte az elkésett, délre repülő darvakat.
   – Tavasszal tán megjön majd az én uram is – sóhajtotta.
   Csillagos volt az ég. Megborzongott, fázósan összehúzta magán a ruhát. Rossz sejtelme támadt.
   Nem tudott aludni, csak dobálta magát a fekhelyén. Másnap este megint az udvaron állt, nézte a mennyboltot, mint aki valami jelre vár.
   – Gyere be, lyányom! – szólt ki az anyja. – Hideg van.
   – Vörös udvara van a holdnak: három napon belül eső lesz.
   Másnap estefelé eleredt az eső. Vigasztalanul esett egész héten. Az ónos felhők hideg, apró szemű szitálásától, ami olykor hevesebb dobolásba kezdett a tetőn, semmit sem látott az égboltból.
   Múltak a hetek, odakint sár volt, majd fagyos szél süvített, s az egyik reggel már fehér hó borította be Karcagot. Kemény volt a tél. Júlia hallotta, hogy Pestről Debrecenbe menekül a kormány.
   Még mindig nem jött hír a férjéről.
   Az anyjával megbeszélte, s a házba elcsigázott honvédeket fogadott. Esténként kiállt a ház elé, és sokáig nézte a dél felé özönlő hófellegeket.
   Még foga volt az időnek, mikor hírt kapott férje sebesüléséről. Nem tétovázott, eldöntötte, hogy megkeresi. Pakolt egy kis élelmet, s a batyuba tette öccse ruháját is, ami éppen jó volt rá.
   – Isten megáldja, édesanyám!
   – Jaj, édes lyányom! – pityeredett el a mama.
   Lassan haladt a hajó a Dunán dél felé. Zábreczkyné Gulyás Júlia állt a fedélzeten, arcát vágta, haját tépte a szél, de ő egyre a partokat fürkészte, mint aki valami jelre vár. Végül Bajánál kiszállt, s gyalog indult tovább. Itt már a front közelében járt. El kell jutnia sebesült urához, mondogatta magában! Hogy ez sikerüljön, férfiruhát öltött, aztán beállt a honvédseregbe.
   – Jurátus lennél, öcsém? – kérdezte tőle egy tüzér.
   – Az. Jurátus – bólintott az újonc.
   – Mi a neved?
   – Zábreczky Gulyás Gyula.
   – Honnan?
   – Karcagról.
   Dél-Bácskában esett át a tűzkeresztségen. A fiatal honvéd hamar kitűnt ügyességével és leleményességével, nagy hasznát vették Dembinszky seregében a tehetséges tüzérnek. A tisztek is szerették a vidáman éneklő, szivarozó, tréfás kedvű Zábreczky Gulyás Gyulát.
   Hanem a férfiruhával és szivarfüsttel leplezett ifjú hitves a férjét nem találta meg. Ment volna, hogy tovább keresse, de nem hagyhatta ott a csapattestét a szökés gyanúja nélkül.
   Egy fagyos februári nap reggelén észak felé meneteltek, amikor hírt kapott: elesett a férje a piski csatában!
   A tréfás kedvű tüzér hirtelen megkeseredett, izzott benne a bosszúvágy. Egyre vakmerőbb katonai vállalkozásokra jelentkezett, és kitüntette magát bátorságával és leleményességével, olyannyira, hogy hamarosan már tisztként szolgálta szabadságáért küzdő hazáját.
   Így virradt rá 1849. február 26-a. Dembinszky és Windischgrätz seregei néztek egymással farkasszemet Kápolna térségében.
   Felhők sötét seregei meneteltek az égen. Zábreczky Gulyás Gyula nézte a semmi jót sem ígérő fellegeket, s a párjára gondolt. Így indult a csatába.
   Titkolta sebesülését, attól félt, a súlyos seb ellátásakor menthetetlenül kiderül, hogy nő.
   Ült a lován, vonult a sereggel Poroszlón át Tiszafüred felé. Egyre rosszabbul volt, de nem emiatt aggódott, sokkal inkább attól tartott, hogy esetleg felismerik férje füredi rokonai. Idegesen léptetett az utcán, igyekezett takarni az arcát. Már-már fellélegzett, amikor váratlanul meglátott egy markotányos lányt, a karcagi Bene Erzsókot. A sebesült úgy érezte, mintha a villám vágott volna belé, de hamar visszanyerte önuralmát, s apró jelekkel kérte Erzsókot, hogy hallgasson. A markotányos lány alig észrevehetően bólintott.
   Zábreczky Gulyás Gyula főhadnagy egyre rosszabbul lett, elhanyagolt sebe miatt kritikus lett az állapota. Aradra vitték, egy tábori kórházba. Ott tért magához. Múltak a hetek, s a lassan erőre kapó lábadozó hallotta, hogy Világosnál letettük a fegyvert.
   Többé nem látták mosolyogni.
   Amikor felgyógyult, visszatért Karcagra. Belépett az öreg ház ajtaján. Az édesanyja elejtette a tejesköcsögöt meglepetésében.
   – Jaj, lyányom!
   Átölelték egymást. Az anyja faggatta, hogy hol járt, mit csinált, de neki is csak annyit mondott, hogy az urát kereste. Nem említette senkinek sem, hogy honvédtiszt volt.
   Ősz volt megint. Esténként kiállt a ház elé, nézte az égen kurrogó darvakat. Dél felé vonultak.
   A ház előtt találta a tavasz is, látta, hogy megjöttek a darvak. Szomorúan sóhajtott egy nagyot, bement, de másnap ismét az eget kémlelte. Egész életében.
   Hamar elröppentek a számára kiszabott évtizedek. Töpörödött, ősz hajú öregasszony lett belőle. Senki nem tudta Karcagon, hogy a szabadságharc egyik hőse él közöttük.
   Bene Erzsók nem árulta el a titkát senkinek.
   Hanem amikor a háza előtt holtan találták Zábreczkyné Gulyás Júliát, akkor megszólalt, s elmondta az igazságot.
   De akkor már senki sem hitt neki.