László Ferenc

Quo vadis Eszterháza?

 

 

 

   Az Esterházy-uradalom Pál herceg 1713-ban bekövetkezett elhunytakor meghaladta az egymillió hektárt. Eszméletlenül sok ahhoz képest, hogy a dinasztiaalapító Miklós még vagyontalan köznemesnek született, és csak épp száz évvel korábban nyerte el a szerény bárói címet! Tanulhatnak tőlük a legutóbbi rendszerváltás újgazdagjai! Igaz, vagyonát Miklós előnyös házasságkötések révén alapozta meg, de Bécs főleg katolizálását és töretlen Habsburg-hűségét, az erdélyi fejedelmekkel való vehemens szembenállását jutalmazta a bárói, majd a grófi ranggal, kiterjedt birtokokkal, 1625-ben pedig a nádori méltósággal. Fiából, Pálból is nádor lett, s miután elfogadtatta a pozsonyi országgyűléssel a Habsburg-ház fiúági örökösödési jogát a magyar trónra – ami a szabad királyválasztás jogának megszüntetését jelentette –, és sikerült a rendeket lemondatnia az Aranybulla 31. cikkelyében biztosított ellenállási jogukról, 1687-ben megkapta a Német-római Császárság (hivatalos nevén a Sacrum Romanum Imperium) hercege címet, majd annak elsőszülött fiúi ágon való öröklési jogát is. Az Esterházy-nádorok dicséretére legyen mondva, nemcsak vagyonukat gyarapították, hanem a kultúrát is. Palotáik és berendezésük nemcsak gazdagságról, hanem szépérzékről is tanúskodnak. Írói művet is hagytak utókorukra, Pál nádor zeneszerző is volt.
   A falusi kézműves családból származó Haydn 1761-ben mint másodkarmester és udvari zeneszerző állott a – főleg Bécsben és kismartoni kastélyában tartózkodó – Pál Antal herceg szolgálatába. Szűk esztendő múltán kenyéradója meghalt, és az a Miklós követte a hercegi székben, akit kora – akárcsak hajdan Lorenzo de Medicit – a „pompakedvelő” jelzővel ruházott fel. Ezzel igencsak megnőtt Haydn érvényesülési esélye az Esterházy-birodalomban. Mint világlátott főúr, Miklós Versailles-jal vetekedő palotát emelt a Fertő tó-közelébe, „Estorázba”. Az új székhelyet eredetileg Kismarton (Eisenstadt) alternatívájának, amolyan nyári palotának szánta, de annyira megszerette, hogy az év lényegesen nagyobb részét töltötte ott, mint Kismartonban, és egyre kevesebbet tartózkodott bécsi palotájában (ahová világgá híresedő zenészét is sokszor magával vitte, amely tehát ma szintúgy Haydn-kegyhely). Miklós nemcsak szerette a zenét, hanem maga is muzsikált. Eszterházai kertjébe operát, vele szemben bábszínházat építtetett, mely utóbbiban szintén adtak elő operákat is. Remek muzsikusokat hívott meg udvartartásába, javadalmazásuk a császári alkalmazottakéval vetekedett. Hetente két-három operaelőadást és ugyanannyi hangversenyt tartatott.
   Haydn kinevezési okiratában nemcsak azt írták elő, hogy mint segédkarmester köteles naponta kétszer az előszobában jelentkezni és legalázatosabban megtudakolni a zenélésre vonatkozó hercegi parancsot, hanem azt is, hogy „a Herceg Úr Őkegyelmességének mindenkori parancsára köteles Őfőméltóságának tetszése szerinti zeneműveket komponálni”, műveit közzé nem teheti és senki másnak nem szerezhet zenét, csak gazdájának. „Valamennyi kötelező szolgálatának írásba foglalását feleslegesnek tartjuk, mert a Főméltóságú Uraság kegyesen reméli, hogy Joseph Heyden enélkül is, a maga buzgóságából, nemcsak a fenti követelményeknek, hanem a Magas Uraság jövőben előadódó minden más parancsának is pontosan eleget tesz” – olvassuk a terjedelmes iromány vége felé.
   Gondolta volna a fénykorban akármelyik Esterházy herceg is, hogy egyszer majd egy, az előszobájukban legalázatosabban tudakozódó alkalmazottukról lesznek híresek? Hogy még palotáik fenntartását is egykori másodkarmesterük vonzerejétől várja majd el a világ? Iszonyúan sokba kerül azoknak az épületeknek az időnkénti felújítása és folyamatos karbantartása, amelyeket hajdan az ő jobbágymillióik verejtékéből emeltek! A tapasztalat szerint ma a kastélyok fizikai létének feltétele, hogy élet folyjék bennük, mely legalább töredékét fedezze a rájuk fordításnak. Mi mással lehetne napjainkban az Esterházy-kastélyokat életben tartani, mint a nagy osztrák klasszikus zenéjének a nyilvános művelésével?
   Az osztrák–magyar határon túl fekvő, tartományi főváros rangjára emelkedett Kismartonban a Haydn-zene már rég otthonára talált. Jelképes Haydn-mauzóleum, állandó kiállítás és hangversenyévad vonzza oda a leghíresebb osztrák zeneszerző bel- és külföldi hódolóit. A fertődi palota, mely Magyarország legnagyobb barokk kastélya, és (igaza volt „pompakedvelő” Miklósnak!) mind fekvését, mind építészeti értékét tekintve vonzóbb a kismartoninál, hátrányos helyzetben van vele szemben, már csak azért is, mert nincs vasútállomása és meglehetősen félreesik a Sopront Győrrel összekötő országúttól, s talán még inkább azért, mert nehéz versenyre kelnie a rég intézményesült, immár hagyományos kismartoni Haydn-kultusszal. Annál nagyobb az érdem, hogy megkísérli.
   Én az idén hetedszer megtartott Haydn Eszterházán Fesztiválon jártam ott (immár másodízben), de tudom, hogy ez csupán egyike az eszterházai Haydn-rendezvényeknek. Az Orfeo Kamarazenekar és a Strém Koncert Kft legnagyobb mérvű vállalkozása: valamennyi Esterházy-szolgálatban komponált (ha jól számolom, 92) Haydn-szimfónia sorozatos bemutatása egy több évadra kiterjedő bérlet keretében. Van itt olyan kora nyári Haydn-fesztivál is, amely legfőképpen a Budapesti Vonósok művészetére alapoz. A „Haydn Eszterházán” engem főleg azért vonz, mert a historikus előadás jegyében áll: a művek Haydn-korabeli hangszereken, illetve azok modern másolatain, az akkori művészi gyakorlatot megközelítő előadásban hangzanak el, ennek az irányzatnak a mestereit lehet ott hallgatni, nemcsak a hangversenyeken, hanem kurzusaikon – és akár a fehér asztal mellett beszélgetve is. Sajnálom, hogy az idén csak négy napot tölthettem ott, de azalatt is hallottam néhány előadóművész-nagyságot és Magyarország két historikus zenekarát: a nagyobb múltra visszatekintő, Németh Pál alapította Capella Savariát és Vashegyi György pillanatnyilag jövősebbnek tűnő Orfeóját.
   Előbbi a szintúgy Vashegyi megteremtette Purcell Kórussal, a londoni származású, újabban Amerikában megtelepedett Nicholas McGegan vezényletével, az összehasonlíthatatlanul remek magyar hangversenyszoprán, Zádori Mária (és mások) szólóénekesi közreműködésével a fertőszentmiklósi templomban lépett fel. A műsor súlypontjában Haydn Nagy orgonaszóló-miséje állott. Tudnivaló, hogy a nyolcvanas években a szombathelyi zenekar valóságos virágkort élt állandó vendégkarmestere, McGegan keze alatt. Számos remek, azóta is folyton újra meg újra kiadott hanglemez őrzi együttműködésük emlékét. A frigyet a karmester pályájának meredek emelkedése szakította félbe: amikor – mintegy tíz évvel ezelőtt – kinevezték a göttingai Händel-fesztivál zeneigazgatójának, bár ott megelőzőleg a szombathelyi együttessel mutatkozott volt be, új kenyéradói elvárták tőle, hogy lemezterveit ne magyar barátaival, hanem az ottani zenekarral kivitelezze. Csak most sikerült őket ismét összehozni. Igaz, a Capella Savaria tagsága azóta elég nagy mértékben kicserélődött, de így is érzelmes volt a viszontlátás, és a karmester, aki az elmúlt tíz évben a világ számos nagy historikus zenekarát vezényelte, meggyőződhetett róla, hogy a szombathelyi muzsikusok ma is méltó partnerei, Zádori pedig az oratóriuméneklés csúcsára jutott. Tapintatlanság lett volna rákérdeznem, hogy a színfalak mögött folytak-e tárgyalások a jelenleg Kalló Zsolt hangversenymester művészi irányítása alatt álló zenekar és az interkontinentális vendég között. Bízzunk benne, hogy folytak, s hogy halljuk még őket együtt.
   McGegan műsora igen érzékletesen mutatta ki, hogy mennyire összefonódott Haydn szemléletében a vallásgyakorlat és a világiasság. A harmincadik, c-dúr Szimfónia a „Halleluja” alcímet kapta az utókortól, mivel első tételében egy gregorián dallamot idéz. Egészében véve igencsak napfényes, evilági muzsika, élvezetének nem feltétele, hogy felismerjük az idézetet. A két előadott Mária-antifóna (Ave Regina coelorum, Salve Regina) áhítatos, de ugyanakkor csupa örömzene is a javából. Az elhangzott mise pedig, amint hagyományos címe is sejteti, a legfajsúlyosabb egyházzenei műfaj és a versenymű egyéni ötvözete. Péteri Judit kitűnő műsorismertetéséből tudtam meg, hogy Mendelssohn „botrányosan vidám” zenének minősítette. (Persze nem az. Haydn derűje nem frivolság!) A magánéletben is örökké jó kedélyű, pozitív kisugárzású McGegan igencsak alkalmas ennek az életes vallásosságnak a tolmácsolására. (Közbeiktatom egy jellemző elszólását. Nemrég Händel Messiását vezényelte Izraelben a kolozsvári Filharmónia-kórus közreműködésével. A kérdésre, hogy meg volt-e elégedve az együttessel, azt felelte: a kórus nagyszerű, csak egy kicsit túl komoly, úgy énekelte a Halleluját, mintha Brahms Német rekviemje volna.)
   Eszterháza másik világhíres vendége, Jaap Schröder is hajlamos az életszeretetre. A historikus hegedülésben már rég legenda a neve, újabb nemzedékek nőttek föl mellette, de ő még mindig az élen jár. Holland létére főleg Franciaországban él, és sok helyütt érzi magát otthonosan, így például számos amerikai egyetemen is, ahol hosszasan tanított. Évtizedeken át volt a nemzetközi összetételű Esterházy-vonósnégyes primáriusa. 2001-ben Kolozsvárt adott hangversenye alkalmából a Román Mozart Társaság tiszteleti tagjává nyilvánította, tudományos értekezletet tartott és emlékkönyvet adott ki tiszteletére. Eszterházán a Skálholt Vonósnégyes élén lépett fel. A soha nem hallott név egy izlandi templomra utal, amelynek építését 1000-ben fejezték be. Megtudtam, hogy „bolygó hollandi” barátunk világjáró kedvéből és időbeosztásából a távoli szigetre is telik. Évente három hetet muzsikál Reykjavikban egy helyi kamarazenekarral és ezzel a vonósnégyessel. Hangversenyeiket a Skálholt templomban rendezik, ez a névválasztás magyarázata.
   A borúsnak-ködösnek tudott észak követeivel adott hangversenyét Schröder egy jellegzetesen délszaki zeneszerző, az olasz–spanyol Boccherini egy érett szépségű művével kezdte. Boccherini Haydnnal csaknem egyidejűleg maga is megteremtette a vonósnégyes műfaját. Igaz, a négy egyenrangúsított vonós hangszer egészen másképpen szól nála, mint az osztrák mesternél – de semmivel sem silányabban! Az életében nagyon sikeres, majd a 19. században csaknem teljesen elfelejtett, kismesternek beskatulyázott Boccherini műsorra tűzése egy Haydn-fesztiválon bátor cselekedet volt és megfontolandó figyelmeztetés a közép-európai mester – netán elfogultságra hajló – rajongói felé. Mintha Schumann okítását hallottuk volna Schröderéktől: „A hegyek mögött is emberek laknak. Légy szerény!”– Persze Haydnt is játszottak, nem a kései, hanem a fiatalkori opusokból, példamutató módon.
   A Haydn Eszterházán Fesztivál alapembere, Vashegyi György (aki ismételten fellépett Kolozsvárt a Mozart-fesztiválon, többek közt az Idomeneo országos bemutatóját köszönhetjük neki) ez alkalommal Haydn L'infedelta` delusa (Aki hűtlen, pórul jár) című vígoperáját vezényelte. A zeneszerző „burletta per musica”-nak minősítette művét. Zenetörténeti tény, hogy 1773-ban Mária Terézia császárnő is látta, itt, Eszterházán, Haydn vezényletével, és ennek az élménynek a hatására jelentette ki, hogy „ha jó operát akarok hallani, Eszterházára megyek”. A mű annyira „jó”, hogy nem is értem, miért nem lett belőle repertoáropera. Hiszen a cselekménye mulatságos, szerepei mind hálásak és jellegesek, és egyetlen áriája vagy együttese sincs, amely ne váltana ki tapsban megnyilvánuló, azonnali közönségsikert. Különösen, ha olyan nagyszerű fiatal művészek remekelnek benne, mint Csereklyei Andrea és Kiss Noémi, Timothy Bench, Drucker Péter és Kovács István! Vashegyi kiválóan ért hozzá, hogy érdekessé, vonzóvá tegye a klasszikus zenét. Artikuláltan, kontrasztosan, lendületesen szólalt meg keze alatt az opera valamennyi száma. Az eseménygazdag, felvillanyozó előadást Gyöngyösi Levente fenomenális csembaló-continuója egymagában is felejthetetlen eseménnyé tette volna.
   Jacques Ogg holland csembaló- és fortepiano-művész szólóestje inkább volt tanulságos, mint magával ragadó, de mondják, hogy igen jól tanít, és az Eszterházán tartott kurzusa is, amelyre nem értem rá bejárni, színvonalas volt. Azt is csak hallomásból tudom, hogy a fesztivál első hangversenyét adó, fiatal művészekből alakult Tomasini Vonósnégyes nagyszerű ígéretként mutatkozott meg. (A névválasztás magyarázata: Luigi Tomasini az Esterházyak hangversenymestere, Haydn legközelebbi munkatársa, hegedűversenyeinek és sok vonósnégyesének első megszólaltatója volt. Maga is komponált.) Sajnálnom kell, hogy nem hallhattam a Skálholt Vonósnégyes és a Vashegyi-együttesek második hangversenyét (Krisztus hét szava a kereszten! Theresienmesse!), Korondi Anna és Komlós Katalin dal- és fortepiano-estjét, Ogg triózását Petőfi Erikával és Máthé Balázzsal. A két záró hangversenyt igazi zenekarsztár adta, amelynek fellépése a nemzetközi zenevilág legrangosabb hangversenytermeiben is piros betűs esemény: Frans Brüggen és együttese, az Orchestra of the Eighteenth Century („A 18. század zenekara”).
   A tizenkét napig tartó Haydn Eszterházán Fesztivált a Magyar Haydn Társaság jegyzi és a Strém Koncert Kft szervezi. Fenntartóinak sora a Magyar Örökség Minisztériumával kezdődik és nagy tekintélyű országos intézményekkel folytatódik. Nem titok, hogy a rendezvénysorozat a sok támogatás ellenére is nyomasztó anyagi gondokkal küzd. Ennyi nemzetközi rangú művész tiszteletdíja, utaztatása és elszállásolása alighanem kilenc számjegyű forintösszeget emészt föl. A nemrég hetvenet töltött Strém Kálmán szíve szerinti fanatizmusa, szervezői lángelméje és a művészek iránta érzett bizalma nélkül a fesztivál létre sem jött volna, és a jövőben bármikor megsemmisülne. Számomra az is nyilvánvaló, hogy a rendezvény kinőtte már az országos elitértékeknek kijáró támogatás kereteit. Azt hiszem, szerény beszámolóm adatai is tanúsítják, hogy Eszterházán a magyar tényezők – a kastély biztosította genius loci és a honi művészek magas színvonalú művészi teljesítményei – egy világraszóló európai rendezvénybe tagolódnak be. A minőség megtartásának és a továbblépésnek az esélyét csakis a zenei fesztiválok nemzetközi szervezetéhez való csatlakozásban és összeurópai támogatások elnyerésében látom. A hely szellemének, a Magyar Haydn Társaságnak, Strém Kálmánnak és a nemzetközi csúcsszínvonalat képviselő művészi teljesítményeknek a nemzetközi fesztiválközönséget is meg kell szólítaniuk, ide kell szoktatniuk. Ahol a kínálat ennyire világszínvonalú, oda a világszínvonalú keresletet is el kell hozni. Mint aki ezt a négy napot a hegykői Tornácos vendégfogadóban töltöttem, és több közeli vendéglőben is étkeztem, örömmel tanúsítom, hogy a hely és a szűkebb környék vendéglátóipara megérett a nagyvilág zeneszerető fesztiválvendégeinek a fogadására. A Tornácos máris példát mutat, nemcsak a befogadás színvonalában, hanem a támogatásban is. Árkedvezményben részesül, aki Haydn nevében száll meg falai között.
   Olyan pazar Haydn-előadásokkal, amilyeneket Eszterházán hallani augusztus végén és szeptember elején, egyszer talán a hihetetlent is ki lehetne vívni, azt, hogy a magyar és az EU-illetékesek eldöntsék: ha megszámlálhatatlanul sok pénzbe kerül is, de a fennmaradt tervrajzok alapján újból felépítik Közép-Európa leghíresebb főúri operaházát, amelyben annak idején Mária Terézia élvezte Haydn muzsikáját. Haydn operaházának a birtokában Eszterháza nemcsak utolérné, le is körözhetné Kismartont!