Szabó Gábor

Kis magyar pornográfia

(nyelvében él…)

 

 

   1986, a Bevezetés a szépirodalomba című képes szöveggyűjtemény megjelenése óta kiváltképpen izgalmas feladat azon Esterházy-szövegek értelmezése, amelyek a Bevezetés… előtt önálló formában is napvilágot láttak.
   Nem egykönnyen definiálható ugyanis, hogy a kötet mindaddig autonómnak tekintett írásai a Bevezetés… hálózatába kerülve mennyiben képesek megőrizni (vélt) önállóságukat, egy bonyolult mátrixba történt illesztésük eredményeképp lehetséges-e még egyáltalán körülhatárolható, identifikálható korpuszokként kezelni az egyes részeket, vagy jelentésük immár csupán a Bevezetés … rizómatikus terében elfoglalt mozgékony pozíciójuk függvényében lesz értelmezhető. És vajon mennyire függetleníthetik magukat a már publikált Esterházy-szövegek azoktól az erős értelmezésektől, amelyek a nyolcvanas évek formálódó kritikai diskurzusaiként szinte a szövegjelentések részeivé válva kanonizálták az Esterházy-prózát; képesek-e tehát a szövegtér egymásba rétegződő dimenzióinak jelentésáthelyeződései az olvasás során felszabadítani e szövegeket ezektől a sok esetben nyomasztó súllyal rájuk nehezedő olvasatoktól?
   A Bevezetés… jelkomplexuma olyan teret alkot, amely – Deleuze terminológiájával – „nem egységekből, hanem dimenziókból áll”, amelynek „nincs kezdete, se vége”, s amely így egy „középpont nélküli, nem hierarchián alapuló”1 rendszerként tűnik definiálhatónak. E jeláramlás nem vezethető vissza az Egyre, semmiféle olyan középpontnak kinevezett szövegszegmensre, amely maga alá rendelhetné és ekképp szabályozhatná a többi elem kialakuló mozgását. A szövegfelszínek egymásba mosódásának eredményeképp kialakuló palimpszesztikus struktúra a szövegek autonómiáját biztosító határtapasztalatok áthelyezésein keresztül a centrum integratív és monisztikus funkcióját is érvénytelenítheti, mégpedig úgy, hogy meghatározhatatlan számú és állandó mozgásban lévő pszeudo-középpont áramlására cseréli.
   Alighanem ezt a szövegstruktúrát hivatott vizualizálni a kötet elején látható Megyik-installáció, ami egyébként többször is megjelenik a kötet lapjain (BeSz. 598. és 600.), valamint a szintén többször felbukkanó Moebius-szalagok (BeSz. 121. és 123.) és Penrose-háromszögek is (pl. BeSz. 405., 435., 459., 494., 519. stb.)
   A jelek és szövegalakzatok felidézését és összekapcsolhatóságát lehetővé tevő terjeszkedés és virulencia, a tulajdoníthatóság és a variációkon keresztüli újrarendeződések folytonossága még azokat a szövegeket is új jelentéstermelő effektusok metszéspontjaiba helyezi, amelyek – mint a Fuharosok vagy a Kis Magyar Pornográfia – a nyolcvanas évek értelmezői diszkurzusai szerint többé-kevésbé egyértelműsíthető jelentések hordozóiként könyvelődtek el, vagyis különösebb gond nélkül voltak olvashatók egyfajta hatalmi-politikai allegorézis befogadói stratégiái felől.
   Ez utóbbi szöveg kapcsán – egy Németh László-idézetben jelölve ki annak középpontját – Radnóti Sándor például arra a meglepő következtetésre jut, hogy általa Esterházy minden bizonnyal a „népi mozgalom tradíciójához”2 kapcsolódik, míg egy 2001-es tanulmányában Bene Sándor viszont a „Macchiavellire reagáló tradíció”3 örököseként olvassa ugyanezt a szöveget. Fogalmam sincs arról, hogy ez a két állítás szinkronba hozható-e egymással valamely logikai művelet segítségével (alighanem könnyedén), a két olvasat viszont mindenképpen közös abban, hogy jelentésképzését részint függetleníthetetlennek gondolja bizonyos eszmei-ideológiai képződményektől, amelyek a szöveg referenciális bázisaként működtethetők.
   A következőkben arról a helyről fogok beszélni, amit a KMP foglal el a Bevezetés…… szöveguniverzumában.
   Bár az előbbiek értelmében talán pontosabb lenne a helyes kifejezés használata, hiszen a szövegfelületek, töredékek, alakzatok Bevezetést meghatározó repetitív mozgása – a többi szöveghez hasonlóan – a KMP szövegfelületét is szétszórja a kötet különböző helyein, amelyek így „más” – jóllehet a határtapasztalatok összemosása éppenséggel az efféle identifikáción alapuló osztályozásokat igyekszik érvényteleníteni – szövegekbe ékelődve a KMP esztétikai tapasztalatát oltják4 az adott corpusokba, amelyek aztán a KMP szövegterét fertőzik vissza a maguk jelentésemlékezetével.
   Minthogy azonban a pszeudo-középpontok folyamatos egymásba íródásán alapuló szerkesztettség természetesen nem csupán a KMP működését, hanem egyúttal a Bevezetés… egészének létmódját is meghatározza, a továbbiakban a szövegnek nem elsősorban az intratextuális viszonyrendszerben elfoglalt pozícióit venném szemügyre, hanem azokat a specifikusnak tűnő jegyeit, amelyek alapján aztán a Bevezetés… poétikájának bizonyos sajátosságai is magyarázatot nyerhetnek. Vizsgálati szempontjaim így a töredékes szerkesztettség poétikai implikációi, illetőleg a nyelv erotikus-hatalmi dimenzióinak egymásba olvadásának kérdésköre által kijelölt keretek között igyekeznek maradni.
   A KMP négy nagyobb egységre tagolódik, s azokon belül is az epika elemi formáiból építkezik: anekdoták, maximák, sztorik, viccek, szólások és szentenciák alakítják textuális mintázatát. A szöveg ezeknek az elemi elbeszélőformáknak olyan fragmentális halmaza, amelynek szerkesztettsége látszólag nem kötött, az elemek sorrendje esetlegesnek, felcserélhetőnek tűnik, vagyis az értelemképzés folyamatát nem feltétlen a lineáris előrehaladás követelménye alakítja. Így tehát olyan olvasási stratégiát is lehetővé tesz – a szöveg tetszőleges szegmenseinek egymás után rendelését, az elemek változatos összekapcsolását, vagyis a szövegfelszín akaratlagos alakítását –, ami ez idáig talán egyedül a dobozregények műfaji kísérleteitől eltekintve leginkább a verseskötetek sajátosságának tűnt. Így aztán az oldalszámok növekvő számtani szekvenciája könnyen figyelmen kívül hagyható olvasói utasítást jelez csupán – ahogyan elvileg a Bevezetés….szövegei is olvashatók tetszőleges sorrendben –, s ezáltal egy olyan „anarchikus olvasás” szabadságát kínálja, amelyet Armando Petrucci az internetezés vagy a tv-távirányító céltalan, pusztán örömelvű kapcsolgatásának technikáival hoz összefüggésbe.5 Az egyirányú történetmondás felbomlása a hagyományos olvasói beidegződések revideálásával együtt a lineáris időtapasztalat összezavarásával is jár, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a KMP bizonyos szövegelemei hogyan utalnak a kötet egyéb szöveghelyeire, ugyanakkor hogyan sűrűsödnek „idegen” szövegtestek szövetdarabkái a Pornográfián belül, örvendetesen szétzilálva ekképp az értelemképzés megszokott időbeliségét. Ennyiben tehát a KMP töredékességen nyugvó szerkesztettsége leképezi a Bevezetés poétikájának hasonló alapokon nyugvó megszólalásmódját, hiszen a kötet kompozicionális lezárhatatlanságának egyik oka szintén éppen az egész elvű antropológiai szükséglettel azonosított olvasási beidegződésekkel szembeni módszeres és többfrontos szembeszegülés.
   A töredékesség érzetét keltő szerkesztettség persze nem csupán a Bevezetés… struktúráját, hanem azon belül az egyes szövegek létmódját is meghatározó sajátosság. A fragmentumokból történő építkezés jó néhány szöveg vizuális felszínét darabolja szét, a KMP-hez hasonlóan így jól láthatóan kisebb-nagyobb szövegszemcsékre tagolódik A fogadós naplója, a Halassi irkája, A szív segédigéi, az Idő van, az Egy nehéz nap éjszakája, és részint A mámor enyhe szabadsága is. A kötet legtöbb vonatkozási pontját és poétikai stratégiáját magába sűrítő A próza iszkolása pedig a menekülő katonát – a lokalizálhatatlan logoszt – szövegtöredékeken, különböző nyelvi tájakon, a szöveghagyomány változatos szegmensein áthaladva jeleníti meg egy minden célelvű értelemképződést megakadályozó, mozaikszerűen illeszkedő, változatos nyelvi hálózat szétdarabolt színterein belül.
   A fragmentum poétikai funkciótörténetének bemutatását e helyt több okból is mellőzném, de talán érdemes megjegyezni annyit, hogy ha valóban a romantika volt az első olyan korszak, ami a lezár(hat)atlanság és a kiteljesít(het)etlenség tapasztalatát az önmegértés alakzataként kezelte6, a töredéket tehát én és reflexív viszonyában szubjektumelméleti problémaként állította középpontba, úgy a Bevezetés… e tekintetben ennek a romantikus örökségnek is haszonélvezője lehet. A kötetben hangsúlyosan és gyakorta reprezentálódó személyiségszerepek ugyanis a (szerzői) szubjektum totalisztikus megképzése helyett annak csupán töredékszerű, változékony perspektívájú, differenciák és ismétlődések viszonyrendszerében elgondolt variánsaiként jelentkeznek, egymást felülíró sorozatos áthelyeződések halmazain keresztül.
   Erősen úgy tűnik tehát, hogy a személyiség megalkothatóságának kérdését a Bevezetés … szintén a töredékek, kisebb szövegalakzatok egymás mellé rendelése nyomán kialakuló jelentésváltozatok függvényében véli megoldhatónak.
   Nietzsche aforisztikus szövegtechnikája mellett valószínűleg ennek a romantikus tradíciónak köszönhet sokat – a Todorov által egyébként posztromantikusnak is nevezett7– Barthes (S/Z, Beszédtöredékek a szerelemről, A szöveg öröme…..), és a Tractatus utáni Wittgenstein is. E két szerzőt természetesen nyilvánvaló érintettségük okán emeltem ki a számos lehetséges példa közül, hiszen Barthes irodalomfelfogása és Wittgenstein nyelvkoncepciója ezek szerint nem csupán adatolható idézetek és jól értelmezhető elméleti/poétikai hatások formájában gyakorolt jól ismert módon jelentős befolyást a Bevezetés … megszólalásmódjára, hanem diszkurzusaik fragmentális szerveződésének tekintetében is. (Nem mintha a „hogyan? kérdése elválasztható lenne a „mit?”-től.)
   A szaggatott történetmondás, a töredékek egymás mellé illesztése persze nyilván nemcsak az imént említett elméleti diszkurzusokkal hozhatja összefüggésbe a Bevezetés ... szövegstruktúráját, hanem olyan szépirodalmi elődökkel is, mint Krúdy, Kosztolányi, Tandori, Mándy vagy Mészöly szövegtechnikái, és nem utolsósorban Örkény Egypercesei, melyeket egyik esszéjében Esterházy az anekdota „kedélyes öncsalás”-tól mentes változatainak nevez.8
   Azt nem tudom, hogy a fragmentum értelmezhetősége elválasztható-e valamely totali-tásfogalomtól, avagy talán kicselezhető valami módon a binaritás eme rémséges csapdája, az azonban bizonyosnak látszik, hogy a KMP töréseken, a folytonosság hiányain épülő prózáját korántsem a folyamatok szerkezetének epikus leképezési vágya és/vagy kudarca, hanem a „dolgok jelölhetőségének változékonysága”9 határozza meg. Szemantikai feszültségét ezért nem elsősorban a részlegesség-teljesség közti sóvár cirkuláció biztosítja, hanem a jelölők nem adekvát viselkedése teremti meg.
   A szöveg első, címmel is ellátott nagyobb egysége – az Egy Pobjeda hátsó ülésén – olyan passzusokból és nyelvi elemekből áll össze, amelyek mintha a testiség, a szexualitás játékterén belül mozogva a kötet címének „pornográf” jelölőjében találnák meg referenciájukat. A szöveg jelenetei többek között egy fitymaszűkület-korrekciót, kielégületlen asszonyok megcsalatását és szexuális álmait, élvhajhász pártfunkcionáriusok nőrablását jelenítik meg szürke kelet-európai kulisszák között
   Miután azonban a cím egyúttal nyilvánvaló Gombrowicz-allúzió is, a lengyel szerző regényén keresztül a személyközi mechanizmusok, a hatalom és az alávetettség, a megrontó és a megrontott kölcsönös kiszolgáltatottságon nyugvó erotikus összefonódásának koreográfiái már az első pillanattól kezdve szintén a szövegjelentés részeként lesznek működtethetők. A hatalmi-politikai játszmák erotikus dimenzióban való retorizálása – a kézenfekfőnek látszó pszichoanalitikus meglátásokon túl10 – az ideológia nyelvi természetének felismerését is jelzi. Ha ugyanis bármely ideológia – de Mannal szólva – a nyelvnek a természetes valósággal való felcserélése, egy jelenségre való vonatkozásnak összecserélése magával a jelenséggel, akkor annak erotikus remetaforizálása, miközben persze az ideológia figuratív meghatározottságát is demonstrálja, egyúttal úgy jeleníti meg a hatalmi-politikai színtér szereplőinek kölcsönös, obszcén élvezetét, hogy a nyelv törvényszegő működ(tet)ésével együtt feltörő jouissance is az általa létrehozott szöveg tárgyává válik. A Bevezetés … azon sajátosságát, hogy számos tárgya közül az erotikum megjelenítése tekinthető az egyik legfontosabbnak, egyébként már Kocziszky Éva is élvezettel elemzi egyik tanulmányában.11
   Ezen a nyomvonalon haladva a KMP máris több Esterházy-szöveggel olvasódhat össze. Így pl. a Spionnovellával is, ahol az igazság „nem morális” jellege, az ideológiai képződmények retorikus meghatározottsága és az uralmi stratégiák nyelvi agressziója allegorizálódik olyképp, hogy közben a befogadó interpretációi mint értelemadó, kvázi ideológiai gesztusok is a hatalmi kisajátítás kéjes nyelvi stratégiáiként lepleződnek le.
   A Daisy című szöveg a nyelv és a hatalom egymásban való tükröztetését – a KMP-hez egészen hasonlóan – szintén az erotikum dimenziójába helyezi. A transzvesztita bár szexualitástól fűtött légköre annak a diszkurzív térnek az allegóriája, amelyen belül az uralmi viszonyok finoman egymásba hajló szerepkoreográfiái – kihasználva a „nyelv”-jelölő homonimikus természetét – a nyelv használatának mindkét értelemben elgondolt módszereinek összekapcsolásán keresztül jelennek meg: „…kilógatja a nyelvét, hosszú nagy, vörös hús, nézzétek, nézzétek ‘uracsok ez a nyelv szégyentelen' , minden elmondható rajta, semmi, széttártan előttünk,…” (BeSz. 287.) A transzvesztita szereplők, akik nyelvhasználatuk minőségének függvényében pozicionálhatják magukat a mulatóban – nyelvükben élnek –, egyúttal hatalmi játékok résztvevői is, a szöveg pedig az erotikum-politikum-nyelvhasználat egymásba montírozásával az Egy Pobjeda… elméleti-poétikai megfontolásait hasznosítja, szerintem jóval magasabb színvonalon, illetőleg ebbe a kontextusba írja bele és teszi értelmezhetővé az Ágnes, A próza…, A mámor… tobzódóan erotikus jeleneteit is.
   Említett tanulmányában Radnóti Sándor pedig a Fuharosok és a Függő szövegeit rendeli a KMP mellé, az elsőt az erőszaktevő rend és a szüzesség elvesztésének kapcsolatáról szóló példázatként olvasva, az utóbbit pedig az erotikum és pornográfia viszonyának összevetése eredményeképp.12 Mindezen szerteágazó viszonyrendszere és nyelvi-poétikai rétegzettsége ellenére az Egy Pobjeda… két szöveghelyén is azt állítja, hogy „a tárgy egyszerű”. (BeSz. 404. és 419.)
   A Tractatusból idézett lakonikus kijelentés az első esetben egyértelmű szexuális kontextusban hangzik el – amennyiben egy (férfi) nemi szervre vonatkozik –, a második esetben pedig a boldogság megteremthetőségével kapcsolatban kerül szóba, egy olyan szövegkörnyezetben, amely egyetlen szójátékba sűríti politikum és szexualitás imént elemzett kapcsolatát. Szótöredéknek tekintve a kérdéses kifejezést úgy tűnik, hogy a totalitás – ez esetben a jelentés – egyértelműsíthető megképzésének lehetetlensége, vagyis fragmentum és teljesség már emlegetett viszonya nem feltétlen binaritásként jelenik meg benne: „Kislány, csak nem azt akarja mondani, hogy minden, ami a p…-t érinti, rút?” (BeSz. 418.) (Az idézet további érdekessége, hogy benne a kipontozott rész, vagyis a jelölők hiánya teszi lehetővé a jelentések létrehozását, egyrészt tehát a „sorok közti olvasás” klasszikus kelet-európai technikáját modellálja és parodizálja, ugyanakkor a jelentés pragmatikai megalkothatóságának pluralitását is példázza. Hasonlatosan ahhoz, ahogyan az a Spionnovellában olvasható : „Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság.(…) És bízz a feletteseid olvasatában.”13)
   Az egyszerűnek nevezett tárgy láthatólag mégsem egészen egyszerű, ráadásul a Tractatus a későbbiekben – a szöveg ezt már nem idézi – így folytatódik: „A kijelentés csak azt mondhatja meg, milyen egy tárgy, de nem mondhatja meg azt, hogy mi.”14 Nos, ez a hiányként a tárgyhoz tapadó, elhallgatott idézet magának a szövegnek az érvényességét kérdőjelezi meg, amennyiben diszkurzusának tárgyát határozza meg definiálhatatlanként.
   Tovább csökkentheti a „tárgy” egyszerűségébe vetett bizodalmunkat az is, hogy Realizmus, elkötelezettség: etc. címen a szöveg egy olyan töredéket applikál magába, amely Barthes Kafka válasza című írásának egy fontos passzusát citálja: „Kafka és a világ kapcsolatát egy örökös igen, de szabályozza.(…) A távolság, amely az igent a detől elválasztja: a jelek teljes bizonytalansága. S ezért van irodalom, mert a jelek bizonytalanok. Ez a technika azt mondja, hogy a világ értelme kijelenthetetlen, a művész egyetlen feladata a lehetséges jelentések felkutatása, e jelek mindegyike önmagában csak (szükséges) hazugság, de sokféleségük maga az írói igazság.” (BeSz. 403.)
   A Pobjedá...-ba tördelt idézet több okból is lényegesnek tekinthető. Először is textuális kapcsolatot teremt a KMP és A próza iszkolása között, melynek egyik szöveghelyén az ismert Máté-idézetnek (Hanem a ti beszédetek legyen igen igen, nem nem….”) egy olyan, némiképp dadaista parafrázisa olvasható (BeSz. 9.), amely az állítások és tagadások szellemes montírozásával – a Barthes-idézet szellemében – a vagylagosság választási kényszerén nyugvó logócentrikus gondolkodás relativizálását hajtja végre, elválasztva a logikai ítéletek érvényességét a metafizikai igazságfogalom képzetétől. A Máté-citátum problematizálása egyébként a Függőben (BeSz 184.) és A mámor enyhe szabadságában is előkerül (BeSz. 631.), de ettől eltekintve is állítható, hogy a Bevezetés… jeláramlásának egyik alapvető poétikai megoldása ragadható meg az „igen, de” szerkesztés alkalmazásában, melynek eredményeképp a kötet a metafizikai igazságfogalom rögzülésének sikeres kicselezését oly módon hajtja végre, hogy közben még saját „igazságától” is állandó menekülésben van. Ezt a bizonytalanságot erősíti a KMP legsikerültebb részének, a „?”-nek első mondata is, amely a „Mit állítunk?” (BeSz. 469.) kérdésében összegzi saját megszólalásával kapcsolatos kételyeit, s helyezi egyúttal kellően erotikus kontextusba is.
   A tárgy egyszerűségére vonatkozó explicit és elhallgatott kijelentés, a kipontozott idézetrészlet jelentéstermelése, illetőleg a kijelentésekkel szembeni kétely ennek megfelelően a bináris logika, a definitív megnevezés referenciális kezelhetőségének szegül szembe, a „tárgy” ilyenformán tehát nyelvi problémaként jellemzi magát. Ezt a vélekedést erősítheti a KMP-ben előbukkanó következő idézet is: „nagy, fekete, osonós autó ablaküvegében megláttam iszkolni magamat, a próza iszkolása….” (BeSz. 426.). Ez a mondat ugyanis annak lehetőségét rejti magában, hogy a KMP mesélőjét A próza iszkolása „főhősével” azonosíthassuk, ami viszont nem más – ahogyan erre máshelyütt már részletesebben kitértem15 –, mint az irodalom lokalizálhatatlan nyelvi áramlása.
   Ennek eredményeképpen a KMP ismét csak önnön nyelvi megalkotottságára hívja fel hangsúlyosan a figyelmet, azaz legalábbis enyhe kételyeket igyekszik támasztani referenciális olvashatóságának egyeduralmát illetően. Az Egy Pobjeda hátsó ülésén tehát úgy jelöli ki saját tárgyát, hogy szerteágazó intra- és intertextuális rendszerekbe írva át magát a megnevezés helyett inkább a megnevezés hogyanját tárgyiasítja. A mámor enyhe szabadsága egyébként a következő módon utal a KMP ezen problémájára : „Fordított világ ez – bár az se! Hiszen akkor ismét könnyű volna eligazodni, a nemet kéne csak igenné tenni és viszont. De nem. Igencsak zagyva és maszatos, vagy hogy tárgyamnál maradjak, a helynél, ahol vagyunk: nyákos…” /BeSz. 631./
   Itt érdemes megjegyezni, hogy felépítésüket tekintve a Pobjeda… szövegei olyan dialógusokból állnak, amelyek a talking cure pszichoanalitikus gyakorlatát idézik. Ez a formai sajátosság a – tárgyként vagy paciensként kezelt – beteg nyelv orvoslásának olyan szükségességét állítja, ami a KMP egészének alapvető poétikai kísérleteként értelmezhető.
   A szöveg által tematizálódó kielégületlenség, erotikus vágy és szexuális frusztráció – a kelet-európai létezés allegorizálása mellett ekképp a pontos jelentés – a tárgy – megragadhatatlanságának, a referenciális megnevezhetőség kudarcának, a nyelv pervertációjának jelzése. A szövegelmélet szexuális terminológiával történő metaforizálása (lám, újra egy Barthes-hommage) ismét csak A mámor…-hoz utalja tovább a szöveget, hiszen itt két alkalommal is egyértelműsítődik a kettő közötti kapcsolat. Elsőként egy alhasi borzongásoktól izgatott lány testének erotikus középpontja montírozódik össze a szövegjelentés vágyott centrumával (BeSz. 602.), majd egy nagyasszony és egy fallikusan használódó szöveghalmaz örömteli egyesüléséről olvashatunk leírást. (BeSz. 633.)
   Az (anekdot) címet viselő szövegegység írásai – már csak műfajmegjelenésük okán is – a hangsúlyozott részlegességet, az esetlegességet, a nagyszerkezettel szembeni bizalmatlanságot sugallják. Ám miközben megkérdőjelezik a grand recit-n nyugvó tudásforma legitimálhatóságát, és a „kis elbeszélések” mikroalakzatait szegezik vele szembe, az anekdoták sorozattá szerkesztése mégiscsak a „nagy elbeszélés” helyének kitöltését kísérli meg. Az (anekdot) szövegei – Örkény nyomán – így mintha azzal a sajátos narratológiai módszerrel reprezentálnák az ötvenes évek pornográf korszakát, ami az újhistorizmus gyakorlatát is nagymértékben befolyásolja, azaz a történelmi folyamatok egyedi eseményeken, anekdotákon keresztül megvalósuló érzékeltetésével.
   Joel Fineman ezzel kapcsolatban egyenesen historémának nevezi az anekdotát, amely narratológiai formaként azt a hatást kelti, hogy referenciális hozzáférést biztosíthat a valóshoz.16 (Elgondolkodtató lehet, hogy az Esterházy által használt szóalak hiányzó „a”-ja, akár egy eltörölt birtokviszony lehetséges jelzéseként, a „kedélyes öncsalás” eltűnések következményeképp ennek a hozzáférésnek a lehetetlenségét involválja).
   Mindemellett azonban az Esterházy-szöveg a történelmi valóságfogalom és annak textuális alakzatai közti viszonyrendszer több szempontból ironikus leképezése is. Egyrészt osztozik ugyan az újhistorikusok azon elképzelésében, hogy a történelmi folyamatok megjelenítése éppen narratológiai meghatározottsága miatt jórészt az irodalmi fikciókkal rokonítható, ám egyúttal az ironikus modalitás regiszterébe helyezi egy olyan korszak megjelenítését, amellyel kapcsolatban az irónia felemlíthetősége meglehetősen ironikus gesztusnak tűnik. Az (anekdot) abból nyeri tehát szemantikai feszültségét, ahogyan a kulturális emlékezet rögzült formáját ütközteti bizonyos poétikai-retorikai megoldásokkal, vagyis ahogyan a történelmi emlékezet és a műfaji emlékezet ellentmondásos kategóriáit játszatja egybe egy olyan nyelvi struktúrában, amely közös nevezőre hozza a „kedélyes öncsalás” (nép)mesei retorikáját és a szocialista newspeak beszédalakzatait.
   A népmesei fordulatok, a szereplők sztereotip heroizmusa, furfangos megoldásaik, a hatalom felett aratott győzelmeik, a történetek derűs csattanói a Tóth Béla-féle hatkötetes anekdotagyűjtemény szituációinak megidézését a Rákosi-éra jellegzetes történéseivel mossák egybe, a jelek ebből következő inadekvát viselkedése pedig a dolgok jelentésének megváltoztathatóságát sugallja. A szövegnek ez a tulajdonsága ezáltal a „hivatalos” történetírás ötvenes évekkel kapcsolatos narratíváinak enyhén szólva eufemizáló változatát – és egyúttal saját retorikáját – is fikciónak, a jelentésadás uralmi jellegéből adódó hatalmi konstrukciónak minősíti. (Amint ezt a Spionnovellával kapcsolatban említettem az imént.)
   Foucault definíciója értelmében ugyanis a jelentésadás a szabályok rendszerének erőszakos megragadását, új irányba és alakzatba való hajlítását, más rendszerbe történő helyezésén keresztül új szabályoknak való alávetését jelenti.17 Az (anekdot) tehát ugyanazt a stratégiát használva, ám azt parodisztikusan kifordítva, mintegy a saját fegyverével támadja vissza a kisajátító hatalmi diszkurzust. Nem egyszerűen annak működési mechanizmusára mutat rá, hanem egyúttal erőteljesen meg is kérdőjelezi ezzel igazságértékét is. Ezt példázza a szövegbe illesztett azon töredék is, amely a pártújság valamely hivatalos, politikai közleményét a klasszikus dadaista „hogyan írjunk verset?” ollómódszerével szabdalja darabokra, majd illeszti össze újra tetszőleges módon. Az így keletkezett zagyvaság persze az eredeti cikk hasonlóképpen ostoba hazugságaira is referál, miközben annak pusztán nyelvi – tehát nem megkérdőjelezhetetlen, transzcendens referenciákkal bíró – megalkotottságát állítja. Hatalom és nyelvhasználat pornográf viszonya tárgyiasul ezek szerint ebben a szövegcsoportban is, amint ezt a szöveg egynémely intratextuális kapcsolódása is nyomatékosan hangsúlyozni igyekszik.
   Ezzel kapcsolatos pl. a következő, első pillantásra ártatlannak tűnő idézet is: „OTTÓ ÜTÖTT, TALÁLT ÖTÖT-írtam én pályámnak szinte legelején…” (BeSz. 424.)
   Az utalás A próza iszkolásához kapcsol, ahol a mondat (apró torzítással) szintén olvasható (Besz. 13.). Ez a kapcsolódás azért tekinthető lényegesnek, mivel ebben a szövegben jelenik meg egy Ottó nevű ávós vallatótiszt, ami már önmagában is a hatalmi erőszak rémisztő képzetével terheli az említett mondatot, és ami még tovább árnyalódik azzal, hogy az (anekdot) margináliájaként a citátum mellett olvasható megjegyzés az első osztályos olvasókönyvet jelöli meg az idézet forrásaként. Mindez együtt ugyanis minden bizonnyal arra utal, hogy a szöveg a nyelv elsajátítását és a hatalomba történő bevezetést, a nyelvi és a hatalmi struktúrában való eligazodást, a hatalom és a nyelv egyképpen agresszív praxisát egyazon tanulási processzuson belül véli elsajátíthatónak és alkalmazhatónak. Ugyancsak nyelv és politikum agresszív összefonódását jelzi az (anekdot) azon része is, ahol a „banán” jelölőn keresztül (BeSz. 427.) ismét a Próza… egy olyan passzusához kapcsol vissza a szöveg, ahol egy államvédelmis ezredesnél történő sorozatos kihallgatások alkalmával az említett gyümölcs játszik közelebbről ugyan meg nem határozott, mindazonáltal igen vészjóslónak tűnő szerepet.
   Az anekdota olyan megnyilatkozás, amely a közvetlen párbeszédbe vont bizalmas olvasó által is ismertnek tekintett közös ismeretrendszerre épülő, az odaértett hallgatót feltételező szóbeli műforma. A befogadóval kötött paktum az (anekdot) történetképzése során azonban többszörösen is újradefiniálódik, hiszen a „hivatalos” érték- és jelentésstruktúra revideálására tett javaslatának befogadásához csak a standardizálódott nyelvi tapasztalatok felülbírálásán keresztül nyílik lehetőség. Azaz, ahogy a Wittgenstein-hagyaték egyik aforizmája fogalmazza, a „problémák a kifejezésmódban rejlenek; és ha új kifejezésmódba öltözködünk, a régi ruhával együtt a régi problémákat is levetjük.”18 (Valami ilyesmit játszik el egyébként már a Termelési regény szerkezete is, amely bizonyos szituációk más-más nyelvi köntösben való megfogalmazását kapcsolja egymáshoz, játszatja egybe – pl. egy vállalati értekezletet az egri vár ostromával, a hivatali társasági életet a kiegyezés utáni parlamenti viszonyokkal. stb.)
   A szöveg viszont konzekvensnek mutatkozik annak a formai kritériumnak való megfelelésében, mely szerint az anekdota elsősorban előadásra szánt, orális műfaj. Előadásmódja ezt gyakorta egyértelműsíti olyan markerekkel, mint pl. az „élt egyszer egy” kezdetű történetindítás, illetőleg egyéb, Mikszáthtól ismerős nyelvi fordulatok szövegbe iktatásával. (Mikszáth szelleme egyébként, legalábbis a Termelési regénytől kezdve – a szó szoros értelmében – kísérti Esterházy szövegeit, hiszen a kisregény gyakorta anekdotikus megformáltságán túl Mikszáth valamiféle szellemképként időnként valóban megjelenik a szövegben, sőt egy alkalommal egy ablaküvegen az arca össze is mosódik a csodálkozó Mester arcával.)
   Ennél azonban talán fontosabb az, hogy a KMP szövegei az élőbeszéd nyelvi regisztereit a hangsúlyozottan literális közlésmódokkal keverve hozzák létre a maguk diskurzusát. Az „elsődleges” és a „származékos” beszédműfajok közti kölcsönhatás eredményeképp kialakuló nyelv e közös beágyazódások bonyolult szövedéke lesz: „Amikor valamilyen stílus másik műfajba kerül át – írja Bahtyin –, nem pusztán annyi történik, hogy megváltozik a stílus hangzása egy tőle idegen műfaj keretei közt, hanem szétesik vagy megújul a befogadó műfaj is.”19
   Közismert, hogy Bahtyin a regény nyelvét nyelvek rendszereként, szó- és írásbeli műfajok végtelen heterogenitásaként látja20. Ez az állítás természetesen kiváltképp igaznak tűnik Esterházy szövegvilágára, ámde azzal az apró kiegészítéssel, hogy az élőbeszéd szövegelemei, mikroműfajai, megszólalásának logikai és mentális struktúrái érezhetően domináns szerephez jutnak a Bevezetés…-nek nem csupán nyelvhasználatában, hanem azokban a szövegszerkesztési kísérleteiben is, melyek során margináliákat, megjegyzéseket, saját szövegére vonatkozó kérdéseket és cáfolatokat, módosításokat vagy frivol megjegyzéseket illeszt a margó hagyományosan néma terrénumába, illetőleg applikál a szövegtest sérthetetlennek tekintett határain belülre. Ezek a – csupán formainak aligha nevezhető – megoldások épp úgy a dialogicitás, a beszédszerűség állandó mozgásban lévő jelentésváltozásait, a párbeszéd lezárhatatlanságát sugallják, ahogyan más eszközökkel az igen-de logika struktúráján áramló szövegtermelés is ezt segíti elő.
   Az (anekdot) e tekintetben sűrítetten foglalja magába a Bevezetés… megszólalásának azt a nyelvi jellegzetességét, hogy ritmizált alakzatainak, némonikus mintázatának, ismétléseinek, szemantikai alliterációinak köszönhetően a mű a „másodlagos szóbeliség” kommunikáció-technikai terminusával jelölt megszólalásmóddal hozható szoros kapcsolatba. Ezt a feltételezést támasztják alá a Bevezetés… azon ismeretelméleti, szubjektumelméleti vonatkozásai is, amelyek szintén az imént említett poszt-oralitás elméleti alapjaival hozhatók összefüggésbe, ám amelyek részletesebb kifejtésébe jelen keretek között nem merülnék bele.
   Most inkább térjünk vissza a KMP otthonosabb (szöveg)világába.
   Az (anekdot)-ba egy Babits betegágyánál játszódó szövegrész is ékelődik, az európai kultúra fontos narratíváinak megalkotóit tablószerű rendbe sorakoztató fényképek társaságában; ez a betét a Memoár-rom címet viseli. E cím sokértelműsége annyiban erősítheti az (anekdot) eddigi olvasatát is, hogy jelezheti azoknak az emlékeknek az eltűnését, vagy azoknak az érvényes, legitimáló diszkurzusoknak a hiányát, amelyek az ötvenes évekről szóló történetek – a történelem – referenciájaképpen lennének működtethetők.
   Ezen túlmenően azonban tágabb értelemben a kötetegész szerkesztettségére is utalhat: azokra a textuális emlékmaradványokra, amelyeknek törmelékei alkotják a Bevezetés... idézethálózatának elemeit, a szóvégződést birtokos ragként kezelve, ráadásul az emlékezés személyes jellegét is kihangsúlyozva, illetőleg referálhat a kötet töredékszerű jelentésképzéseken keresztül megvalósuló szerkezetére, rájátszva a romantikának – amit így saját megszólalása egyik lehetséges eredőjeként vállalna fel – a romok iránt érzett heves vonzódására is.
   A töredékjelleg és az emlékezés összekapcsolása ugyanakkor egy ókori tudásforma hiányként való felidézésén keresztül saját tudásszerkezetének állapotát is rögzíti. (A rom-metaforikát figyelembe véve ezúttal mégiscsak egy teljesség-fogalom relációjában.)
   Az ars memoriae ugyanis mint a memorizált beszédalakzatok szimbolikus felcímkézésének és elraktározásának művészete, az i. e. IV. századi Hellász egyik találmánya volt a legkifinomultabb ízlésű értelmiségiek számára: „a jelöltnek bizonyítani kellett egy, csak az elméjében létező monumentális épület használatában való jártasságát és gyakorlottságát, azt, hogy pillanatok alatt el tud jutni benne a kiválasztott helyre. Minden iskolának egyedi szabályai voltak arra, hogy kell megszerkeszteni egy efféle, számos vizuálisan elkülönülő elemet tartalmazó épületet.”21 Ettől fogva a retorika virtuóza lett, aki képes volt gondolatban regisztrálni és felcímkézni minden egyes felhasználni kívánt mondatot, s aki a megfelelő pillanatban elő tudta hívni azokat belső topológiája megfelelő architektonikus zugából. Ezt az elképesztő, alighanem a számítógépeken megszokott linkelési technikán nyugvó asszociációs képességet megkövetelő, a hypertexthez hasonlatos szellemi konstrukciót a görögök „Memória-palotá”-nak nevezték. A Bevezetés… építménye szintén elképzelhető egy ehhez hasonlatos (számítógépes) rendszerként, amelyet az ismétlődő szövegalakzatok, motívumok, visszatérő szereplők, nem verbális jelek bonyolultan kapcsolódó hálózati elemei – amiket Esterházy moduloknak nevezett22 – tartanak össze, illetőleg a rom-metaforika értelmében egy ilyesféle struktúra maradékaként. Esterházy egy másik, a kötetre vonatkozó megállapítása talán még inkább fedésbe hozható a Memória-palota metaforikus emlékképével, minthogy egyik esszéjében a Bevezetés… szerkezetét valamiféle építményhez hasonlítja: „A könyv egészéről határozott képem volt, úgy gondoltam el, mint egy tájat, Cezanne nyomán, vagy mint egy épületet, szobákkal, tornyokkal, eresszel, palával, homályos és fényes folyosókkal, freskókkal, belső titkos lépcsőkkel, padlással, pókkal és pókhálóval, nagy, szabad és zárt terekkel…”23 Ehhez képest a töredékszerűség ismételt jelezése újfent arra a hiánytapasztalatra hívja fel a figyelmet, amely az értelem egységesülésével szemben a kijelentések „valódi” jelentésének rögzíthetetlenségét, illetőleg az értelem ebből fakadó szóródását állítja. Pontosabban: kérdezi, hiszen az állítások érvénytelenségének állítása egyrészt csupán a klasszikus görög apóriák nyelvi csapdájába utalná vissza a Bevezetés…diszkurzusát, márpedig ez a feltételezés nem vetne számot sem a kötet poétikai megoldásainak rétegzettségével, sem pedig azon nagyon is jelenlévő etikai kötődéseivel, amelyek – Szegedy-Maszák szerint is – a nyelvjátékok közötti átjárhatóságot biztosítják a számára.24 (A Tractatust író Wittgenstein egyébként a maga nyelvelméleti művének szintén etikai vonatkozására hívta fel a figyelmet.) A jelek bizonytalansága, a töredékforma, a nyelv és (hatalmi) kisajátítás kérdésköre a KMP legsikerültebb, „?” – című fejezetében összegződik. Említettem már, hogy első mondata, a „Mit állítunk?” wittgensteini soft-porno kérdése felől burjánoztatja elő a szöveg további kérdéshalmazát. A kérdő mondatokból szerkesztett szövegfolyam elsődleges tanácstalansága tehát éppen a kijelentések mikéntjére vonatkozik, pontosabban azoknak az állító mondatoknak az érvényességére, amelyek a kérdésekre adott válaszok formájában lehetnének realizálhatók. Így aztán a szöveg bevezető sorai, amelyek a kérdő mondatok nyelvtani definíciójának tankönyvszerű ismétlései, kérdő formában persze, nemigen hagynak kétséget a tekintetben, hogy a „beszélő tudásvágyának kielégítése” és a „beszélő álláspontjának csupán egy vonatkozásban való kétségessége” legalábbis igen bizonytalannak tételeződik a szöveg nyelvelméleti álláspontja szerint. A szövegből hiányzó állítások részint az (anekdot)-tal kapcsolatban már említett, „p…”-ra vonatkozó mondat mintájára teszik lehetővé az értelemadást, vagyis a kijelentő módban megfogalmazott lehetséges válaszoknak mintegy a racionalitás horgonyaiként való szövegbe helyezését, a szöveg áramlásának legalább ideiglenes megállítását. A lehetséges kiegészítések, válaszmódozatok, állítások azonban a kérdésirányok offenzívájának köszönhetően időről időre konfrontatív viszonyba kerül(het)nek egymással, kitörlődnek, még mielőtt szövegbe íródtak volna. (Ezért aztán a szövegbe ékelődő kijelentő mondatok sem kezelhetők az értelemadás archimédeszi pontjaiként, hanem inkább olyan poétikai megoldásként, ami a Daisy szövegében hasonlóképp elkülönülő felszólításokkal hozható összefüggésbe, mégpedig a kérdés-állítás felszólítás által kijelölt nyelvi tér egymást kioltós majd újratermelő viszonyokon alapuló mozgásának jelzéseként.)
   Ebben az értelemben a szöveg az igazság, az érvényes állítás kifejezések jelentését a perspektivizmus és az erőszakos kisajátítás nietzschei horizontjába utalva, a szöveg első kérdését mindinkább az „állíthatunk-e egyáltalán?” formában szembesíti a saját kudarcát ezáltal megtapasztaló befogadóval. Sőt, saját kérdő modalitású megszólalásmódját is az esetlegesség horizontjába helyezi azáltal, hogy kérdés formában citálja Wittgenstein azzal kapcsolatos állítását, mely szerint, ha egy kérdést fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt. (BeSz. 469.) Ez a kérdés egyébként nemcsak a „?” pozícióját billenti meg, de nézetem szerint a Bevezetés… összes kijelentő mondatát is megfertőzi, aláaknázza, idézőjelbe teszi, s ezáltal (is) a bizonytalanság terébe helyezi a teljes kötet modalitását. A szövegbe tördelt, Halassi irkája című betét viszont mintha épp ezt a bizonytalanságot próbálná teoretizálni a következőképpen: „Milyen nevetséges kísérlet úgy tagadni meg társadalmunkat, hogy meg sem próbáljuk elgondolni a határait a nyelvnek, mellyel (mint eszközzel) a tagadást meg akarjuk valósítani: mintha úgy akarnánk megbirkózni az oroszlánnal, hogy kényelmesen befészkelünk a torkába. Ha egyéb nem is, de annyi hasznuk lehetne ezeknek a különleges grammatikai gyakorlatoknak, hogy éppen beszédünknek az ideológiáját kérdőjeleznénk meg.” (BeSz. 473.) Az a tény, hogy e passzus éppen a textusába ékelődik, egyúttal alighanem értelmezi is a benne foglaltakat. Annak lehetőségét kérdőjelezi ugyanis meg, hogy a beszéd ideologikus alapjainak aláaknázása megvalósítható-e ugyanezen nyelvi struktúra keretein belül, hogyan lehet alkalmas tehát a nyelv önnön vizsgálatára, ha közben ugyanazon ideológiai fertőzöttségtől terhelt, mint amelyektől meg akarja tisztítani magát. Amennyiben viszont nem létezik ez a tiszta, érték- és ideológiamentesen steril metanyelv, akkor mindazok a grammatikai gyakorlatok – sugallja a szöveg –, amelyek a nyelvhasználat pornografikus praxisát szándékoznak kérdőre vonni egy reményeik szerint tiszta és semleges pozícióból, maguk is elkerülhetetlenül e pornográf játéktér részeiként szólaltathatók csak meg. Az (anekdot)-hoz hasonlóan a nyelvi alávetettség poetizálása ezúttal is a hatalmi/politikai elnyomás tematizálásával áll kapcsolatban. Erre utalnak többek között a sokat emlegetett „tréfás lottószámok” /49, 67, 19, 45, 48, 56, 68/ (471), melyek ráadásul egy Bibó-idézet szomszédságában bukkannak fel. Ezt jelezheti egy hosszabb Németh László-citátum a hazaszeretet kérdéséről (BeSz. 493.), a „világ skizoid felosztásá”-val kapcsolatos, és a szöveget ezzel az Ágneshez kapcsoló részlet (BeSz. 492.), a szabadság-megalkuvás kettősének – a Daisyt idéző – megjelenése, vagy a kuruc-labanc metaforika motivikus ismétlődése stb. A szöveg számos értelemben éppúgy a Bevezetés… helyét lokalizálja, a teret, ahol a kötet megszólalása lehetségessé és érvényessé válik, mint ahogyan a már címével is a pontos referencializálhatóságot ígérő A hely ahol most vagyunk című „csehovnovella”. Amennyiben azonban megelégszünk a referencializálhatóság e kézenfekvő, csupán a kelet-európaiság természetrajzára kifuttatni igyekvő lehetőségével, olyan értelmezői csapdába eshetünk, amely a szöveg által valóban egyfajta csapdaként ábrázolt (földrajzi) tér szűkös határai közé szoríthatja az értelmezést. A megszólalás kereteinek és topográfiájának kijelölése ugyanis egyszerre értelmezhető földrajzi és nyelvelméleti referenciák felől is, hiszen a diszkurzus lehetőségeinek rögzítése, sugallja a kötet, csupán nyelv és világ közös határain belül válik lehetségessé. A vonatkozó, és a kötet lapjain gyakorta felbukkanó Wittgenstein-citátum „nyelvem és világom határai”-nak egybeeséséről a szövegek megformáltságának köszönhetően egyszersmind e határok politikai meghatározottságon nyugvó, s a diszkurzust ilyenformán is szabályozó meglétére és jelentésére is utalhat. Így az a feltételezés, amely a Bevezetés… színhelyét az „én és az ország kétpólusú teré”-vel azonosítja25, éppen azt hagyja figyelmen kívül, hogy a szöveg pontosan e két jelentőhöz kapcsolható lehetséges jelentéseket egy hangsúlyozottan nyelvi tér hálózatában egyúttal nyelv-és ismeretelméleti problémaként is kezeli.
   Innen nézvést tehát a KMP oldalain elhelyezkedő, Magyarország sematikus térképét ábrázoló illusztrációk sem kezelhetőek csupán egy földrajzi-politikai határok által keretezett terület emblémáiként, amelyek egyszerűen a szövegek referenciális bázisát egyértelműsítik, végső jelentésüket szavatolják. Borges Del rigor en la ciencia című – Baudrillard szerint a szimulakrumok korának beköszöntét jelző – szövegében a „Terület” és a „Térkép” egymáshoz való viszonyát a lét és megjelenési formái, valóság és annak ábrázolása közti különbségek eltűnéseként problematizálja. Ennek megfelelően a KMP térképei sem csupán a szöveg földrajzi értelemben redukáló referenciáját, hanem a területet lefedő, s vele azonos nyelvet, azaz a Bevezetés… teljes szöveghálózatát is emblematizálhatják – a helyet, ahol most vagyunk.
   A „?” ezen túlmenően úgy kapcsolódik a fragmentalitás előzőekben már érintett problémaköréhez, hogy összeolvasztja azt a már ugyancsak bemutatott, az igen-nem, igen-de logika alapján strukturálódó nyelvhasználat kérdésével. Mert egyrészt világos ugyanis, hogy a különálló szöveghalmazokba tördelt kérdéssorok vizuális képe az (anekdot) felépítettségéhez hasonlatos töredékformákat alkot, és az ebből következő elméleti meglátások seregét is ennek megfelelően vonja magához. A szövegegységek közötti üres részek azonban ebben az esetben egyúttal azt a hiányt is vizualizálják, amit a megválaszol(hat)atlan kérdések termelnek a szöveg által. A rájuk adható lehetséges válaszok ugyanis az igenek és a nemek közötti üres terekben úgy foszlanak szét, hogy az elvileg megképezhető állítások folytonosan érvényüket vesztik az újabb és újabb kérdésformák rohamában. Az a hely tehát, ami a kérdésekre adható válaszok eredményeképp megképződhetne, vagyis az igazság helye, így üresen marad, felfüggesztődik. A szövegszegmensek közötti statikus, üres terekkel ellentétben ez a hiány azonban a szöveg mozgása eredményeképpen teremtődik, és állandó változása révén törli el magát. Éppen úgy, ahogyan már A próza iszkolása is egy önmagától való folytonos menekülésen keresztül poetizálta önnön nyelviségét, e mozgás által teremtve meg a „nem hely” irodalmi „igazságát”, a Kafkáról szóló Barthes-idézet szellemében. Azonban az eddigiek értelmében ez a szövegsajátosság nyilván nem csak szövegelméleti, hanem politikai konnotációkat is rejthet, amennyiben az igazság felfüggesztődése aktuálisan a szabadsághiány következménye is lehet. Ezért kapcsolható ehhez a problémához a Függő egy állítása, amely a szabadság, az igazság és a nyelv működésének ideális helyét a következőképpen fogalmazza meg: „hol lenne tere az ő szabadságának, ha nem a szók közt”. (BeSz. 158.)
   Mindez egy újabb kapcsolat megrajzolását teszi lehetővé a Daisy című szöveggel. A már érintett tematikus összefüggéseken, illetőleg a „?”-be épülő Daisy-idézetek (pl. BeSz. 493, 490.) lokalizálásán túl ugyanis a két mű között egyfajta intermediális összejátszáson nyugvó kapcsolat is működtethetőnek tűnik. A Daisy lapjainak felső részén egy nőalak mozgásának pillanatonkénti stációit rögzítő képsorozat látható. A szöveg fegyelmezett olvasása során e nő a mozdulatlan rögzítettség állapotában dermed egy-egy pózba, a hely, amit elfoglal és képvisel, a fixált jelenlét „igaz” helye. A lapok megfelelő gyorsasággal és ügyességgel történő pörgetése azonban kimozdítja nyugalmi állapotából a képsort, és egy heves mozdulatokkal táncoló nő látványát hozza létre. Ilyeténképp tehát a képek mozgásban tartása kreálja meg az egyébként elkülönülő képdarabok jelentését, pontosabban maga e mozgás válik a jelentéssel azonossá. Világos azonban, hogy a Daisy „szabályos” olvasása nem teszi lehetővé, hogy azzal párhuzamosan a képek sora mozgássá is rendeződjék, vagyis a klasszikus olvasási processzus éppen az ekképp felfogott jelentés megképzése ellenében hat. Így hát éppen az egyes képstációk közötti (szöveg)terek beékelődése, vagyis az értelemképzés hagyományos helyszíne szab gátat a mozgásban tartott jelentésnek, és viszont, a képek jelentésadó mozgásban tartása zárja ki a szöveg olvasását. A képek és a szöveg jelentéskioltó egymáshoz rendelődése olyan grammatikát teremt, ami bizonyos értelemben kiszabadul a már említett ideologikus fertőzöttség nyelvi csapdájából.
   A kérdésekre adható igenek és nemek üres tereinek egymásra pörgetése hasonlóképpen rendezi mozgássá a „?” jelentését. A kuruc-labanc metaforika önellentmondásos szerepkategóriái, a gesztusok, magatartáskoreográfiák, a morális és eszmei attitűdök, a szerepekhez tapadó klisék és manírok változékony kisajátíthatóságának megtapasztalása ugyanis éppen a sorjázó válaszlehetőségek áramlásában teremti meg a jelek bizonytalanságának szédítő érzését, ami egyszerre a „?” című szöveg és persze a kérdőjel mint írásjel alapjelentéseként is értelmezhető. A szabadságra vagy a boldogságra vonatkozó kérdései, a létkategóriák rögzíthetőségének dilemmái így nem magukon túlmutatni képes, definitív és önazonos, transzcendens nyelvi aktusok függvényeként, hanem önmagukra utalt, a valóság helyett csupán egymásra referáló jelek tautologikus soraként jelentkezik.
   Ezt sejteti az ismert Gertrude Stein-idézet szellemes egymásba játszása a szöveg két helyén: „…és az se kutya, ha az ember lecsavarja a tusoló rózsáját, a rózsa az rózsa az rózsa…” (BeSz. 472.) , és később egy olyan margináliaként – „a rose is a rose is a rose” (BeSz. 487.) –, ami a törzsszövegben jelentkező (Babits-kapcsolat!) „mi a magyar” kérdés nominalista megoldásának tekinthető. Ugyancsak ebbe az irányba mozdíthatja a szöveg olvasatát a „boldog vagy” kérdésének (BeSz. 472) a Daisy hangsúlyos zárlatát (BeSz. 317.) idéző ismétlése is, ami pedig a „csehovnovella” utolsó állításával olvasódhat össze :
   „…a boldogtalanság egy szó, (….), és a fakó férfi, szívében heves reménységgel ismételgette: 'egy szó, csak egy szó, de hát csak egy szó':” (BeSz. 566.) A Daisy librettó változatának utolsó mondata – „Nem akarok szabad lenni!” – szintén megkérdőjeleződik a „?” következő szöveghelyén: „hisz a kurucz, ha itt ésszel figyeli a dolgokat, nem szabad akar lenni, (….) hanem a maga útját keresné, melyet benőtt a dudva és a szösz?”(BeSz. 490.)
   A kurucok és labancok dichotomikus szembenállása a jelek, a nyelv perverz használatának következményeképpen érvényét veszti, pontosabban: megkérdőjeleződik, a hozzájuk kapcsolható szerepklisék és értékprioritások a kérdések közt összemosódó üres terekben változékony áramlássá oldódnak. A szöveg több helyen jelzi is az összemoshatóság ezen lehetőségét, hiszen egy alkalommal pl. arra kérdez rá, hogy „amíg kurucz a kurucz, azaz amíg elfogadja a labanczot, szavatolja az iránta való nemes gyűlöletet, az együtt játszást sárban, vérben?” (BeSz. 483.), majd pedig ezt az együtt játszást és együvé tartozást helyezi pornográf dimenzióba: „Akárhogyis, a loboncz bennünk, fölényesen forog, tol, nyom, markol, pörget, hatol, körköröz….”(BeSz. 487.) De hasonlóképpen értelmezhető „A hibák rendesen azonosak az erényekkel, csak a nézőpont más?” (BeSz. 493.) kérdése is. A sor talán folytatható lenne, ám a szöveg modalitásából fakadó, saját megszólalását is érintő episztemológiai kétely nagyjából feleslegessé és indokolatlanná is teszi az efféle, axiomatikus horgonyként funkcionáltatható idézetekkel való példálózást, hiszen, mint ahogyan erről már szó esett, a bennük rejlő implicit állítások a szöveg egyéb kérdései által amúgy is kioltódnak, felülíródnak vagy más formában jelentkeznek újra. A szöveg egy helyütt a küldetéstudattal bőségesen megáldott Nagy László-i szereplíra egyik ismert sorának kérdőleges megidézésével („Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nem csak én, húzd?” /BeSz. 491./) ráadásul a kérdezés (erkölcsi) jogát, a diskurzusba való belépés lehetőségét is kérdésessé teszi. (Érdekes poétikai összevetésre adhatna lehetőséget ezzel kapcsolatban két szerzői világ között, hogy az egyik, szintén ezzel a sorral induló Petri-vers – az Esterházy-szöveggel ellentétben – ezt követően határozottan leszögezi: „Nem, Laci. Nem mindenki.”26)
   Azok a korlátozó és ellenőrző eljárások, amelyek Foucault szerint a diszkurzus rendjének alakítását szabályozzák, rendre beépülnek a szöveg nyelvébe, mégpedig olyképp, hogy egyszerre jelzik a megszólalását ellenőrző, tiltó és ritkító technikák meglétét, és azok kijátszásának praxisát is. A szövegbe épülő cenzori kódok láncolata ezekben az esetekben magát a szöveget helyettesíti egy másikkal; a szöveg úgy folyik bele saját diszkurzusába, hogy ezekben a pillanatokban meg is semmisíti magát, ám épp ezek az elhallgatásai, abbamaradásai, a diszkurzív térből való (ön)letiltásai és kiszorulásai révén teremti meg saját nyelvét.
   A KMP negyedik, A lélek mérnöke című része meglehetősen magányosnak látszik az eddig elemzett szövegek között. Leginkább Mándy cetlijeit idéző megszólalása, adomákat, bon-mot-kat, ironikus szentenciákat és a szöveg keletkezésével kapcsolatos önreflexív adalékokat sorakoztató elemeinek laza kapcsolódása mintha csupán a „?” bravúrja utáni retorikai effektus szerepét töltené be azzal, hogy a kontraszthatás eredményeképpen még inkább kiemeli a „?” nyelvi és poétikai intenzitását. Mintha csak a Tractatusban szereplő állítás – „akkor persze nem marad több kérdés, és éppen ez a válasz” – analógiájára a „?” kérdésinváziója után beálló csend terében artikulálódna A lélek mérnöke, ami ilyen válaszként persze csupán az életproblémák definiálhatatlanságát és megoldhatatlanságát wittgensteini értelemben mint megmutatkozás jelzi. A szöveg légies vékonysága azzal a megsemmisüléssel függ össze, amely Foucault szerint nem egyéb önmaga fejlődésének törvényénél... Azt a pillanatot beszéli el, amikor – ahogyan a francia filozófus fogalmaz A végtelenbe tartó nyelvben – „a nyelv már semmire sem képes, amikor a lélegzet elakad, amikor a nyelvnek el kell hallgatnia, anélkül, hogy kimondaná, hogy elhallgat.”27 Ezért keretezheti ezt a szövegcsoportot egy Cage-mottó a költészet és a semmi mondásának azonosításáról, illetőleg a Vereség című zárlat. Ez utóbbi nem pusztán címében utalhat az előzőekre, hanem szövegének Vörösmarty-reminiszcenciáján keresztül is, ami az Előszó tragikus képsorait idézi. Ráadásul az Előszó-parafrázison keresztül e szövegzárlat visszajuttat a kötet elejére, mivel a Bevezetés… első margináliája is épp egy innen vett idézetet épít magába. (BeSz. 8) A nyelv mozgása ilyenformán megfordul, a szöveg kihátrál önmagából, és kiindulási pontjához vezet vissza. Ennek fényében nevezhető A lélek mérnöke olyan szövegválogatásnak, vagy inkább a Bevezetés...-hez kapcsolható lábjegyzetek sorának, amely funkciója szerint többnyire már valamely ismert szöveg foszlányát írja újra, idézi vagy adatolja, szándéka szerint elhárítva magától az autoriter jelentéstermelés igényét. Nem harcol ki magának helyet, legalábbis abban a militáns értelemben, ahogyan a KMP többi szövege az autoriter beszéd elleni nyelvi szabadcsapatok gerillatechnikáin keresztül artikulálódik. Jelen-létét A lélek mérnöke éppen ebbéli hiányának köszönheti. Ez a hiány teszi explicitté az előző három szövegcsoport tanulságait azáltal, hogy egy olyan stratégiailag idealizált nyelven interpretálja azokat, amely látszólag elegendő tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy elhallgassa mindazt, ami a kezdetektől jelen volt. Az itt sorjázó szövegek jó része (Spártai fegyelem BeSz. 511., A Kor… BeSz. 515., Szárnyak BeSz. 514., Konszolidáció 512 stb.) csupán tematizálja azt a hatalmi függőséget, amelyen belül maguk a szövegek létrejöttek, és amelyet a KMP előző részei egy jóval rétegzettebb poétikai játéktér keretei között aktualizáltak. A látszólagos kezdet és a látszólagos vég egyesül ilyenformán a szövegeket elválasztó poétikai szakadás feszültségében; a hangnemek, modalitások, nyelvi stratégiák szövegek közötti törése úgy törlődik el, ahogyan – a már elemzett módon – az igen-nem, kérdés-válasz nyelvi struktúrái oltják ki egymást folyamatos egymásba íródásuk során az előző szövegekben. A lélek mérnöke éppen ezért nem is zárhatja le a KMP szövegeit, csupán saját eredetére rámutatva visszavezethet hozzájuk. A kitömött hattyú ábrájával – ami a szövegzárlat kontextusában a preparált, kikészített szöveg, vagy a szerző mint preparátor jeleként a megdermedő nyelv emblémája is lehet –, és a „milyen a mai prózaíró?” kezdetű betét applikálásával pedig a Bevezetés… terrénumán túllépve az 1987-es esszékötet majdani helye és nyelvi tájai felé mozdítja el magát.

   1 G. Deleuze–F. Guattari: Rizóma, in: Ex Symposion, 1996/15–16, 27–28
   2 Radnóti Sándor: Az ambivalens műbírálat, in: Recrudescunt Vulnera, Cserépfalvi kiadás, é. n. 154.
   3 Bene Sándor: Kis Kuruc Pornográfia, Beszélő, 2001/1.
   4 J. Derrida: Disszemináció, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998. 343.
   5 A. Petrucci: Olvasás az olvasásért. Az olvasás jövője, in: G. Cavallo–R. Chartier (szerk.): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban, Balassi Kiadó, Bp. 2000. 395.
   6 Kulcsár Szabó Ernő: A fragmentum néhány kérdése a nyelviség horizontváltásában in, Romantika: világkép, művészet, irodalom (szerk.: Szegedy–Maszák Mihály–Hajdú Péter) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 38.
   7 T. Todorov: Az irodalomról való gondolkodás a mai Franciaországban, in: Helikon, 1983/3–4 395.
   8 Esterházy Péter: „Úgy kell rúgni, művészkém!”, in: A szabadság nehéz mámora, Magvető, Budapest, 2003. 105.
   9 Kulcsár Szabó Ernő: Bevezetés egy valódi „szépirodalomba”, in: Jelenkor, 1985/5. 500.
   10 Pl.: S. Žižek: Az inherens törvényszegés, avagy a hatalom obszcenitása, in: Thalassa, 1997. 1116–130.
   11 Kocziszky Éva: Pénelopé leple, in: Diptychon, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988.
   12 Radnóti Sándor: ib. 148 és 144.
   13 Esterházy Péter: Spionnovella, in: Fancsikó és Pinta-Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető Zsebkönyvtár, Bp. 1981. 268–269.
   14 L. Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, Akadémiai Kiadó, Bp. 1989. 19.
   16 J. Fineman: The History of the AnecdoteFiction and Friction, in: The New Historicism, ed. H. Aram Veeser, N. Y. Routledge, 1989. 281.
   17 M. Foucault: Nietzsche, a genealogia és a történelem, in: A fantasztikus könyvtár, Pallas Stúdió-Attraktor KFT, 1998. 83.
   18 L. Wittgenstein: Észrevételek, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1995. 73.
   19 M. Bahtyin: A beszéd műfajai, in: A beszéd és a valóság, Társadalomtudományi könyvtár, Gondolat, Budapest, 1986. 367.
   20 M. Bahtyin: A szó a költészetben és a prózában, in: A szó esztétikája, Gondolat, Budapest, 1976. 175.
   21 I. Illich: A szöveg szőlőskertjében, Gond–Palatinus, Budapest, 2001. 79.
   22 Esterházy-kalauz, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991. 22.
   23 Esterházy Péter: Otthon, in: A kitömött hattyú, Magvető Kiadó, Budapest, 1988. 37.
   24 Szegedy-Maszák Mihály: Bevezetés a szépirodalomba, in: Minta a szőnyegen, Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 264.
   25 Radnóti Sándor: ib. 146.
   26 Petri György: N. L. emlékére, in: Versek 1971–1995, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996, 421.
   27 M. Foucault: A végtelenbe tartó nyelv, in: ib. 12.