Tandori Dezső

 

A jelenléti ívsötét

(Triptichon)

I. Mint forró nyárban az alsónadrágok
Mint forró nyárban az alsónadrágok, pizsamaalsók,
zsebkendők, trikók a konyhai kötélen,
véletlen lesodort törölközők, mindig
a legszélsők a fürdőszobai tartón, mint
szélső értékek, lógni a konyhában, nem
tudni semmi újságot, mint, és valóban hogy.
Nem elvonóból nyűtt bot kedv, nem is madár
fortyanások, mégis: hirtelen haragok,
lázongás, minden, hogymintvégremár, és miért,
és miért. És oly hirtelen végük, oly nyugalom száll
meg, egyszerűen mint aki megy, s amit teregetett
némán, nem az, hogy egy cukrászdát evett ki,
nem, hogy egy vendéglőt kiivott volna,
nem, hogy az életfranctudjamijében hitt volna, de
tényleg nem, jó, mellesleg igen, minden lehet így
is és másképp, mondom, csak megy, nem mond
semmit, csak szedi le némán a mosást egy alak
- „én”! – a konyhai kötélről, s hol van
épp, hogy kampót fúrna az ágy fölé, más akármi
fölé, nem is folytatja, mily messze, hogy miért nem hagyja
békén – és mi nem hagyja! –, nem hagyja békén mi, nem, csak
megy, szedegeti némán, és eltűnik, mint a tél
koszvadt tigrise a szedegetésben, másnap újra
a teregetésben, a nadrágokból ki is jön minden, nem is jön,
a pizsama feneke elhasadt, meg kell varrni, oda kell
adni megvarrásra, a konyhában nagy szárazság, zizegnek,
zörögnek a leszedett, mosott holmik, az újak csöpögnek.

 

 II. Már csak madaramnak vásárolok

(E triptichon II. része)

Már csak madaramnak vásárolok krumplit,
salátát, kalácsot – ez utóbbit, hogy este
be tudjam vele kalitkázni –, valaki évekre
visszamenőleg kérdi, csak a vicc kedvéért, tényleg,
nem gúnyolódik, ahogy letelepszem asztalához,
„krumpli van?”; mondom, nem bántásként; és
semmi diadal, hogy krumpli tényleg van,
és badarságokról beszélgetünk még sokáig, jól,
teljesen fölöslegesen. Néha túlmegyek egy megállót
- min? mit mentem le, egyáltalán? –, túlmegyek,
váratlanul elülök ott is, szó szerint elülök,
jó, badarság, beszéd, zsíros deszka, amit kérek,
vékonyan vágják, bort kapok, rajzaim a falakon
ki vannak rakva, „rajzaim”, „én”, na ja, lemegyek
fölöslegesen, nem járnék sehova, nem telefonálnék,
annyi mindent lehet intézni, verset küldeni, könyvet, csak
leveleznék, semmi alkalmi beszéd, a munkák intézésén,
a megszokott – ritka! – pletykákon kívül, de
néha még ebből is: a teljes csönd! a teljes csöndet nekem
néha még ebből is! ne legyen, hogy jó, ha legalább
amit szidtam, ami gyötört, ami megintésmegintésmegint,
hogy még az se marad, mert jön újabb, és minek jön,
mi végre – mint egészségünket mi végre hosszan őrizni,
hogy annál lázítóbb legyen, hogy oly későn veszítjük
el, hogy még lemegyünk este, bele a betegségünkbe,
zsíros deszkákkal kenegetik szív- és vesesebünket, borral
locsolják. Miért, nem ugyanilyen őrült?

 

 Zsírosdeszkakoporsóba takarom

(III., befejező rész)

Zsírosdeszkakoporsóba takarom egy szív
sebeit, letörleni véled, szívseb, a fölösen
rákent zsírt a deszkáról, de nem, de nem,
nem kenik vastagon, pont finoman kenik. Meg
lejönne úgy a hagyma is, a miafranc, lejönne.
Hát inkább nem. S el fognak múlni a forró
nyár délutánjai, mikor verebed, mint az őrült,
tenyeredbe építkezett, másfél órán át, vele oly jó, jaj, meghal,
füveket hordott, nyakadba akarta beépíteni
a füveket, mintha eret cserélnek az érsebészeten,
és közben a Canas–Juzsnyij teniszt nézted
Stuttgartból. Ó, Stuttgart, bármi Gracht és Gart,
Stute, Sutyorgás, sehova nem járok! Ugyanazokat az
utakat rovom, rovottan, háromféle utat, alig
bírok hazajönni, hazajönni is ugyanolyan nehéz,
mint az első öt perc után már menni, a három
út valamelyikén, mégsem lehetne otthon maradni.
De csak ugyanazokon a helyeken iszom meg a bort, vagy
nem iszom, veszem íráshoz a papírt, madaramnak, bensőséges ő
– mondtam – a salátát, krumplit, van már kalácsom
– madaramnak –, krumplim is van, van salátám, bensőséges; ül,
vesznek nekem meggyet, viszek vagy nem viszek, bensőségre,
haza bort, és ha valamit iszom, még enyhültebb és bensőséges
vagyok, engedékeny, dumálok, dzsesszt rakok fel,
játszom magam is valamit, de ha nem bódítom el magam
semmivel, rámfortyannak, jönnek bennem ezek a vad
madár haragok, de nem vagdosok bele semmibe, abba is maradnak.

 

Diptichon I.

A gyomorsavcsillapító
Szedem halott kutyánk gyomorsavcsillapítóját,
hajnalonta kevésbé jön hányinger,
igen, hányinger, nem is böfögés, ami jön,
már sajnos ha csak arra gondolok, hogy
– vacak minőségű – gyorskávé, bor.
Az első korty bort úgy rendeltem újabban
– csarnoki karzaton, piacon, a Tajték utcában -,
hogy mutattam csak egy ujjal, két ujjal:
egy olaszt, két olaszt (olaszkát), féltem,
belém szakad a szó, nem bírom kimondani.
Később aztán jobban ment.
                                            De úgy valóján
egy fájdalomenyhítő gyógyszer járt ilyen
veszedelmekkel (40 év kávéhullámai, koszvadék tenger,
partjaimra kisodort üledékkel, tajtékkal,
igen, még jó, hogy halszálkák, félbetört gombok
nem sodródtak a munkához ivott sok veszett löttyel,
nádszálak, hinár azonban szinte majdnem! ment
is a munka, mi? kérdem, de szelídre fogom),
kezemet, vállamat is kikezdték a dolgok, erre
volt a nagyon jó gyógyszer, a fájdalomcsillapító,
melyet úgy ettem már, mint kacsa a nokedlit,
s valaki mondta: „Pompás, de alattomos szer”,
a kedves ismerősök mondták, akiknél kutyánkhoz hasonló
kutya keresésén jártunk, épp ők mondták ezt, a gyógyszerről,
vagyis hogy rettenetes gyomorsavtermelődés jár
vele, és mert a fájdalmat jól csillapítja
- míg szedem -, nem is érzem, mennyire fájna
a gyomrom, csak mikor már vérzik, akkor derül ki
a baj. Leszállni erről a gyógyszerről, inkább
fájjon? Enyhébb szerrel próbálkozni. Mindez
úgy hangzik, mintha gyógyszerközpontúság
forogna fenn nálam, holott még a kiszámítható
borozás esete sem! Bármikor abbahagyom én is,
például most. Aztán újra kezdem nyilván, de most,
mondom, például kutyánk halála miatt is, ahogy
hirtelen, mondom, például ahogy ez a dolog
a gyomorsavval csak kiderült, ez is: jártunk
valahol, kutyát nézni, de nem, ez nem a mi kutyánk volt,
csudás, nagy kutyák, nagyszerű kutyák, de nem
a mi kutyánk. Na, mindegy, a hőség is csitult,
a Dunába hatalmas villámok csapkodtak, remélhetjük,
Totyi madarunk leszáll az őrült tojásrakásról,
egészen kis tojásokat tojt, kettőt, a hőségtől
gárgyulhatott be, abszurdul viselkedik. Ő még alszik
és él, a másik szobában, kutyánk minden holmija,
kosara a hallban, nem engedtem levinni a pincébe,
és akkor derült ki, volt ez a gyomorsavcsillapítója,
mondom itthon ma reggel, ahogy már az eső suhogni
kezdett, és teljesen világossá vált számomra, hogy öt
napot minimum böjtölni fogok és nem fogok inni, de furcsa,
mondtam, hogy halott kutyánk (nevén neveztem őt) gyomor-
savcsillapítóját szedem! De furcsa. Hatvannégy éves leszek,
még egyetlen hosszabb életű kutyánk lehet „jól”. Őt keressük.

 

Diptichon II.

Diaphillin, bárányfelhőőrzés
(Valami befejeződött, valamik folytatódnak)

És légszomjad, fulladásod nincs? Ezt kérdi
feleségem, aki velem együtt gyászolja kutyánkat, és
együtt próbálkozunk, akár másfél év, egy év múlva is
nekivágnánk életünk utolsó ily akciójának (64 és 60
évesek vagyunk!), és kutyánk, mint hallom, mosolyogva
emelgeti tappancsát, ahogy elnézést kérve tette
életében, „jaj, már csak baj ne legyen, nem tettem
semmit”, mondta a mozdulattal. A mennyországba (kérdés!)
állatokat nem engedhetnek be (egyelőre! de ki tudja,
meg ki tudja az egészet), ám – pásztorkutya volt ő! -
a kintebbi mezőkön, hallom, a bárányfelhők őrzését rá
bízták. Ellenben a valós kérdésekre térvén: „egy kis
kalcium”? Ez az, amiből nem kell sok, hogy rosszul légy,
azért nem kell sok, szép kis orvosi módszer, láb alól
eltevésre. (Volt kalciumhiányos poszátánk, haldoklott
szinte, megmentettük. Kalcium adagolásával.) „Vagy nincs
szükséged”, hallom tovább a kérdést, „allergiák elleni
tablettákra, krémekre, cseppekre? Szemeden nem kezdődik
hályog? És vízhajót, sőt, vízfogó, és... és... és”. Nem kell?
Mind e kutya-bajaim vannak, lehetnek, lesznek.
Addigra kutyánk orvosságai elévülhetnek, ám sebaj, lesz mire
költeni a honoráriumot. Honoráriumaim átlagos emelkedése
12 év alatt: 30%, a gyógyszerekét több ezer %-ra tehetjük.
Ám: durva, de nem hiszem, hogy Kegyed az, Olvasóm, nem
hiszem, hogy te vagy az, Kedves Barátom, kivel megannyit
– még a csak nemrég elhagyott bécsi vonat, az egyetlen, mely kéjt
okoz, „de jó nem ülni benne”, a repülők rég nem, vonaluk az égen
evidencia: nélkülem – megbeszélhetném, nem. Jó, a műford. honor. Jó,
hatvannégy éves vagyok, és végig bírtam eddig, hullámzásokkal, végig
kénytelen voltam bírni. Felháborító, hogy a műford. honor nem
legalább egyszer-kétszer nem szoroz, nem a régi háromszorosa,
négyszerese. És így tovább. De: átjövet a városon. Sherlock Holmes
visszakövetkeztető sakkfeladványainak megoldásaihoz írt utószó.
Két mechanikus gép cipelése (író). Minden velejáró tevése. Elképesztő
Európa-nyalás, csak a bérekben nem. („Pénzmosás” elleniségben
indiszkréciókra-kényszerítés. Régi rossz elgondolások föl nem
cserélése újakkal. Miért adózom én 36%-ot, miközben tettenérhetetlen
illetők bújnak el... Ó, különös hírmondó, mégis.) Gőg lenne, ha
ezt mondanám: mégis magamnak köszönhetek mindent. Nem. Kis száza-
lékokban akár a (az akár), az ellenszenves világoknak... közelijeimnek,
módján és abszolút mondható minden. A jó szerencsének. Hogy a
„Hol élsz te?” kérdést föltehetem. Itt éltem, a sablon válasz. Itt
a költészetben és nagyon a költészet-tudás ellenére, nagyon a...
de ez egy másik könyv tárgya, címe
                               

                            LÁBON VETT FILOZÓFIA

                                                            – hogyan éltem én, hogyan
éltél te a zen ellenére? ellenében? A kimondhatatlanéban – a ki-
mondhatóban.
Mondható-e, hogy így bármi jól van? Csak a kényelmetlen-
ség volt valódi, mondta Erdély Miklós, csak a kényelmetlenség, az
volt valódi. Erre én: csak a Valódi keresése, az nem volt valódi,
sajnos, sajna, sajnódi. A sajnódi a módi, A SAJNÓDI A MÓDI!