Veress Miklós

 

Böjti éjszaka

 

Fölriasztott egy álom, és
konyhába mentem éjidőn.
Rázta tüdőm a köhögés,
mint böjti szelek a redőnyt.

Nyitottam a kisablakot;
sötét volt, iszonyú sötét,
mert bennem is csak az lakott,
és áradt tovább, szerteszét;

mintha mi volnánk otthona.
Benn fölsikoltott unokám:
– Papa, hol van a Mama?! –
mezétláb rohant ki Milán.

Kézen fogtam, mert remegett,
és visszavezettem oda,
hol Iló fújt álom-felleget;
s nem értettem, hogy micsoda

hisztéria. Hisz valaki
ha melletted van – létezik,
horkantását is hallani –
miféle tévedés – a hit!

Hogy ki alszik, csak test: anyag.
Akár meg is tapinthatod;
akkor való, ha fölriad,
különben élő-holt titok.

Félsz tőle, mert ő a hiány,
mit körülölel a sötét,
és önmaga sem sejti tán,
hogy így árad aztán köréd.

Csönd lett végre. Elült a szél,
mert másnap lett. A köhögés
is elcsitult, aztán ezért
lenyugodtam álmodni, és

tudni, hogy van még oltalom;
kezéhez vonva mert kezem;
Milán elaludt vállamon.
Már elhitte, hogy létezem.

Mosdós előtt Pesten, 2004 márciusa

 

 

Szoborpark

 

(részletek)

1. Kőasszony

Csak fuldokoltam. Ez az indok,
hogy még május is itt talál,
hol tüdőbetegek mint szobrok
ülnek a sors lábainál.

De nékem sétálni is illett,
jól sejtve, mi a célirány.
Van papír, toll – ámde az ihlet
hol időz, ez kóros hiány!

S könyökre dőlve – lám a Múzsa:
vaskosan buja szocreál.
Szemhéját az álom lehúzza,
ám melle bimbaja feláll.

Jobb kebelét fönntartja lantja –
míg bírja: törékeny idom.
Lusta némber – nem játszik rajta,
s én még a nevét sem tudom,

hogy rászólnék. Igaz, ha tudnám,
mit csinálna a kőajak,
mely a lírai munka frontján
szükséges eszköz néhanap.

Lehet, hogy nem is mondna ellent,
hogy költője ne várjon itt,
ám, ha (mint Vastag Margó) szellent,
káromkodhatnék villonit.

Van tán megoldás – egy közbülső
kis nógatás: – Munkára fel,
és nem lazsálni, szép elvtársnő!
Nekünk ma teljesítni kell

két- vagy háromszáz százalékot
(a többi nem oszt, nem szoroz).
Ha végre létre jő e légyott,
születhet egy kis hőseposz.

De vágyaim nem is méltatja,
unottan, kéjesen hever.
Combjai közt izzadó hangya:
Óriáshonban Gulliver.

 

2. Családkép

Akár egy örök üldözött,
asszony ül az ágak között.
Bokrokba búvik az anya,
mint kebelére a fia.

Mert mindig meg kell óvnia:
legyen a neve Mária,
vagy bármi, törvény idelenn,
hogy újraépül Betlehem,

mint a juhoknak az akol.
József csak ácsol valahol,
vagy lándzsák elől menekül.
Ketten így vannak egyedül:

és ezért együtt. Nem hibás
nézetű mű az alkotás,
ha hiányzik valaki más
a családból – mert épp az ács;

vagy, hogy egy kislányt tartana
ölében ez a kisanya.
Ez földi ikonográfia,
mit nem lehet áthágnia

a szobrásznak – túl idilli kép,
ha ketten óvnák életét,
sőt, József is csak idelenn,
s a Minden Ácsa odafenn.

De a Teremtés így egész,
hogy végül kezdetet idéz:
míg ember az istenfia –
a Születés is Pieta.

 

Egy kis némazene

Csütörtök. Istentisztelet.
Isten a széksorok felett,

hol mentős, orvos, nővér, beteg
kántálgatná az éneket;

míg kórusukhoz csatlakozva,
csak rázendít egy kis kabóca,

ki két léleknyi perc között
a gerendákba költözött;

s úgy hallgatta Isten szavát,
mint csillagok az éjszakát.

 

De váratlan elhallgatott,
mintha tudná, hogy egy halott

fönn bádogteknőben zörög.
A kórus szólt – nem a tücsök,

merthogyha jobban értené
a belőlünk fogyó zenét,

mit még a tüdő kivisít,
ha végsőt dobol rá a szív.

Az utolsó áldás felett
áment mormogtak betegek;

majd néma lett az Isten háza.
Kiköltözött a kis kabóca.