Utószó

Buda Ferenc 1936-ban született Debrecenben, egyetemi tanulmányait 1956 utáni letartóztatása hagyatta félbe vele. Ahogy egy interjúban mondta, néhány verse miatt perbe fogták, s egy év börtönre ítélték. Az utalásban szereplő néhány vers kifejezés három verset takar: a Rend, a Tizenöt-húszéves halottak és a Pesten esik a hó címűeket. Költészetének alakulására is hatással volt a börtönben töltött egy év. Olyan világba került, ahol a külsővel szemben mindenképpen egy belsőt kellett kialakítania, s azt felmutatnia. Ha nem ezt teszi, akkor kérlelhetetlenül legyűri, megsemmisíti az őt bebörtönző „államrend”.
    Későbbi verseiben is az élet és a költészet szoros összekapcsolódására figyelhetünk, a költészetet az élet mércéjével méri, máig őrzi a költői szó erejébe, vagy inkább mondjuk azt, hogy a fontosságába vetett hitet, mert hiszen a kételyek az elmúlt évtizedekben mégiscsak megjelentek költészetében. Verseinek megformáltsága mögött az anyaggal küzdő ember mesterségtiszteletét érezzük. A Füvek példája című kötetét még a többszólamúság jellemezte, később a költői hang tragikusabb hangvételűre változott, miközben költői magatartás-eszménye nem változott meg. Ezt az eszményt Nagy Lászlót búcsúztatva fogalmazta meg:

Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.
Kortársak, utódok, kezdő és leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    A toll és a kard összekapcsolása egyértelműen a magyar költészet hagyományaira utal vissza, az pedig, hogy Nagy Lászlót ehhez a hagyományhoz kapcsolta, a koronként átalakuló, de az átalakulásban a folyamatosságot s ezzel a társadalmi küzdelmet is vállaló költőeszmény megfogalmazását jelentette. Az eszményért folytatott küzdelmek hívták életre Buda Ferenc ún. öntanúsító verseit. A Legenda című verse az egyedül virrasztó bibliai József képével éppúgy az elhagyatottságra, a magányra utal, mint például a Szél fúj című vers a bezártság képével. Mellettük több más versben is uralkodó szerepet tölt be az öntanúsítás gesztusa. Verseinek világa végsőkig letisztult. Azt hihetnénk, már csak a megbékélés állapotának tiszta kijelentéseit olvashatjuk nála, mint például az Élünk hát kezdetű versben: „Élünk hát, / élünk, / elődül s örökösül. / Arcra az arc, sors a sorsra / kormokkal ráüszkösül.” Ettől a végsőkig redukált világtól vezetett az út a vállalás és az azonosulás nagy verseiig. A Holt számból búzaszál című versében olvashatjuk: „Röst nem leszek vérrel fizetni, / hússal, csonttal csak itt adózom. /Itthon vagyok, öledbe fekszem. / Holt számból búzaszál kizöldül.”
    A világgal folytatott küzdelemtől az azonosulásig, az öntanúsítástól a kételyek megfogalmazásáig, a viaskodásoktól a megértésig vezetett Buda Ferenc útja. Nagy kompozíciói közül a Roham volt az első, ezt követte, a Forrás szociográfiai tevékenységének delelőjén a Tanya-hazám című verse. A szó magában mit ér? – kérdezi a ciklus első részében, s ezzel arra a tehetetlenségre utal, amelyről, a vers megszületését is magyarázva, így írt: „...nem az lett volna-e hasznosabb, ha bizonytalan – mert megmérhetetlen – hatásfokú versek írása helyett viselem tovább türelemmel az alázat igáját, vonom a szolgálat szekerét, s válok a tanyasi nép tanítójává?” A kérdés azonban csak a szolgálat módját, s nem magát a szolgálat szükségességét érinti. A Tanya-hazám a szociográfiák mellett a költészet kikezdhetetlen eszközeivel perel korunk magára hagyottaiért, a tanyai emberekért. Leírások, jelzésszerű felsorolások teremtik meg a vers szociografikus hitelességét, ezt a hitelességet a későbbiekben egy-egy kép és a lefelé irányuló mozgást sugalló ismétlődő felsorolás húzza alá. A fertőzött kutak világa felett repülő morajlik: a versciklus részei számos látószögből láttatják a tanyai világot. A pontos leírások, az évszakok múlásának monotonságát idéző ismétlődések mintegy keretbe foglalják a kiszolgáltatottság láttán a költészet értelmét is megkérdőjelező költő kérdéseit csakúgy, mint a tanyai öregek életét bemutató részeket. Az ismétlődő kérdések mindig újabb tartalommal telítődnek, egészen a végső kiáltásig: „KI HÍVOTT KÖZÉTEK, TANYÁK!” Hasonló erejű vers a szegényekről, kiszolgáltatottakról aligha íródott irodalmunkban. Az eszményt megteremtő írásokhoz, majd az öntanúsítás verseihez így társul a közösség melletti tanúságtétel verse.
    A közösséggel való azonosulásra mutatnak rá Buda Ferenc újabb nagyobb terjedelmű versei is, így főképpen az Árvaföld és a Himnusz haza címűek. Az Árvaföld a távlatvesztés költeménye („Árvaföld deres mezején / Állok a világ legközepén. / Távol s közel / kemény szík, porhanyó homok”), ez a távlatvesztés a társadalom átalakulása közepette eltűnő közösségi célokra is vonatkozik: „Megvirrad, bealkonyul. / Éjbe, az éji égbe hatol / a vadliba-ék / feltarthatatlanul. / Leszáll-e valahol? / Ha vízre lel, / bizton leszáll. / Ám itt valaki / mindig mindent összekuszál, / összebeszél.” A Himnusz haza című vers a számára otthont adó Homok-hazától való elszakadás állapotában született, ha a Tanya-hazám a táj jelenével való azonosulás verse volt, akkor a Himnusz haza a homokvilág múltjával való azonosulás nagy összefoglaló érvényű verse.
    A nagyobb terjedelmű kompozíciók mellett a rövid versek is feltűntek Buda Ferenc költői világában, jól mutatják ezt újabban írott haikui. Ezt a tizenhét szótagos japán versformát Buda teljesen a maga világához asszimilálta, költészetének nyelvi gazdagsága, ereje, tudatossága roppant erővel mutatkozik meg a lélek rezdüléseit vagy éppen a világ abszurditását kifejező haikukban. Újabb verseiben, írásaiban, interjúiban Buda Ferenc gyakran szólt a rendszerváltást kísérő folyamatok ellentmondásosságáról, egy helyütt, az írás megteremtette szabadságból kiindulva írta: „Határtalan a szabadság, elveszni benne”. Máskor, egy interjúban a következőket mondotta: „Az embernek magába kell ’süppednie’ és körül kell néznie, hogy mi minden is történt velünk. A tágabb világ változásait úgy kellett megtapasztalnom, hogy egymással ellentétes tendenciák érvényesültek. A szabadság – jobb szó híján nevezem így – bizonyos megnyilvánulási formái kiteljesedtek, vadhajtásokat is növesztettek, a szabadság más formái pedig – számomra legalábbis – végletesen korlátozódtak”.
    Kecskemétre hosszúra nyúlt útkereső éveiknek végén, 1965-ben kerültek, már itt írott – s a Kiskunságban megjelent – Roham című versének négy sora minden bizonnyal addigi – s tegyük hozzá, későbbi – életük tapasztalatait összegezte: „Szakadék életünk örökös küzdelem az /örömért, maradék ifjúságunkért. / Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki / hajtaná végre a virradatot?” Kötődése, vonzódása az alföldi tájhoz és a tájban megőrződött múlthoz elemi erejű. „...biztos vagyok benne, hogy a Legfőbb Hatalom, akiben én hiszek, nekem is szánt egy szerepet – következésképpen szánt egy helyet is, egy színteret, ahol a történet, az én történetem lejátszódhat – mondotta egy interjúban. – Tagadhatatlan, hogy az Alföldhöz való elementáris kötődésben óriási része van annak, hogy Debrecenben születtem, itt nőttem fel – azzal együtt, hogy mindig volt elvágyódásom domborúbb tájakra –, hogy az életünk legjava Kecskeméten telt el. Gazdag emberi kapcsolataim alakultak itt ki, kezdettől szívesen befogadtak, s én is magamba fogadtam ezt a tájékot. Persze, ez így még nem elégséges magyarázat, hisz számos ember éli le ott az életét, ahonnét folyton elvágyódik, ahol nem érzi otthon magát. Akkor hát miért, miért... Kell mögötte lennie valami korábban keletkezettnek, valami olyannak, ami az én életemet akár korszakokkal megelőzte...” Akkor, amikor a kilencvenes évek közepén családjával együtt kimozdult erről a tájról, így beszélt: „Életem nagy részét, huszonnyolc évet éltem le Kecskeméten, a ’homok-hazában’. Hat gyerekünk közül öt született ott. Harmadik évtizede már, hogy a Forrást elkezdtük ott csinálni. Ezek meghatározó élmények. Huszonévesen kerültünk oda, közel hatvan évesen jöttünk el. Feleségem egészségi állapota volt az indíték. Mert az a homok – ahogy nemrég egy versben megírtam – ‚sajgó csontot melengető’, ám egyben ‚hörgőt, tüdőt kiköptető’”. Aztán helyre állt a világ rendje, Buda Ferenc visszaköltözött Bács-Kiskunba, most Tiszakécskén él.
    A „legnyugatibb sztyeppe” világa meghatározta nyelvészeti, néprajzi, történeti, földrajzi tájékozódását is, a közép-ázsiai török nyelvű népek világa erősen foglalkoztatja, többször járt Kazahsztánban és Kirgiziában, műfordításkötetei jelentek meg. A Forrás a kezdetektől meghatározó szerzőjének tekinti, tájékozódása a Forrás világát is meghatározza, az induló költőkre nagy hatást gyakorolt, jelentős szerepe van abban, hogy a térségben megőrződött a vers szeretete.
    Szűkszavú költő, kötetei ritkásan jelentek meg, a Füvek példája című kötete 1963-ban, az Ébresszen aranysíp című 1970-ben, a Varázsének című műfordítás-kötete 1973-ban, a Kócmadzag című gyermekverskötete 1978-ban, a Holt számból búzaszál című kötete 1982-ben, kazak és kirgiz népmeséket tartalmazó egy-egy kötete (A láthatatlan tolvaj, A szürke héja) 1988-ban, az Évgyűrűk bilincsei című, prózai írásait tartalmazó kötete ugyancsak 1988-ban, a börtönben írott verseket tartalmazó Csöndország című kötete 1991-ben, Hatalmam: nyugalom című, összegyűjtött verseit és műfordításait tartalmazó kötete 1992-ben, Kimondott szó, kilőtt nyíl című, a török népek szólásaiból válogató fordításkötete 1998-ban, Árvaföld című verseskönyve 2000-ben, az Árapály című pedig 2005-ben látott napvilágot. Újabban Rendkeresés címmel a Forrásban jelenteti meg tűnődéseit, jegyzeteit, napló-bejegyzéseit. Barátai ötvenedik születésnapjára, 1986-ban jelentették meg a Csönd, ének, csönd... című, a költő addig önálló kötetben meg nem jelent írásait, a pályatársak tanulmányaiból részleteket közlő, s a Buda Ferenc addigi munkásságát feltérképező bibliográfiát is közreadó kötetet. (A Magyar-Finn Kulturális Egyesület kiadása, Kecskemét, a bibliográfiát készítette és a kiadványt szerkesztette: Agócs Sándor.) A Forrás 1996 novemberében ünnepi számmal köszöntötte az akkor hatvan esztendős költőt. Ugyancsak erre az alkalomra jelent meg Szekér Endrének Buda Ferencről írott monográfiája (Szekér Endre: Buda Ferenc, Forrás Kiadó, Kecskemét, 1996).
    2005-ben Buda Ferencet Kossuth-díjjal tüntették ki.

Füzi László