Caius Licinius Calvus*

I.

Galla, te tényleg el is hiszed azt, hogy játszani tudsz phryg
lyrán, lyd citerán? ... Ám leheletfinoman,
mint laza tyrusi fátylak a fényben, hogyha libegnek
lágy fuvalomban... Alig sejtve, tapintva a húrt
játszani, érzeni tudsz-e, te Galla? ... Te csámpa kacsókkal
feszt hadonászó görcs, elgonoszult, suta báb,
mást csepülő, merevült buta, bestia kurvapalánta:
Lelked is oly csenevész, mint vak akarnokoké,
mely csupa méz, csupa máz, de belül csak torz, beteges, gnóm,
becstelen, aljas, akár kerge Chimaera! Te rút
Galla, valóban el is hiszed azt, hogy játszani tudsz a
lyd citerán?... Sose lesz drága hetéra, csodás
nő se belőled! Hagyd, ne matatgass hím tibiákon,
hogy telifúdd a csövük – mert oboázni se tudsz!

II.

Brixia verseket ír. Node az még semmi! Azonban
alkalomadtán mind elrecitálja remek
fércműveit! Böfögő lakomákon a légbe rikoltja,
zengi, belésír, foly taknya, s a nyála csorog:
habzik a szája, danol, vicsorog, foga egyre csikordul,
úgy beleéli magát!... Rázza a műzokogás,
rázza a műérzés, beleélvez a versbe lihegve,
mint Suburában a rossz nők...Szeme már kiguvad,
annyira érzi a mű levegőjét: kapdos utána
indulatában, akár tyúk a legyekhez, olyan
esztelenül! Pötyögős csöpögős csupa lelke kicsordul,
mint a savó, ha kifut, s forrva kilöttyen a zsír
bús bödönökből: úgy szaval, úgy bőg Brixia, mint egy
trampli fejőnő, künn, marhaganés legelőn.
 

III.

Otho, hiábavaló ma akármely cím, kiürült rang,
pénz, irigyelt befolyás, fád, ravaszabb hatalom!
Mind csupa pelyva neked!... De beléd is kár ma a lélek,
kár ama hős becsület, hisz mit is érhet e kor
mocskai közt?... Pitiző kutyusok hada nyal patyolatra,
s míg magadat nyalatod, mást le-lenyalsz, kutyuló!

IV.

Jaj, kicsi Victor, nagy szerelem tüze perzseli elméd:
bősz hatalomvágy vad lángja emészt – hisz ugatsz!
Az tesz ilyen dühösen tüzelő, pici, görcsös ölebbé:
Mentula karjaiból koncra kavincol a szád!

V.

Vasvillával ütött le a múzsai kar Heliconnak
tűnt magasábúl... Most, Mentula, erre megint
visszakapaszkodnál? Jupiterre, te tökkelütött vagy!
Nincsen elég villád? Bárha csihányba sosem
csap bele villa, se villám... Mentula, hagyd! Ha nem: ismét
Új villákat ver, vág fafejedhez az ég!

VI.

Olvatag erkölcsöd viasz! Ó, viasz ócska gerinced!
Sok tapadós szavad is, Suffenusocska, viasz!
Furcsa viasztáblácska vagy ám magad is: telifirkált,
újra lenyalt, telerótt, megmaszatolt, letörölt!
Satnya viasztáblácska, te rossz stylus által idétlen
módra bekarcolt lap! Lágy viaszemberi váz!
Néha belédolvasnak az istenek egyszer elunnak,
s mintha viasztáblát, úgy lekapar közönyük.

VII.

Itt álltam én, itt vártam én a kőszínház
hátsó falánál, Fulviám, míg bent dörgött
a taps: derült a publikum rossz tréfákon,
ripacskodó s mind sótlanabb színészhordák
halvány meg olcsó viccein túl harsányan
röhögve combját csapkodón tombolt bunkó
s szenátor is... De, Fulviám, mégsem jöttél,
bár vágytalak!... Csak vártam én a kőszínház
hátsó felén, s a helynek így kihasználván
víg szellemét – nos, akkor, itt, szomorkásan
borzongva tán, bővet s nagyot pesálhattam!

VIII.

Ó, te szent teátrum, most bocsáss nekem meg,
s Bacchusom, te szintúgy nézd el árva bűnöm,
hogy teátrumodnak hátulsó felénél,
mint a scytha hadfi kanca szép faránál,
addig ácsorogtam, míg szerelmi búmban
túlcsordult a vágyam, s bőven elcsorogtam,
hogy pofátlanul tán jólesőt pesáltam –
ó, te szent teátrum, megbocsásd nekem most!

IX.

Petyhüdt, pletykaleső gazok, ti piszkok!
Torzult, tömpe pöcsök, pucácskák –
fasznak sem titulálhatók! Ti pondrók,
tetvek, serke-peték, serény poloskák,
sürgő, megdühödött rühök – ganélén
is megélni tudó nyüvek! Ti senkik!
Egy döglégy szara nálatok ma sokkal
többet ér, s becsesebb nekem kipüttyent
bolhafing is a bűzhödő csehóban,
mint purcant eszetek, pimasz csipások!
Patkányhúgyagyú aljasok, csököttek!
Ócsároltok? ... Ugyan miért csepültök,
rágalmaztok örökkön épp ti engem?
Mért szaglásztok utánam úgy, fajankók?
Nyákos tyúkpotyadékok! Ej, te nyálas,
korcsult Erius, ócska szírbe ojtott
szájhos római – sok sarut lenyaltál
már, foslágy idióta!... És te görcsös,
gnóm Bononius, ősbarom – beszélni
sem bírsz, ágyba pipilsz ma is, de persze
titkon, s taknyos agyad dadog! Ti marhák,
hogy merészelitek szelíd morálom
megmocskolni? Ti seggfejek! Belétek
kár a szent levegő is! Ám nyuvasszon
meg most rögtön a rágalom... Priapus
döfje, nyomja le szátokon durungját!

Kovács András Ferenc műfordításai

 
* Caius Licinius Calvus (i.e. 82 i.e. 47?) előkelő plebejuscsaládból származó római szónok és költő, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitől. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, művelt ifjak körének, a „neoterikusok” néven emlegett csoportnak irodalomelméleti megalapozójaként kedvelt költő maradt az augustusi aranykor idején is. Számos költői művéből mindössze 117 vers, illetve 43 töredék maradt ránk.