Jász Attila

Miért Szicília?

Széljegyzetek a hasonlóság mítoszához II.

A szót rendszerint a valóság árnyékának,
tükörképnek tekintjük.
Helyesebb volna ennek az ellenkezőjét állítani:
a valóság a szó árnyéka.
                                                      (Bruno Schulz)

    A VALÓSÁG VISZONYLAGOS... EZEKKEL A SZAVAKKAL AKARTAM MINDENképpen kezdeni, hogy ez a rész a viszonylagos valóságról szóljon, vagyis arról, mi is az számomra.
    Ez már nem az eredeti kézirat. A valóság találkozása a képzelettel alapvetően megváltoztatta mondataimat. Bár a képzelet gyönyörű részleteket generált általam, mégis egyértelművé kívántam tenni, hogy tudatában vagyok írásaim másodlagos jellegének, s egy idő elteltével egyre biztosabban éreztem, hogy kell majd születnie egy harmadik füzetnek is, amely valójában nem más, mint egy napló. Napló a valóságról, vagyis egy tényleges szicíliai utazásról. Azt gondoltam, ennek elkészültével lezárhatom végre e folyton változó birodalom határait. De nem így történt. Semmi sem tekinthető végleges megoldásnak, a valóság viszonylagos...
    Hamvas valahol azt mondja, a kézirat elég(et)hetetlen, de azt is: egy csepp a kárhozatból elég, hogy megtapasztaljuk esendőségünket, s az élet a műbe avatkozzon. Hamvas féltve őrzött, gondosan kiépített könyv- és kézirattárát bombatalálat éri. Nem tudja elviselni a csapást, Jóbként ordít, perel Istennel, hogy aztán rádöbbenjen, ezen az „áron” egy nagyon fontos felismeréshez jutott. Nem a papírra írunk, az csak lenyomat (médium, a szó eredeti értelmében), a lélek állapotának szellemi vetülete az adott, ihletett pillanatban. Ezért a papír elégethető, ellopható, eldobható, mert a gondolattól a papírig megtett út a fontos, ez megmarad, és mint abszolút „eredeti”, sohasem veszíthető el. És természetesen soha nem is írható le a maga teljességében.
    Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy befejeztem ezt a könyvet, és egy jelentéktelen délelőttön bedobtam ismerősöm postaládájába, aki vállalta számítógépes szedését. Mondjuk délelőtt tízkor. Délre pedig már nem volt a postaládában a használt borítékba bújtatott kézirat. Mit remélhetett a benne lévő szavak erejétől a boríték eltüntetője? Beváltotta-e várakozásait? Az én számban katasztrófaíz napokig, hetekig, hónapokig talán, eleinte reménnyel elegyítve. Sokszor eszembe jut utólag erről a várakozásról, a hátha mégis előkerül-állapotáról a már többször emlegetett C. D. Friedrich híres képe, melyen a Remény nevű hajó szétzúzódva nyugszik a hatalmas jégtömbök között. Csak a hajó neve hordoz némi melegséget a képen, de a hideg szürke tónusok láthatólag ellepik lassan azt is.
    Az én kéziratomból is csak a cím maradt meg, ugyanis a változatokat, a vázlatokat az egyetlen példány elkészültének reményében elégettem a kandallóban. A néhány publikált részlet csak rontott az újrakezdés esélyein. Barátom, vigasztalásként azt mondta, jobb így, megírhatom még egyszer, sőt: meg kell írnom. Szerinte ez már része is az új műnek, ez a beszélgetés.
    Aztán néhány nap alatt, egy hosszabb utazás előtt, rekonstruáltam újra az egészet, fejből. Azzal a kellemes érzéssel szálltam fel hajnalban – holt fáradtan a három napi intenzív emlékezéstől – a Katalóniába induló buszra, hogy ez végre „az”, amit szerettem volna. Aztán a nyaralás elteltével újra elővehettem zseniálisnak hitt művemet, és sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem „az”. Be kellett látnom, hogy nincs könnyebb út, s a romok fölött megkezdett építkezésbe bele kell kalkulálnom a sors kiszámíthatatlan működését. Miután később – egy ösztöndíj jóvoltából – Szicíliából naplójegyzetekkel együtt viszatértem, valóban úgy tűnt, elvileg befejeztetett az írás. A jegyzetekhez viszont majd egy évig nem nyúltam. Egy folyóirat tematikus utazás-számához azonban előkerestem a keményfedelű, tintával írott naplót a végleges formába öntés, a gépelés szándékával. A lakástűz, mely a papír szemeteskosárból kiindulva – talán a
katharmoi-érzéssel foglalkozó versrészlet rontott kéziratából – pusztított az íróasztalom környékén, a naplót nem tudta elemészteni. Feleségem ellenben oltóvíz segítségével sikeresen eltüntette, tisztára mosta a tintával írt sorokat. A kéziratok közül egyedül a Szicília-kötet többi része menekült meg „ép bőrrel”, mivel előző éjszaka eszembe jutott valami apró változtatási lehetőség, ami miatt nem került vissza a polcra, a helyére. Idővel azonban újabb valóság- és emlékrétegek rakódtak a megsemmisült valóságos napló helyére. Viszonylagosan újak, persze...

 

A mítosz valósága

    A mítosz – a XX. század elején – a lélek történéseinek valóságaként értelmezve megszületik az analitikus pszichológia, mely szerint Ikarosz apja géniuszától szenvedve, szabadulni vágyva, túl akarta szárnyalni az általa megállapított határokat. Határtalan – művészi – szabadságra vágyott, s így – szimbolikusan – öngyilkos lett.
    Egy mai, kételkedő és pszichologizáló tanítvány, Nietzsche így interpretálja a problémát: Ó tenger! Ó este! Rossz tanítómesterek vagytok! Arra tanítjátok az embert, hogy szűnjon meg embernek lenni! Adja át magát nektek? Váljék olyanná, amilyenek ti vagytok most, halovánnyá, ragyogóvá, legyen néma, roppant nagy, magát fölülmúlóan moccanatlan? Emelkedjek önmagam fölé?
   Ikarosz tehát – a mítosz szerint – menthetetlenül a tengerbe zuhant. De mi történt az apával, Daidalosszal? Ez a kérdés a továbblépés lehetőségét rejtegeti, vagy legalábbis a túlélését, egy másik művészi létforma megvalósítása felé.
    Bizonyos interpretációk szerint Szicíliában ért partot Szelinusz és Akragasz között. (Más verziók szerint Szantorini szigetén, és onnan menekült tovább Szicíliába.) A király igazi mesternek kijáró tisztelettel fogadta. Daidalosz hálából templomot építtetett Aphroditénak Eryx hegyén. Még egy arany méhkast is készített az istennőnek felajánlva, mely a hagyomány szerint oly tökéletesre sikerült, hogy beleköltöztek a méhek.
    De Minosz, a tenger ura, tudomást szerzett Daidalosz sikeres meneküléséről, és üldözőbe vette. A ravasz Minosz csak csellel tudta egykori, rejtekező alattvalóját „lebuktatni”... A szigetlakó király viszont nem adta ki újdonsült pártfogoltját.
    Szicíliai Diodórosztól még bizonyára sok érdekes részletet idézhetnénk Daidalosz szicíliai „működéséről”. Több változatát is egy-egy történetnek. Mindemellett az eredetit már nem ismerte ő sem. Változataiból, látszólagos ismétléseiből kell kiszűrnünk valami originálisat.
    Daidalosznak nagyobb szerencséje volt az utókor valóságértelmezésével is. A mai kor szenzációéhes emberének kapóra jön egy-egy ilyen archetipikus történet. Például a kényszerrepülésről. A technikai fejlettséget és az apa nevét felhasználva washingtoni szakemberek olyan repülőgépet építettek, mely emberi izomerővel hajtva, kerékpárpedál segítségével képes a mítikus táv megtételére a tenger felett. Toll és viasz helyett azonban egy új szuperanyagot használtak fel, a kevlart, mely ötször olyan erős, mint az acél, és könnyebb az üvegszálnál.
    Mítosz és valóság kapcsolatának érdekes adaléka lehet, hogy a gép néhány méterre a célparttól szembeszél miatt, mely leszakította a farkat és a szárnyakat, a tengerbe zuhant. A tizennégyszeres görög kerékpárbajnok, a pilóta alig tudott kiúszni a partra, mivel a több mint száz kilométeres tekerés-repülés alaposan kifárasztotta. De így is sikerült az emberi erővel hajtott gépezetek repülési rekordját megdöntenie.

    Vannak ősi bölcsességek, melyek a kutatót, a kérdezőt visszautalják saját magához, mondván, a keresett „hely” a saját szívedben van. Így a Grált is szívesen tartják a mai értelmezők tudatállapotnak, annak ellenére, hogy időről időre megpróbálják fellelni a Hegyet. Ha beleolvasok a Grál történetébe, egy Eco-regény szövevényessége és izgalma bontakozik máris előttem, legalábbis ugyanúgy nem tudom eldönteni, mennyire kell komolyan vennem. Mozaikdarabokat rakosgatok össze egy aktuális vezérfonal alapján. Egyre inkább leköt a cselekmény, mely időnként a legkomorabb valósággal keveredik.
    Klingsor, legendás Grál varázsló-feketemágus várkastélya a mítosz szerint a Venus-hegyen állt, míg történeti síkon a szicíliai Montello Castello hegyet tételezik, ahol egykor egy Aphrodité-Venus kultusznak szentelt templom volt, Eryx hegyén. A Grál (legendája) a X. században láthatóból láthatatlan történetté válik, mint szakrális tárgy egyszerűen eltűnik. A Grál története, mint mese akkor kezd nyomasztó detektívregénnyé átalakulni, amikor e századhoz érve kiderül, hogy jónéhány „kalandor” számára nagyon is fontos probléma a holléte. Aliester Crowlyt például, aki Szicíliában kereste a Grált, kiutasítják a szigetről, mivel Erice (Eryx) templomromjainál rituális szexuálmágiával kísérletezett. (Crowlyt „minden” idők egyik legsötétebb feketemágusaként emlegetik, aki 1920-ban Szicíliában médiumaival és rajongóival megalapította a „Thelema-apátságot”.)
    Miközben a Grál története körül olvasgatok, egy újabb mozaikdarabkát találok a térképemhez, mely szerint Hitler is a Grált kereste volna Szicíliában, s magát Klingsor reinkarnációjának tekintette. Ezek után azonban már nem lepődöm meg, hogy a Terra di Labur (Szicília, Kalábria) urának heraldikus emblémája a svasztika, s hogy Crowly legtehetségesebb tanítványa Fullner tábornok néven, Hitler bizalmasaként ismert.
    Aki azonban megrögzött racionalistaként nem érzi magát megérintve e játéktól, nem jön izgalomba ezektől a lehetséges összefüggésektől, nyilván nem érti, vagy felháborítónak tartja, hogy felvilágosultnak tartott századunkban ilyen szélhámosok, illetve őrültek szabadon járkálhattak. Crowlyt azonban nemhogy nem csukták bolondokházába, hanem művészként is elismerték, expresszionista festőként és íróként. Crowly az ezoterika olyan kevés számú megszállottjaihoz tartozott, aki Tibettől Egyiptomon át Mexikóig végigjárta a világiak elől elzárt kolostorokat, az állítólagos titkokat őrző helyeket, ahol tiltott könyveket tanulmányozhatott. Egy ilyen beszámoló szerint a Szaharában idézett arkdémont, amiről fogalmam sem volt, hogy mi, de végül rábukkantam egy leírásra, mely szerint a rózsakeresztes hagyományban Rosencreuz is ugyanazon a helyen szerezte legfőbb beavatását, s e démon-idézéséről Agrippától Lovecraftig sokan írtak. A szertartáshoz hipnotikus zene is tartozik, a yajouka, amelyet Brian Jones, a Rolling Stones legendás gitárosa vett szalagra (ugyanott), s nem sokkal e gyűjtőútja után halva találták a fürdőmedencéjében. Ez annál látványosabb tény, mivel újabb mozaikdarabot sikerült a helyére illesztenem: Mick Jagger, az együttes énekese, a Golden Dawn, az Arany Hajnal rend magas fokú beavatottja. (E rend keretein belül, 1900-ban avatták Adeptus Minorrá A. Crowlyt is, melynek később nagymestere lett. De említhetjük később a rend élén a Nobel-díjas ír költőt, William Butler Yeatset is.) Jagger, beavatását állítólag Crowly boleskini udvarházának birtokosától, a mester követőjétől, Jimmy Page-től, alias Zosotól, a Led Zeppelin együttes egykori gitárosától kapta.
    Eszembe jutnak kamaszkorom e kedvenc zenekarainak slágerszámai, s beleborzongok, milyen szándékok húzódhattak e szövegek mögött. Szimpátia az Ördöggel, például. Felidézem a szövegét, s nem lepődöm meg, hogy a nemrégiben olvasott Crowly-doktrínákra rímel.
    Néhány nap múlva egy tatabányai CD-boltban Brian Jones yajouka-gyűjtésére bukkanok. Elcsukló hangon kérdezem az eladótól, hogy belehallgathatnék-e, mire azt mondja, az a CD-tok csak dekoráció, nincs hozzá lemez. Néhány hét múlva ismét arra járok, s bemegyek a boltba azzal a szándékkal, hogy megkérdezem, kinek a tulajdona a dekoráció, kitől származik, de addigra az üres tok sincs meg, az eladó pedig nem emlékszik semmire.

    Földényi F. László Friedrichről írott könyvét újra átlapozva ismét elolvasom a Juno-templomot megjelenítő kép leírásait a melankolikus szerkesztésmódról és az utópikus térszerkezetről, s találok egy eddig lényegtelennek látszó lábjegyzetet: Hans-Jürgen Syberberg egy kiváló ötlettől vezérelve ezt a festményt is felhasználta Parsifal (1981) című filmjében: a Dürer Melankólia-metszetén látható megmunkált és szabályos (!) kődarabot – amely a filmben a Grált jelképezte – ezen az agrigentoi tájon, e templom előtt vontatták végig.

 

Taormina

    A görög színház romjainak Csontváry által megfestett változatát csak „ott” értem meg igazán, a színeket, hogy mennyire valóságosak. A képen keresztül érezhető energiasugárzást ezidáig kizárólag Csontváry zsenialitásának gondoltam. A déli-délutáni napfényben elviselhetetlen izzása van a vörös tégláknak, amelyekből e színház épült. Van időm, kíváncsi vagyok, megtalálható-e az a hely, ahonnan Csontváry a képet festette, s egy képeslap-reprodukció alapján nagyjából be is mérem a pontos helyet, ahol a festőnek állnia kellett. Mindezek ellenére a valóság és a művész imaginációja közötti határozott különbséget úgy tudnám leginkább megfogalmazni, hogy a Kis Taormina és A taorminai görög színház romjai című képeket egymás mellé teszem. A Kis Taormina a valóság tökéletes megfeleltetése, megvan minden, amit látványként látni lehet. De a nagy kép, amelyen szintén megvan minden látnivaló, tájidézetként, mégis más, számomra több, ami a művészet létjogosultságát igazolja. Ugyanaz a hely, de mintha mégsem ugyanarról a helyről készült volna a két kép egy éven belül. Az Etna hófödte sapkája mögé bukó Nap sárgája kitörölhetetlenül megőrizteti a második változatot a színház romjainak fájdalmasan izzó vörös köveivel. A tenger és az Etna lábának kékjei csak asszisztálnak a két fő színnek, alázatosan és nagyon szépen. Negyedóra után a szemem nem bírja tovább a romok bámulását, vissza kell vennem a napszemüveget. Talán, ha festeném, én is jobban bírnám. De Csontváry után minek. A látszólagos paradoxon a valóság és a művészet azonosságát, illetőleg különbözőségét tekintve, akkor válik egyértelművé számomra, végleg Csontváry javára, amikor a tatai várban Vaszary János gyűjteményes kiállításán láttam a művésztől egy taorminai görög színházról készített akvarellt. Az ő liláinál és sárgáinál azért a valóság szebb volt.

    Egy csodálatos nővel szeretkezem a tenger feletti sziklára épült megközelíthetetlen város görög színházának szikrázó délutánjában. Vagy csak enyhe napszúrással elbóbiskoltam az árnyékban, a romok falának tövében, miközben feleségem finoman óvja félálmomat. Tériszonya miatt, mely az enyémnél is nagyobb, nem a színház falába mélyesztett, fedett párkányt választjuk szeretkezésünk színhelyéül..., de jobb is, mert ott az ember a látványba beleszédül. Alatta a város, az alatt mélyen a tenger, szemben az Etna folytonosan füstölgő csúcsa. Ikarosz óta – gondolom a helyváltoztatás közben – az ember jobb ha megválasztja, honnan kezd emelkedni, s megnézi, hová zuhan alá.
    Az jut még közben eszembe – vagy utána? –, David Herbert Lawrence nagyon szépen írta a szerelemről, hogy az nem cél, csupán egy utazás. Nem tudom, ő mire gondolhatott pontosan, csak sejtem, de azt hiszem az ő viharvert szerelmi élete alapján – Friedával –, eléggé megalapozott lehet e kijelentése.

    Feleségemmel a tengerpartról gyalog megyünk fel a szerpentinen, nem tudjuk még, hogy lépcső is van, negyven fokos hőségben és folyamatos benzingőzben. Járda sincs, rajtunk kívül senki sem próbálja az autóúton megközelíteni a sziklán található várost. Felvonóra nincs pénzünk, illetve sajnáljuk azt a keveset ilyesmire költeni, amikor bőven van időnk felsétálni, noha közben kiderül, hogy jóval többről van szó, mint sétáról. Így viszont, a partról indulva, megtaláljuk Caesar nyári villáját, gondozott ligetet impozáns romokkal.
    Egész Taorminát bejárjuk, mert meg akarom nézni egykori kedvencem, a botrányos-erotikus szépíró villáját, abban a reményben, legalább emléktábla jelzi majd. Szerencsére a város nem olyan hatalmas kiterjedésű, így a kudarc nem annyira fárasztó. Kár, mert olvasmányélményeim alapján elképzeltem, milyen lehet a ház, melynek teraszán alkotói magányát néhány órára megszakítva, David Herbert Lawrence – az ember, aki a szigeteket szerette – nyughatatlan feleségével kávézgatott... Talán azért sem találtam meg a villát, mert túl konkrétak voltak az elvárásaim.
    Van az éjszakai Taormináról egy maradandó élményem, mely a mai napig nem kopott meg. Az éjszakai városnézésen, a tengerpartról lépcsőn felkapaszkodva, igazából csak a kivilágított görög színházat akartuk megnézni, de be volt zárva, így a színház utcáján beültünk – illetve ki a teraszra – egy pohár szicíliai borra. Egy eklektikus, de szimpatikus bárba. Városnézés helyett itt ücsörögtünk és szívtuk az éjszakai Taormina markáns utcaszagát, ugyanis nézegetnivaló nem nagyon volt. Csöndes környék, alig-alig jártak arra, de éppen ez tetszett meg nekem.
    Nagyjából egy évvel később – alig merem leírni, hogy majdnem napra pontosan – Hites Sanyival üldögélünk a tatai görög étteremben, az irodalmi életről beszélgetünk, magyar bort iszunk hozzá, miközben valahogy kiderül, hogy egy hetes taorminai tartózkodása alatt minden éjjel a szálláshoz közel, egy bárban üldögéltek. Tisztáztuk a részleteket, a jellegzetességeket, minden egyezik, még a pincér és a pincérlány, a hatalmas pálma a teraszon, s egyébként is a színház utcájában nem volt több bár... De érdekelhet-e ez rajtunk kívül bárkit?

 

Palermo

    Palermoban többszöri eltévedés után egészen véletlenül pillantom meg a Grand Hotel della Palmát, ami önmagában véve nem is olyan meglepő, hiszen elég központi helyen van. Persze alig akarom elhinni, hogy ez az épület lenne „az”. Ahol Wagner befejezte a Parsifalt. Pontosabban, eleve azért utazott ide, hogy itt fejezze be. Ennek jelentőségét csak akkor mértem fel, amikor valahol rábukkantam egy elejtett, lényegtelennek tűnő megjegyzésre, miszerint a Parsifalt a Keleti Templárius Rend (az Ordo Templi Orientis) akkori nagymestere rendezte és mutatta be. Ami a Grál történetéről lévén szó, nem is olyan meglepő tény, de ha belegondolunk, hogy milyen közel van Palermo Ericéhez, s hogy Palermo mindig is a te... (de ezt később!). Inkább azt a tényt érdemes kiemelni, hogy Elizabeth Nietzsche és Lou Andreas Salomé előzetes megbeszélések alapján a Parsifal – eme bayreuthi bemutatóján találkoztak először.

    A Pálma Hotel többek között arról is nevezetes, hogy ott lett öngyilkos Raymond Roussel, francia író, ami engem azért puszta tényként nem igazán hatott meg egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy az Afrikai impressziók szerzőjét tisztelhetem benne. Ez a mű a fiatal Marcel Duchamp gondolkodását egy életre meghatározta – egy színházélményen keresztül.
    Duchamp, aki a sakkban is kedvelte a szicíliai védelmet, s az alkímiát a szerinte egyetlen lehetséges módon, öntudatlanul (?) alkalmazta, öregkori „utazós” korszakában egy ízben Szicíliában kívánta kipihenni viharos élete fáradalmait. Taorminából Messinán át Palermóba vonatoztak feleségével, ahol természetesen a Hotel della Palmában béreltek szobát. A sors fintora lehetett, hogy a nyaralás hamar és kellemetlen véget ért. (Fivére, Jacques Villon váratlanul meghalt, így vissza kellett utazzanak Franciaországba.)

    Egy újsághír számol be arról, hogy a palermoi Grand Hotel della Palma 202. szobájába fél évszázada él egy titokzatos báró, aki sohasem hagyja el lakosztályát.
    A többi találgatás, egy regény témája lehetne.

    A Hotel Pálma teraszán ülök, nem álmomban, hanem emlékeimben. Körülöttem szépen gondozott park, pázsit, bokrok, mesterséges barlangban csobogó búvópatakocskák stb. Az üdítő drága. De jólesik itt üldögélni. Úgy hallottam Ottlikról itt készítettek volna portréfilmet Kakuk Tamásék egy bridzsverseny alkalmát kihasználva, s hogy úszott volna a kedvükért a medencében. De lehet, hogy Györe Balázsnál olvastam róla.
    Persze mindezt akkor még nem tudom, Ottlik is csak egy név, nem fogalom. Még kamaszkorom van, vagy éppen múlik. Egy régi emlék, akkor még működött a Pálma Hotel. Most nem üzemel. Pedig szerintem Tata egyik legszebb helyén van, a Cseke-tó partján.

    Kezembe akad egy dolgozat készítése kapcsán Borgesnek a Belgrano Egyetemen tartott előadása, amelyben állandó témájáról beszélve „emlékezik”. Azt mondja, változók és állandóak vagyunk egyszerre. S titokzatosak, talán éppen ezért, gondolom én. Mi lenne belőlünk az emlékezetünk nélkül? Ez a memória jórészt felejtésből áll, de lényeges. A továbbiakban arról is beszél, nem tartja fontosnak, hogy emlékezzen rá, gyerekkorában – például – Palermoban élt, ahhoz, hogy az lehessen, aki. S az öregkori Borgesre jellemző tisztasággal megfogalmazza pontosan is, mire gondolt, hogy már nem ugyanaz, aki e helyen élt.

    Palermoban megtalálom a templomosok temetkezési helyét, amelyet állítólag ma is használnak. Nem a szenzáció erejével, hiszen az útikönyvből keresem ki, hol kell lennie, másrészt meg mintha csodálkoznék, hogy ma is vannak templomosok, (nemcsak az ifjúsági filmekben). Szieszta ideje van, nem lehet bejutni. Ám később sem. Ebből arra következtetek, hogy azért komolyan veszik a dolgot. Az előlem elzárt sírok sokkal talányosabbak így, jobban megmozgatják a fantáziámat. Olyannyira, hogy a mellette lévő templomban is a nyomaikat keresem. Nem kell nagyon erőlködnöm, hiszen minden egyes tégla – kívül – a templomos lovagok jelét viseli, azonkívül a templom belsejében látható festmények hemzsegnek az allegorikus utalásoktól, kehely, korona, kard. Sőt, az oltár két oldalán álcázott, faragott rácsot látok, ahová nem bírom ki, benézek, és a réseken át nagyobb fülkéket látok. A karzat ugyanígy leválasztva, hogy onnan fentről le remekül, de be ne lehessen látni. Ennyi kell csak a képzeletnek.

    Cagliostro, a hírhedt botrányhős, akiről Goethe is megemlékezik Itália-könyvében, az a típusú „rendkívüli” ember, aki mindenkiből kiváltott valamiféle szélsőséges érzést, rajongást vagy gyűlöletet. Goethe is körülbelül ennyit sugall visszafogottan: Cagliostro kétségtelenül nem hétköznapi ember. De a bolondok és a csirkefogók gyakran közeli rokonok. Viszont ez a fajta az emberi természet olyan oldalait tárja fel, amelyeket a dolgok közönséges menetében nem ismerhetnénk meg. Az utolsó mondat árulkodik csupán Goethe valódi érdeklődéséről, ennek ellenére meglep, hogy Raymond Silva Cagliostro-monográfiájában az alábbi sorokra bukkanok: (Goethe) Egyik sógora, Johann Schlosser megpróbálta elérni, hogy a költő osztozzék Balsamo alias Cagliostro iránti rajongásában. Goethe tisztán akarván látni, 1787 tavaszán elutazott Szicíliába (Palermoba), méghozzá egy ügyvéd társaságában, aki bemutatta Giuseppe Balsamo anyjának és nővérének. A történet pikantériája – azonkívül, hogy Goethe erről nem tesz említést –, hogy álnéven, Mister Wilson angol úriemberként mutatkozott be, azt állítva, Londonban találkozott a Cagliostro-házaspárral, akik üdvözletüket küldik a családnak.
    Cagliostro, az Egyiptomi Páholy megalapítója, kalandor, orvos, mágus, szabadkőműves, alkimista. Mielőtt azonban ítélkeznénk a felvilágosultnak tartott XVIII. század felett, hogy ilyesmit megengedett, nem árt elgondolkoznunk azon, hogy még a két hideg német titán – Goethe és Schiller – is művekkel járult hozzá a Cagliostro-mítosz kialakításához. Az idő pedig tovább bővítette és alakította a róla szóló történeteket, melyhez persze ő maga sem kevés, homályos adalékkal szolgált. Elég csak a XVI. Lajos körüli híres „nyakláncperre” gondolni, amelybe szándékosan keverték bele, s amely miatt ártatlanul meghurcolták.
    Miközben Cagliostro életrajzát olvasgatom, már nem tudom egyértelműen eldönteni, sajnáljam vagy lesajnáljam az állítólagos mágust, aki időnként mintha önmaga szerencsétlen karikatúrája is egyben, miközben Európa-szerte egyre kétesebbé, tehát ismertebbé válik. Egészen hétköznapi módon kiszolgáltatott és védtelen a hatalommal szemben. Élete sokkal inkább drámai elemekben, mint szenzációkban bővelkedik. De lehet, hogy csak az idő, a távolság miatt, ahogy Borges mondaná.

 

Szirakúza

    Firmicus Maternus, szicíliai származású latin író keresztény korszakában a pogány vallások tévelygéseiről beszélve elmeséli egy gyászszertartás mítikus alapját, kellőképpen szörnyülködve a vallásos mételyen, furcsa átiratát adva az eleusziszi misztériumoknak.
    Ceres (Démétér), a gabona istennője, akinek lányát Persephonénak vagy Proserpinának hívták (Apuleius is ezen a néven emlegeti a tengerből éjszaka előbukkanó Izisz egyik, szinkretista megfelelőjeként, akit a három nyelven beszélő szicíliaiak styxi Proserpinának hívnak), nem akarta egyik kérőjéhez sem férjhez adni. Ezt megelégelve, Pluto, a gazdag paraszt a Percus tó közelében elrabolta. Az anya üldözőbe vette őket, s erre a kocsin menekülő Pluto belehajtott a tóba, az anya szeme láttára merülve el. Hogy gyászára némi vigaszt találjanak, a helybeliek azt mondták neki, az alvilág királya rabolta el, s Syracusae közelében egy másik tavon át a föld felszínére jött a lánnyal. Az anya utánuk ment, de Szirakúzában sem találta meg őket. Újabb híreket kapott, miszerint a tengeren hajóztak volna, s mivel ez a változat tetszett Ceresnek – hiszen ez azt jelentette, él a lánya –, gazdagon megjutalmazta a szirakúzaiakat, amiért ők hálából templomot építtettek e történet emlékére.
    Más elbeszélésekben a helyszínek változnak, viszont az Alvilág urának eltűnését áldozatával a szirakúzai Kyanénál, „Sötét” forrásnál jelölik meg. Az orphikus történettöredékekben a forrás közelében egy barlangban rejtegette, őriztette – két kígyóval – a lányát Ceres-Démétér, s ezért kellett Zeusnak is kígyó alakban megközelítenie, s vele Dionysost nemzenie. A történet szálai persze nem ilyen egyértelműek, némely változat szerint Démétér Dionysos anyja, s vele szeretkezett Zeus kígyó alakban. Szóval legalább Kerényi Ká-roly legyen az ember, hogy kibogozza e – posztmodern gesztussal összekevert – szálakat.

    Ó csak e dalt, az utolsót még, ezt óvd Arethusám!
    Vergilius ecloga-sora látszólag üres gesztusával is felidézi bennem saját Szirakúza-élményeimet, s azt is, mennyire nem tudtam mit kezdeni – eleinte – az Arethusa-mítosszal. Amikor látnom adatott, megérintenem, sőt innom a forrás vizéből, éppen azáltal, hogy semmiben sem hasonlított egy mítikus forráshoz, akkor vált számomra igazából megélhetővé a mítikusság. A meztelen fürdőző erdei nimfa menekülése az őt megkívánó folyamisten, Alpheus elől. Artemisz-Diana segítségével menekülhet csak meg, a görög partoktól a tenger alatt Szirakúza mellett, Ortygia szigeténél bukkanva felszínre. Ott a forrás kis tóvá szélesül, ahogy Ovidius meséli az Átváltozásokban. A kis tó felszínén ma kacsák úszkálnak, s közepén az Európában ritka papirusznád terem.
    Ortygiát, „Fürjszigetet” – Kerényi szerint – Délosznak is hívják, s ez a mitológiából Apolló születésének helyeként ismert. Vannak, akik megkülönböztetik Délost Ortygiától, az utóbbit kizárólag Artemisz szülőszigetének tartva. Az már szinte viccnek tűnik, hogy Volt egy Artemisnek szentelt Ortygia a szicíliai Syrakusai mellett, s egy másik a kisázsiai Ephesos mellett. Az Artemisz-változat egyébként jobban passzol a szigethez, már csak az Arethusa-forrás miatt is. A sziget egyetlen – Szirakúza felőli – bejáratánál van egy templomrom, amelyről szintén nem tudják eldönteni, hogy kinek lett felszentelve, Apollónak vagy Artemisznek. A mítosz és Pindarosz egy sora miatt (Ortygia, Artemisz élvhelye itt...) a vadászó, szűzies istennőre szavazok. A forrás táplálta kis tavat egy kőfal választja csak el a tengertől, ahova belezubog az Arethusa, jéghidegen és kristálytisztán, halrajokkal körülvéve. Néhány útitársunknak, főiskolásoknak, akik csapódnak hozzánk, kérésükre, hogy mit bámulok ennyire, elmondom a mítoszt, s hogy nézzék majd meg a sziget közepén lévő szökőkút-szoborcsoportot, mely a jelenetet ábrázolja. Azt hitték, nincs itt semmi különös. Lemászunk a mitológia-óra után a falon a tenger partjára, belegázolunk, lemosakszunk, s miközben előttem a sokszor megcsodált tenger nyugtató kékje, nem bírom ki, belekortyolok a vízbe, édes.
   Múzsák, sicelidák! magasabbra kicsit ma dalunkkal!

    Egy fiatal szlovén költő adatai között – akinek a verseit mostanában egyre jobban kedvelem – rábukkanni vélek a lelki rokonság okaira. A syracuse-i egyetemen végzett, olvasom. Versciklusai egyébként is megnyugtatnak, nem vagyok annyira egyedül próbálkozásaimmal, s ráadásul ő hozzám hasonlóan, egész életében igyekszik eltűnni szövegeiben. Melankolikus alkat, aki szonettciklusokat is ír, bár nem éppen hagyományosakat.
   A vitorlások az ablakban a látóhatár vonala felé tartanak. A kert sarkában savanyú fű rezeg a párában. Nem érzed te is, mintha sétáink egyre hosszabbak volnának, akár egy utazás?
   Még akkor is szicíliaiak számomra ezek a versek, ha a szerző az amerikai Syracuse-ban tanult. De a verseiből kiderül, hogy azért sejt valamit a másik, a számomra igazi helyről is.
   Senki se sírjon, senki se leplezze remegését: a szavak és tárgyak tűnjenek el valamennyi időre. Hull a hó Szicíliában. – Tartsd vissza lélegzeted. Csak a szétomló csönd maradjon, mely elillan, mint éj nyirka az útvesztő ablakairól.

    Vergilius számára a görög pásztorköltészet színhelye és bölcsője Szirakúza és a szicíliai vidék, amit egészen szerénytelenül úgy gondol, ő latinosított. Mintaképe, e formát és a témát illetően a szirakúzai Theokritosz pásztori költészete. Amíg azonban nála valóban pásztorok életéről szóló leírásokat találhatunk konkrét, felismerhető tájakkal, addig Vergiliusnál összetetté válik az élmény, idillivé a táj, keretté a megidézett forma. Cs. Szabó László megfogalmazását találónak érzem: Vergilius eltünteti lábnyomait.

    A költői áthagyományozódás egyik szép példája Mallarmé verse, az Egy faun délutánja. Ó csöndes ingovány szicíliai partja, A Nappal versengő hívságom tépi-marja, Rejtve parázs-szirmok alatt, MESÉLJETEK... Az eclogák kötelező szicíliai tájidézetét használja talányos verséhez, konkrét és elvont érzeteket keltve egyszerre, ahogy Vergiliustól tanulhatta.

    A középkori legendák szerint Vergilius nápolyi háza mellett fenntartott egy házat Rómában is, de ott mindig vendégnek érezte magát. Szívesebben választotta Szicília elhagyatott tájait. A sziget szeretetéről és ismeretéről árulkodik az Aeneis V. éneke, mely teljes egészében Szicíliáról szól, s a helyszínek konkrét felidézése és ereje is kizárja, hogy csupán feldolgozás, átirat lenne. (Ja, és Eryx hegyén templomot építtet Aeneiszal Venusnak. Sic!)

    Semmi sem képes valósággá érni, ami nem gyökerezik az emlékezetben, ó, semmit sem ragadhat meg az ember, ami nincs birtokában kezdettől fogva, ifjúsága arcaival árnyékolva. Írja Hermann Broch Vergilius-regényében, s ez leginkább saját magára vonatkoztatható, mivel a vergiliusi belső monológfüzérben, mely a regényt alkotja, valósággá képes érlelni kultúrszkepszisét (mely egyszerre sajátja és Vergiliusé). Már a témaválasztását is e felfogás befolyásolta. Ismertem azt a legendát, mely szerint Vergilius el akarta égetni az Aeneis-t, és feltételezhettem, hogy olyan szellemet, amilyen Vergilius volt, semmis okok aligha ragadhatták ilyen kétségbeesett elhatározásra, hanem a korszak egész történelmi és metafizikai tartalma közrejátszhatott ebben. Ez a feltételezés a kéziratégésről, bármennyire szimpatikus Brochnak és nekem, mégiscsak feltételezés, amelynek az alapja egy XVII. századi Aeneis-kiadás. De egy esélyt, amelyet Hermann Broch zseniálisan megragadott, adhatunk e legendának, mert ahogy Hölderlin mondja, minden álomban van valami valóságelem.

    Thomas Mann Halál Velencében című kisregényét olvasom, kíváncsiságból, mivel egy esszéből ahhoz az információhoz jutottam, hogy Aschenbach figuráját August von Platenről mintázta, vagy róla is. Az író által átformált német romantikus költő sokat írt elvágyódásáról. Milyen jó, hogy vannak vidékek, mehetek messzi partra, szigetekre, ahol még felszabadulhat a lélek! Thomas Mann jóval a kisregény megírása után tanulmányban tárta fel saját Platen-képét: Már harminc esztendős korában a kimerültség tünetei következtében súlyos szervi megbetegedés tünetei lépnek fel rajta, s további kilenc esztendei érzelmi túlterheltség és elsivárosodás után Siracusában belehal egy pontosan meg nem állapítható, tífuszszerű megbetegedésbe, mely voltaképp nem egyéb, mint ürügy a halálra, amellyel kezdettől fogva tudatosan eljegyezte magát. Mindig meglepődöm azon, hogy például Thomas Mann mennyire tud fogalmazni, pontosabban stilizálni. Amit itt elhallgat, az végül is kiderül a kisregényből, de mindig pontosan tudja, mit és mennyit akar mondani, vagy éppen elhallgatni. Ez annyira lenyűgöz (mármint T. Mann írásművészete), hogy a Szirakúzáért kézbe vett könyvet pillanatokon belül elolvasom, nemcsak Platen miatt. Ezek a Szicília-téma igazi, mert váratlan hozadékai.

    A szirakúzai görög színház hatalmas nézőterén úgy mászkálok, hogy közben folyton arra kell gondolnom, itt ült valahol-valamikor Platón. Szememet járatom az erős napfényben, erőltetem, talán ott vagy éppen itt.

 

A valóság mítosza

    Barátom grafikai mappát készít nyomatokkal, Kiméria címmel. Képzelt lényekkel tehát, és engem kért fel a bevezető szöveg megírására, mivel közös beszélgetéseink gyermeke a téma, a cím. Közben egy tematikus, közös akcióra is készülünk Gaál Jocóval erősítve magunkat, Barlang címmel. (Gaál nevét – e jegyzet írásával egy időben – a Hamvas Béla-kiállítás kapcsán elírják, Grálnak.) A két téma között egyre több párhuzamot, átmenetet találok, lassan kezd összefolyni, eggyé válni a kettő. Kimériának utánanézek Homérosznál, s a kiméra más leírásainak is, például Vergilius legendás, alvilági VI. énekében, s meg is találom, amit keresek. Neküia Homérosznál a Holtak Birodalma, aminek kapcsán utoljára földi helyként egy Kim(m)méria nevezetű naptalan tartományt említ a vak énekes, ahol szerinte Odüsszeusz kikötött. A holtak megidézésének alapszertartása is itt szerepel, mint minden horrorizmus ősképlete. A földbe gödröt vájnak, abba áldozati állatok vérét s más növényi nedveket csöpögtetnek. Így csalogatják oda Teiresziaszt is, akinek a jóslatáért száll alá az akháj hős. A jóslat Szicíliához kötődik, régi nevén Trinakriához, ahol nem szabadna enniük Héliosz teheneiből. De a társak nem fogadnak szót, így a könnyű hazatérés reménye elúszik. Vergilius, akit éppen az Aeneis VI. éneke miatt mágusként, beavatottként tiszteltek a középkorban (lásd Dante), elmeséli az aranyág miatti alászállást az Alvilágba, melynek bejárata egy barlang (sic!). S még valami a visszacsatoláshoz: Vergilius az V. énekből, Szicíliából vezeti át hősét az alvilágiba.

    Márai pontos és élvezetes naplómondatai végigkísérnek minket szicíliai útjainkon, többet érnek, mint az útikönyvek sablonszövegei. Ugyanazokon a helyen járunk, ami nem véletlen, hiszen nem olyan hatalmas kiterjedésű a sziget és nincs olyan sok látnivaló, illetve kopár vidékek és abszolút látványosságok váltakoznak. Közben folyamatosan olvasgatom jegyzeteit, s a valóságtól, a konkrétumoktól nem foszlanak szét mondatai, csak mélyebbek lesznek. Ugyanakkor mindig többet, kozmikusabbat akar mondani a látvány leírásánál, talán mert csak azt írja le, amit valóban fontosnak gondol.

    A tatai könyvtárban kb. 20 darab Bach-CD közül kiválasztok egyet, a csemballó hangzása miatt. Otthon hallgatom, de nem tud lekötni, a harmadik tételnél azonban felfigyelek, mert valami egészen más következik, azt imitálva hihetetlen frissességgel, hogy bármely pillanatban vége szakadhat, s mindezt alig több, mint két perc alatt. A címe: Siciliano.

    A hagyomány kötelez. De ha nem tudja önmagát e hagyomány újrateremteni, azaz szervesen beépíteni a kultúrába, és kevesebbel beéri, mint elvárható lenne (a hagyományok alapján), akkor könnyen önmaga karikatúrájává válhat.
    Szicíliában, egy faluban a világ legnagyobb Jézus-szobrát készülnek felállítani az ezredfordulóig. A méret úgy van kitalálva, hogy éppen túlszárnyalja a New York-i Szabadság-szobrot.
    Nem értem a szicíliaiakat, több évezredes mitologikus tapasztalat után tudhatnák, hogy egy ilyen hatalmas küklopsz-gólem el is pusztíthatja az egész szigetet. Legalábbis alapvetően átformálhatja a sziget arculatát.

    Miután a Szicília-kézirat egyik, éppen aktuális változatát újra kezdtem gépelni, az írógépszalag kifogyott, kénytelen voltam abbahagyni e műveletet. Munkába menet, ebéd után, próbáltam a szalagvásárlásra koncentrálni, el ne felejtsem, amikor a bekötőútról a Baj-Tata közti műútra érve egy jelenés húzott el előttem. Egy fehér kaimon, oldalán hatalmas betűkkel: Siciliana. Úgy látszik, nem tudok a témából kilépni, tőlem függetlenül íródik tovább, én talán végig csak asszisztálok hozzá.

    Régóta szeretném megkérdezni Kemény Katalintól, hogy járt-e valaha Hamvas Béla Szicíliában. De nem merem, félek a választól, s egyre biztosabb vagyok benne, hogy sohasem fogom megkérdezni. Valójában nem is akarom tudni a választ, mert a bizonytalanság jobban izgat e kérdésfeltevésben.
    Ellenben, van Rácz Péternek egy Hamvas-parafrázisa, mely nagyon tetszett, s egyfajta válasz is a kérdésemre. Hamvas Szicíliában. De amíg Hamvas esszéjéből nem egyértelmű, járt-e Szicíliában vagy mindent olvasmányélményeiből imaginált Kierkegaard számára, addig Rácz Péter mintha Hamvas útját rekonstruálná, úgy adja elő saját utazását. Az esszé végére azonban egyértelművé válik, hogy önmagáról, saját élményeiről beszél.
    A kör persze úgy válik teljessé, ha nem hallgatom el, hogy Rácz Péter Kierkegaard műveinek magyar nyelvű fordítója is egyben. Így aktuális lenne neki is föltenni a költői kérdést, hogy Kierkegaard járt-e valaha Szicíliában.

    Bizonyos történesek óta fogékony vagyok a sorsszerűségről szóló példázatokra. Plótinosz kapcsán olvastam egy ilyen, analogikus történetet, mely szerint tudásának kiválóságát csak az életéé múlta felül. Amit tanított, saját példamutatásával támasztotta alá. Szájából csak isteni igék hangzottak el, mert életét az isteni rend tanulmányozásának szentelte. Hitte, hogy bölcs előrelátásával úrrá lehet a Sors támadásain. Egyik előadásában keményen megszólta azokat az embereket, akik félnek a Sors végzetességétől. Szókratész és Platón sorsát lelkük hibájának tartotta. Egyszer azonban – váratlanul és indokolatlanul – keringési zavarai lettek, lebénultak a végtagjai, megromlott a látása, bőrét gennyes sebek borították el és foszladozni kezdett róla a hús. Firmicus Maternus szerint – akinél e történetet olvasom, Asztrológia című munkájában – Plótinosz elgyötört testében a lélek, halála előtt meghallotta a jelentkező Sors szavát. A szicíliai származású latin író számos más történettel igyekszik alátámasztani és bizonyítani a csillagok és a végzet erejét. E mű megírása után, korában tipikusnak mondható pálfordulattal a kereszténységet választotta, és jelentősnek ítélt művet is írt a pogány vallások tévelygéséről, babonás (eretnek) hiedelmeiről.
    Minden fenntartásom ellenére, egy hiteles mondatát felírtam magamnak, mivel én sem tudtam más magyarázatot találni. Főként, ha arra gondolok, hogy most másodszor írom ezt a részt a számítógépbe, mert az előbb egyetlen percre elment az áram, s vele együtt elszállt az utolsó száz mondat. Sötét Gonosz Erők. Most már tényleg be kellene látnom, hogy a templomosok sötét ága már a nyomomban van. Talán figyelmeztetés, talán nem. De: Hogy mi válik valóra, az az Isten akaratától függ – írta Firmicus Maternus. De tetszik Pessoa megfogalmazása is: az álmok megvalósulásában szerepet játszó sors különböztet meg minket.