Karafiáth Orsolya

Amíg alszunk

Ma egy másik kastélyba zársz.
Vihar lesz – szoknyám suhogása –
elhagyom a lépcsőfordulóban.
Egész a toronyszobáig követsz.
Csapódó ablaktáblák: csontszínű
kötényemből szabadult kísértetek.
Sokáig nézlek szótlanul.
Lélegzetünk gyolcs és csipke,
sötétségből épült baldachin.
Amíg alszunk, az esőt áteresztik
a falak. Új kastélyt vonnak fölénk
a bőrünkből kioldódó cseppkövek.

 

Amíg alszunk II.

Mindig ugyanaz a nyüzsgés:
éjféltájt, mintha fény köré,
lepkék gyűlnek szobánkba.
A takaró, a mennyezet sehol.
Szétszaggatott tapéta, függönyök,
lehulló hímpor a falak helyén.
Amíg alszunk, szárnycsapások
kavarják fel az éjszakát.
Erős huzat – álmaink.
Mire felriadnál, visszatér mind
a nappalokba, itthagyva minket
a nyitott ablaknál, meztelen.